Publicisztika

A Népszabadságba néha olyan hülye emberek írnak cikkeket, hogy a fal adja a másikat, de mindegy tulajdonképpen, mert hülyéből más lapoknál is akad szép számmal, sőt a fajlagos hülye-szám a Népszabadságnál még biztos alacsonyabb is, mint más lapoknál, nincs az a statisztika, ami ezt ne mutatná ki. De hogy von Dönitz admirális épp a Népszabadság

Miközben az Európai Unió keleti határa úgy 2005 táján minden bizonnyal a huntingtoni limesen fog beállni (vagyis a magyar-cseh-lengyel hármason kívül a Baltikum, Szlovákia, a volt Jugoszláviából pedig Szlovénia és Horvátország fog bekerülni), a NATO-övezet kelet felé egyszerre lesz szűkebb és tágabb a huntingtoni civilizációs határvonalnál.

Persze megint a Népszabadság, méghozzá címlapon, kurva kellemetlen, pedig meg lett mondva mindenkinek, hogy tartsa a pofáját, a süketeknek meg külön is odaírták a lap tetejére, hogy

Kevés telt még el 1997-ből, de máris bizonyos, hogy a harmadik Magyar Köztársaság nyolcadik éve sorsdöntő változásokat tartogathat. A tét nem csak az, hogy milyen lesz a köztársaság 1998 után, hanem hogy alapos módosítások nélkül létezhet-e egyáltalán. Nem puccstól tartok, nem is polgárháborútól. Sokkalta inkább attól, hogy az idültté lett bizalmi válság egyszerűen megkérdőjelezi majd mindazokat a konszenzusokat, amelyekre a köztársaság működése épül.

Van abban valami elbájoló, ahogy a mi kormánypártjaink a Szokai-Tocsik-ügyet kezelik. Rögtön az elnevezés: a változatos életmunkájú Szokai Imre nevét a sajtó nagy része sem pedzi, a pártközlemények pláne nem, pedig mindahányan tudják, hogy meglenne az ok rá. Marad tehát az eufemizmus, Tocsik-ügy, pedig azt mindenki tudja a hetvenes évekbeli olasz tévéshow-kon edzett ízléssel öltözködő zugírászról, azonfelül, hogy volt képe elábrándozni egy olyan ügyleten, ahol semmi befektetéssel egy Magyarországon komolyabbnak számító összeget inkasszálhat, ő tulajdonképpen csak egy prügelknábe, magyarul: scapegoat. Bűnbak. Egy liba, aki elviszi a balhét.

Túró Rudik

Valami készül. Marcali felett viharfelhők gyülekeznek, az ég villámlik, de nem dörög. Szabó szomszéd tehene hatlábú borjat borjadzott, az beszélt egy kicsit, aztán kanasztázott és szivarra gyújtott. Özv. Rohanyek Károlyné szül. Kováts Irma álmot látott: álmában postásgalamb képében a közeli falu kötödés kisiparosa jelent meg, köszönés helyett azt mondta, hogy "szép igeidőnk van", majd fejen állva leolvasta a gázórát. Özv. Rohanyekné álmában negyven évvel fiatalabb és hatvan kilóval könnyebb volt, és azt a kis zöld kosztümöt viselte, amit annyira szeret. Amióta pedig a helyi fuvarozó Ifája a Fő utcán a levegőbe emelkedett, hogy a közeli meggyfára fészkeljen (a sódert a fészekbe helyezte féltőn), Marcaliban tapintható a feszültség. Ez már nem a véletlen műve. A néphit szerint ilyen földöntúli dolgok akkor történnek, amikor táltos születik, vagy amikor a sámán kipihente magát.

Valaki nagyon hazudik megint. Amikor Horn Gyula azt állítja, hogy szó sem volt titkos duzzasztóról Esztergomnál, még annyira sem, hogy mondjuk a szlovákok azt mondták volna, hogy jé, itt van példának okáért Esztergom, építsünk már ide valamit, egy ilyen betonizét, amitől nem megy le a víz, hehehe, és erre a magyarok azt mondhatták volna, elmentek ti anyukátokba, tehát amikor Horn Gyula azt állítja, hogy nem, még ilyen sem volt, akkor valaki nagyon hazudik.

