Publicisztika

Medgyessy Péter a kétkamarás parlament létrehozásáról tárgyalna két korábbi és a jelenlegi igazságügyi miniszterrel; utóbbi (az MDF elnöke) támogatja is a szocialista miniszterelnök-jelölt javaslatát, mondván, a rendszerváltozás óta híve e formának, bevezetéséről bármely demokratikus erővel hajlandó eszmét cserélni. A Medgyessy nyilatkozatát bírálók és az azzal elvben egyetértők tábora az 1989-90-es évek alkotmányjogi vitáinak frontvonalát idézik: ekkor az egyik oldalon a rendszerváltás utáni alkotmányos berendezkedéssel egyetértők (Fidesz, SZDSZ) álltak, a másikon pedig az alakuló demokratikus rendet ilyen-olyan korporatív ellensúlyokkal gyengíteni óhajtók (a "történelmi" pártok, az MDF "népies" szárnya - vagyis a java - meg az MSZMP, illetve később az MSZP). Ez a törésvonal az elmúlt tíz évben változatlan maradt mindig, amikor a demokratikus rend alapértékeiről folyt a vita - függetlenül attól, hogy például a fiatal- meg a szabaddemokraták úgy meggyűlölték egymást menet közben, hogy abba belegondolni is jujj.

Anőinek nevezett lapok egyik állandó rovata a sikeres nőket mutatja be. E cikkműfaj egyik áthághatatlan törvénye, hogy a karrierek többsége nem lehet elérhetetlen. Mintát kell nyújtson, amit - legalább látszólag - bármelyik olvasó követni tud. Az egyik, tavasszal szárnyára bocsátott női lapban olvastam interjút festőművészi pályára szakadt hazánklányával, aki önvallomása szerint a kilencvenes évek elején négyszáz dollárral a zsebében érkezett Amerikába. Ám talpára esett, hamarosan munkát és megélhetést talált. Mint honfitársnőink elé állított példakép, hideg céltudatossággal ecsetelte, hogyan követte el mindazokat a stikliket, amelyekre hivatkozva az amerikai hatóságok olyannyira megszorongatják az Újvilágba igyekvő honfitársaink torkát. ´k ugyanis arra hivatkoznak, hogy az Egyesült Államokba érkező magyarok rendre nem tartják be a szabályokat, visszaélnek a látogatóvízum adta jogokkal, és a megfelelő jogosítványok nélkül igyekeznek munkába állni, netán tanulmányokat folytatni.

A föld, vélnénk, éppolyan áru, vagy, kissé divatjamúlt terminológiával élve, termelőeszköz, mint a meleghengersor vagy a Tiszamenti Hőerőmű, vagy a motoros fűrész. Nem kétséges, hogy népünk már a rendszerváltás hajnalán ráérzett erre. Azok, akik egy szerencsés földrajzi véletlen révén megtehették, a kárpótlás során visszakapott földjüket áruba bocsátották, legfőképpen azért, mert a megműveléséhez szükséges eszközökkel, gépekkel és modern szaktudással, esetleg szándékkal nem rendelkeztek. A ´90-es évek újdonsült nyugat-magyarországi földtulajdonosai pontosan úgy viselkedtek kicsiben, ahogy az első két szabadon választott kormány nagyban: el- vagy bérbe adták, amilyük volt, olyan áron, amilyenen tudták, és így biztosítottak maguknak megélhetést, a magyar mezőgazdaság egy földrajzilag jól körülhatárolható részének pedig tőkét, befektetést, technológiát. Szar ügy, lehet mondani, ezek az emberek biztos jobban jártak volna, ha drágábban adják el a földjeiket, vagy ha el sem adják, hanem osztrák napszámosokkal műveltetik - de olyan világra azért csak a nagyon hülyék számíthattak annak idején, amiben a bamba osztrák vagy az élelmes svejci Mátészalkára jár majd a útkereszteződésekben szélvédőt mosni, mert jobban kijön a borravalóból, mintha otthon görnyedne a nyomorult bankjában. Amúgy meg édesmindegy, hogy az országhatáron belül elhelyezkedő termőföld vagy az azt műveltető gazdasági társaság tulajdonosa osztrák vagy magyar: a kizsákmányolás - ha ebben a relációban egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről - ugyanis nem ismer nemzeti hovatartozást, a magyar tulajdonos éppolyan tahó vagy nem tahó, mint a nem magyar, valamint a magyar ember - ha nem esett a feje lágyára - éppúgy kereskedik, mint a nem magyar: olcsóbban vesz, mint ahogy elad. És a földet még csak ki sem lehet vinni az országból: jelentés arról, hogy a határőrség osztrák földcsempészt csípett volna fülön Szentgotthárdnál, többszatyornyi, jól láthatóan véráztatta humusszal a csomagtartójában, szerkesztőségünkbe mind ez idáig nem érkezett.

