A kormány földközelben

  • 2001. július 26.

Publicisztika

A föld, vélnénk, éppolyan áru, vagy, kissé divatjamúlt terminológiával élve, termelőeszköz, mint a meleghengersor vagy a Tiszamenti Hőerőmű, vagy a motoros fűrész. Nem kétséges, hogy népünk már a rendszerváltás hajnalán ráérzett erre. Azok, akik egy szerencsés földrajzi véletlen révén megtehették, a kárpótlás során visszakapott földjüket áruba bocsátották, legfőképpen azért, mert a megműveléséhez szükséges eszközökkel, gépekkel és modern szaktudással, esetleg szándékkal nem rendelkeztek. A ´90-es évek újdonsült nyugat-magyarországi földtulajdonosai pontosan úgy viselkedtek kicsiben, ahogy az első két szabadon választott kormány nagyban: el- vagy bérbe adták, amilyük volt, olyan áron, amilyenen tudták, és így biztosítottak maguknak megélhetést, a magyar mezőgazdaság egy földrajzilag jól körülhatárolható részének pedig tőkét, befektetést, technológiát. Szar ügy, lehet mondani, ezek az emberek biztos jobban jártak volna, ha drágábban adják el a földjeiket, vagy ha el sem adják, hanem osztrák napszámosokkal műveltetik - de olyan világra azért csak a nagyon hülyék számíthattak annak idején, amiben a bamba osztrák vagy az élelmes svejci Mátészalkára jár majd a útkereszteződésekben szélvédőt mosni, mert jobban kijön a borravalóból, mintha otthon görnyedne a nyomorult bankjában. Amúgy meg édesmindegy, hogy az országhatáron belül elhelyezkedő termőföld vagy az azt műveltető gazdasági társaság tulajdonosa osztrák vagy magyar: a kizsákmányolás - ha ebben a relációban egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről - ugyanis nem ismer nemzeti hovatartozást, a magyar tulajdonos éppolyan tahó vagy nem tahó, mint a nem magyar, valamint a magyar ember - ha nem esett a feje lágyára - éppúgy kereskedik, mint a nem magyar: olcsóbban vesz, mint ahogy elad. És a földet még csak ki sem lehet vinni az országból: jelentés arról, hogy a határőrség osztrák földcsempészt csípett volna fülön Szentgotthárdnál, többszatyornyi, jól láthatóan véráztatta humusszal a csomagtartójában, szerkesztőségünkbe mind ez idáig nem érkezett.

n A föld, vélnénk, éppolyan áru, vagy, kissé divatjamúlt terminológiával élve, termelőeszköz, mint a meleghengersor vagy a Tiszamenti Hőerőmű, vagy a motoros fűrész. Nem kétséges, hogy népünk már a rendszerváltás hajnalán ráérzett erre. Azok, akik egy szerencsés földrajzi véletlen révén megtehették, a kárpótlás során visszakapott földjüket áruba bocsátották, legfőképpen azért, mert a megműveléséhez szükséges eszközökkel, gépekkel és modern szaktudással, esetleg szándékkal nem rendelkeztek. A ´90-es évek újdonsült nyugat-magyarországi földtulajdonosai pontosan úgy viselkedtek kicsiben, ahogy az első két szabadon választott kormány nagyban: el- vagy bérbe adták, amilyük volt, olyan áron, amilyenen tudták, és így biztosítottak maguknak megélhetést, a magyar mezőgazdaság egy földrajzilag jól körülhatárolható részének pedig tőkét, befektetést, technológiát. Szar ügy, lehet mondani, ezek az emberek biztos jobban jártak volna, ha drágábban adják el a földjeiket, vagy ha el sem adják, hanem osztrák napszámosokkal műveltetik - de olyan világra azért csak a nagyon hülyék számíthattak annak idején, amiben a bamba osztrák vagy az élelmes svejci Mátészalkára jár majd a útkereszteződésekben szélvédőt mosni, mert jobban kijön a borravalóból, mintha otthon görnyedne a nyomorult bankjában. Amúgy meg édesmindegy, hogy az országhatáron belül elhelyezkedő termőföld vagy az azt műveltető gazdasági társaság tulajdonosa osztrák vagy magyar: a kizsákmányolás - ha ebben a relációban egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről - ugyanis nem ismer nemzeti hovatartozást, a magyar tulajdonos éppolyan tahó vagy nem tahó, mint a nem magyar, valamint a magyar ember - ha nem esett a feje lágyára - éppúgy kereskedik, mint a nem magyar: olcsóbban vesz, mint ahogy elad. És a földet még csak ki sem lehet vinni az országból: jelentés arról, hogy a határőrség osztrák földcsempészt csípett volna fülön Szentgotthárdnál, többszatyornyi, jól láthatóan véráztatta humusszal a csomagtartójában, szerkesztőségünkbe mind ez idáig nem érkezett.