Elgondolkodtató, hogy a legbefolyásosabb amerikai újság, a New York Times szerkesztősége milyen keményen elutasító álláspontra helyezkedik a NATO ká-európai terjeszkedésével kapcsolatban. Teszi ezt nem tegnap vagy tegnapelőtt óta, s a tárgykörben megjelent írások hangneme, beleértve a szerkesztőségi cikkeket, egyre határozottabbá válik. A Washington Post hasonló állásponton van, de ami a szerkesztőségi cikkeket illeti, a hangvétel az utóbbi időben kissé árnyaltabb, a világképbe még belefér új tagállamoknak a távoli jövőbe halasztódó felvétele. Napvilágot látott már olyan vélemény is, amely szerint ha a Clinton-adminisztráció egy jövőbeli csatlakozási okmány ratifikációja során szembekerül a szenátussal, akkor a NATO (kibővítése) könnyen a Nemzetek Szövetségének sorsára juthat.1 Új tagok felvételéhez ugyanis a szenátus kétharmados többsége szükséges, de az esélyekről vitát nyitni ma még korai lenne. A bővítést ellenzők következetesen és könyörtelenül egyebek mellett politikai hibának, stratégiailag nem átgondoltnak, pénzügyileg bizonytalannak, belső ellentmondásokkal terheltnek és nem utolsósorban az amerikai érdekeknek nem megfelelő, érzelmi alapon álló ötletnek tartják Brüsszel Ká-Európára vonatkozó terveit. Természetesen a csatlakozás hívei is szóhoz jutnak, visszatérő motívumuk nem igazán az ellenzők érveinek érdemi kétségbevonása, hanem a "bővíteni, most, azonnal, amíg még helyzet van" követelése.2 Amennyire a különböző nyilatkozatokból meg lehet ítélni, jelenleg ez utóbbi állásponton van az amerikai katonai és külügyi kormányzati apparátus, valamint a NATO-bürokrácia túlnyomó része is. Az európai tagállamok álláspontja, főleg ha az utóbbi hónapokban óvatosabbá vált francia és német legfelsőbb szintű nyilatkozatokat nézzük, enyhén szólva képlékeny, de legalábbis helyzetfüggő. Mit tehet a kíváncsi dolgozó azon egyre szaporább és ellentmondásosabb nyilatkozatzuhatag közepette, amely az elmúlt fél évben érte euro-atlanti integráció-ügyben? Megnézheti például, hogy talál-e egy jelképes kályhát, amelytől elindulhat. Javaslatom egy tanulmány mint kiindulópont.

1997. január 13-ára virradólag az elmúlt negyedévben országos sztárrá növekedett Tocsik Márta visszavonta 1996. október 15-én a rendőrség előtt tett vallomását. Azon az őszi nappalon és éjszakán "idegcsillapító és fájdalomcsillapító gyógyszerek egész sorának együttes hatása alatt állt" (Népszabadság), mint állítja, s ügyvédje, dr. Szőgyényi tanácsára élt a visszavonás jogával. Ez így helyes. Ha az emberre rá akarnak verni egy vádat, amiért valójában egy hajdani balkáni magyar diplomata, nacionálbolsevik memorandumok egykori társszerzője, excsempész, kalasnyikovista Horn-bizalmas a hunyó, és az ő nevét kiejteni sem szabad, mert akkor sérül az omerta (a sírig hallgatás) maffiatörvénye, és azért tudjuk, mi jár.

Van valami mélyen megindító abban a szívós, konok igyekezetben, amellyel a Mi Hazánk Kormánya haragítja magára valahai legfőbb szavazóbázisát. A tavalyi félszázalékos emelés a nyugdíjasok és szimpatizánsaik körében vágott sűrű rendeket, míg a közalkalmazotti szféra jelentős tömegei - a pedagógustársadalomnak, illetve az egészségügyi dolgozóknak beígért tízezer forintos jutalomnak, vagy minek a hatására - éppen a napokban fedezik föl a bennük megbúvó nemzeti érzületet. Nem kell ehhez sem Torgyán, sem Csurka, sem Orbán Viktor, sem pedig szavalatok Erdélyről. Egy kis kormányzati propaganda kell (rendezni végre e rétegek sanyarú helyzetét, de addig is... stb., stb.), szükség van borítékra, ami feltéphető, hogy jól megszámolhassák a nettó három-négyezer (vagy ennél is kisebb összegű) kemény forintokat, mind az összeset. A hatás azonnali, továbbá mellbevágó és maradandó. Egy kis komcsizás, zsidózás, miegymás - így neveli a Mi Hazánk Kormánya népét, bizony, nem középiskolás fokon.

Szerbia ismerői között is aligha akad olyan, aki számított volna a nagyméretű tömegtüntetésekre. A november elején lezajlott választások előtt Szerbiában apátia uralkodott: a politikai elit a daytoni békét ünnepelte és gazdasági fellendülést ígért. Az emberek hosszú télre rendezkedtek be.

A 96-os év egyik legkevésbé firtatott médiaeseménye az a tévéhíradó volt, melyben az Üllői úti lakása előtt fejbe lőtt Domák Ferencről emlékezett a szerkesztőség. A Cinóber néven ismert alvilági figurával olyan rondán bánt el a szerkesztő, hogy ha ötven éven át folyamatosan szégyellné magát, nem biztos, hogy egálba jönnének.