A magyar sportüzleti élet legfrissebb szenzációja, hogy a Fotex Rt. 2,4 milliárd forintért 80 százalékos tulajdonrészt vásárolt a Ferencváros focicsapatát birtokló kft.-ben. Ezzel - és a 600 milliós első részlettel, ami elsősorban az FTC, tehát az egész klub adósságainak törlesztésére megy - lezárult egy többéves, reménytelenül sötét folyamat, melynek során a leginkább piacképesnek tartott magyar focicsapat tőkés tulajdonost keresett. (Történelme, legendája, népszerűsége révén feltételezett reklámértéke valóban nemzetközi karrierre predesztinálja a Fradit. De erre, legalábbis bizonyos szintig, bármelyik magyar csapatnak van esélye: bajnokságot nyerni nem akkora kunszt, két selejtező abszolválható, s azután a BL-ben nyerhető tetemes összeg értelmes elköltésével már meg lehet ágyazni további terveknek. Jelentős invesztíció persze megúszhatatlan, de a siker csábítja a tőkét.)

Pár napja csak, hogy tekintetünk az új perspektívákat méricskéli, és úgy tűnik, egész jól szokjuk a gondolatot: jöhetnek az új telepesek.

ADembinszky utcában történt robbanás szele némileg átrendezte a nemzeti mennyboltot díszítő imázslufikat. Egy picit láttuk az eget. Sajnos nem olyan tiszta kék, mint amilyennek azt az attitűdmódosító vállalkozók szerint látnunk kellene. Pedig nem kevés pénzt és energiát fordítottak arra, hogy a fanyalgásra hajlamos polgárt meggyőzzék mindannak az ellenkezőjéről, amit naponta tapasztal. Nevezetesen arról, hogy a közbiztonság Magyarországon nem közepesen rossz - amint ezt a legtöbben gondolják -, hanem nagyon is jó, sőt egyre jobb. Némelyek már kezdték elhinni azt is, hogy a lakásbetörések száma azért csökken, mert száz esetből a rendőrség közel tizennyolc ügyben leleplezte a tettest, és emiatt a betörők megfutamodtak. Csakúgy, mint a gépkocsitolvajok, amikor kiszivárgott, hogy minden kilencedik (8,8-ik) lebukik közülük. Nyilván átálltak a biciklilopásra. Ami mindenkinek jó (kivéve azt, akinek a biciklijét ellopják), hiszen tavaly márciustól a 10 000 forint értékhatár alatti tolvajlások már nem számítanak bűncselekménynek. Következésképpen nem rondítanak bele szépülő biztonságunk látványába.

A Fidesz és az MDF lapzártánk idején a jövő évi választási összefogásról tárgyal, egy tudósítás szerint "igen konstruktív, baráti légkörben". A tét a Fidesz számára az, hogy a szavazatmaximálás érdekében - ami jó esélyt biztosítana egy újabb négyéves, a jelenleginél is gondtalanabb (egyedüli, valódi koalíciós partnerek nélküli) kormányzásra - rá tudja-e venni az MDF-et a szoros szövetségre (közös listaállítás Fidesz néven, ilyesmi). Az MDF számára pedig az a kérdés, hogy bekerül-e a parlamentbe, egyáltalán, megmarad-e önálló politikai erőnek.