Mindezek fényében a kormány kálócfai földvédő programja nem tűnik többnek merő nacionalista demagógiánál, amit - mint minden ilyesfajta sódert - azok is megszívnak majd a végén, akiknek az érdekeire hivatkozik. (Képzeljük csak el, amint a román miniszterelnök épp ezt mondja: "Azok a magyarországi gazdák pedig, akik földet vásároltak Erdélyben, menjenek haza, amíg ép bőrrel megtehetik. Turistaként persze szívesen látjuk őket.")

Ám nem mondhatjuk, hogy mindez öncélú lenne: a "zsebszerződések" elleni - jogilag egyébként értelmezhetetlen - küzdelem egy sokkal nagyobb hazugság segédhazugsága.

A kormány felajánlotta a "zsebszerződő" gazdáknak: ha az Igazságügyi Minisztérium jogsegélyszolgálatánál vagy az agrárminisztérium zöld számán felnyomják saját magukat, akkor a januárban létrehozandó Nemzeti Földalap, azaz az állam megvásárolja tőlük a földjüket. A kormány ehhez az elképzeléséhez nem mellékelt megvalósíthatósági tanulmányt. Így most mi se törődjünk avval, hogy a mindenkori állammal szemben jó okkal gyanakvó parasztoknak effektíve saját magukat kéne feljelenteniük, és hogy lehet egy nevesített szerződést "anonim módon" érvényteleníteni; hogy a "zsebszerződések" többsége abszolúte kifogástalan elővásárlási vagy vételi opciós, vagy haszonbérleti szerződés, amelynek egyoldalú felmondása nyomán kártérítési perek tömege szakadna a szerződést felmondó fél nyakába. Ne számolgassuk azt se, hogy ha a Nemzeti Földalap piaci áron akarná megvenni azt az egyes becslések szerint 70 000, más becslések szerint 300 000 hektárnyi zsebföldet, melynek ára hektáronként most félmillió forint (márpedig más áron, mint a piacin nem veheti meg, hisz akkor államosításnak hívnák az akciót, és géppisztollyal kéne levezényelni), akkor Kálócfa irreálisan szerény számítások szerint 35, valamivel reálisabbak szerint 50, esetleg 150 milliárd kötségvetési forintba kerülne. Ha közben felmegy a föld ára, többe. Ha duplájára megy fel, kétszer ennyibe - és akkor még nem számoltuk az ezekkel a tranzakciókkal foglalkozó hivatalnokok és ügyvédek fizetését, valamint a kártérítési összegeket. És fátylat rá, hogy a Nemzeti Földalapban mostani tudásunk szerint mindösszesen 10 milliárd forint fog pörögni. Ha nem jön össze a dolog, attól még pompásan lehet majd mondani, hogy a konzervatív kormány a földkérdést is megoldotta: a lényeg, mint minden hasonló esetben, a lázas tevékenység látszata.

De mi van akkor, ha véletlenül mégis sikerül a terv, és az állam válik Magyarországon a legnagyobb földtulajdonossá? Mi történik akkor, ha ezek után a Fidesz kezdi árulni a földet? Mi történik azokkal a "családi" gazdákkal, akik nem fognak tudni földet vásárolni, hisz nem lesz annyi pénzük, amennyit az épp e hetekben privatizálandó állami gazdaságok majdani magántulajdonosai fizetnének érte? Kik lesznek az új földesurak?

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.