Afővárosi önkormányzat a közelmúltban felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Legfelsőbb Bíróságnak a metróperben hozott legutóbbi ítélete ellen. Miről szól a metróper, és mi indokolja az ítélet felülvizsgálatának kérelmét?

Az Alkotmánybíróság (AB) hétfőn megsemmisítette az Országos Választási Bizottság (OVB) májusi határozatát, amelyben a testület hitelesítette az MSZP népszavazást kezdeményező aláírásgyűjtő ívét. Az indoklás szerint azzal, hogy a szocialisták a négy kérdést egyetlen lapra tették, ütköztek "a jogbiztonság érdekében megfogalmazott általános eljárási alapelvekkel", vagyis az aláírók nem tudták egyértelműen kifejezni akaratukat az egyes kérdésekkel kapcsolatban, hiszen egyetlen szignóval négy téma népszavazásra bocsátásáról döntenének. Az AB úgy látja, az OVB-nek el kellett volna utasítania az MSZP akcióját.

Franjo Tudjman, a Horvát Köztársaság első elnöke, Gojko Susak, a Horvát Köztársaság egykori hadügyminisztere, és Mate Boban, a hercegovinai horvát bábállam, Herceg-Bosna Köztársaság elnöke halottak. Ennélfogva a népirtás, az 1949-es genfi konvenció súlyos megsértései, az emberiesség elleni bűntettek, valamint a háborús jog és szokások megsértésének bűncselekményéért e három férfinak - akiket talán a legnagyobb felelősség terhel mindazért, amit a Horvát Köztársaság nevében a medaki zsebben, Gospicban, a Lasva folyó völgyében, az 1995-ös Vihar hadművelet után a knini Krajinában horvát katonák és félkatonai szervezetek tagjai elkövettek - hágai bírák helyett immár a Legfelsőbb Instancia előtt kell számot adniuk cselekedeteikért.

Az Országgyűlés nyári szünet előtti utolsó ülése ismét botrányosan végződött. Az ellenzéki pártok kivonulása után a kormánypártok másodszor is - immár a Postabank ügyét számukra kedvezően rendezve - megszavazták az úgynevezett pénzügyi tárgyú törvénycsomagot.

Az országgyűlési biztosok mandátumának lejárta előtt a Fidesz tótumfaktumai körbenéztek, elővettek néhány diákkori és jelenlegi ismerőst a budapesti meg pécsi jogi karokról, azt ezzel a maguk részéről le is tudták az új ombudsmanok megválasztását. Az az érzésünk, mindegy is volt nekik ez az egész; a lényeg, hogy Gönczöl Katalin meg Majtényi László ne maradjanak. Akikkel persze semmi gond sem volt akkor, amikor a még ellenzéki Fidesz profitálhatott azon eljárásaikból, amelyek végén a biztosok elmeszélték a Horn-kormány egyik-másik lépését. 1997-ben például Gönczöl fordult értelmező kérdéseivel földkérdésben az Alkotmánybírósághoz; Majtényi többek között elhajtotta Nikolits titokminisztert a tikosításai miatt, és nem minősítette államtitoksértésnek a bős-nagymarosi keretmegállapodás nyilvánosságra hozatalát. A Fidesz ezen ombudsmani ajánlásokra hivatkozva (is) ekézte Hornékat (hülye lett volna, ha nem így tesz).

Vörsön gulyáspartival és táncmulatsággal egybekötött kihelyezett ülést tartott kedden a kormány.

Sokáig nehéz volt megérteni, miért indítottak váratlanul frontális támadást a politika igényeit kiszolgálni nem kívánó filmesek ellen a kormányzó párt csinovnyikjai. Miért vált olyan fontossá a film, hogy a független finanszírozási rendszer fölötti ellenőrzés és befolyás megszerzéséért még a folyamatos botránysorozat sem tűnik túl magas árnak.