Szomorúan kell megállapítsuk, hogy az amerikai hatóságok eljárása arcátlan, ámde mégsem alaptalan. Hiába interveniál ugyanis Budapest nagyköveti szinten Washingtonban, ha Magyarországon éppen az a követendő minta, ami az Egyesült Államok hatóságait szigorúbb eljárásra ösztönzi. Valószínűleg, ha a riporternő az iránt érdeklődött volna, hogy interjúalanya felelősnek érzi-e magát azért, hogy tengerentúli magatartásával rontotta honfitársai esélyét az amerikai beutazásra, nagy szemeket meresztettek volna rá.
H
Írtam már néhányszor arról, hogy honfitársaink legendás ügyessége és talpraesettsége voltaképpen puszta gyerekesség. Az utóbbi évek tapasztalata annyiban késztetett álláspontom módosítására, hogy ma már nem hiszem: pusztán a diktatúra hatása lenne mindez. Azzal a csendes bizakodással fogadtam az Orbán Viktor vezette csapat hatalomra kerülését, hogy talán sikerülhet a diktatúra hordalékát kimosni az ország mindennapjainak szövetéből. Nem voltam ezzel egyedül. Azzal a felismeréssel sem vagyok viszont egyedül, hogy a koravén csapat öreges viselkedésmódja mögött voltaképpen a néhai diktatúra kamaszainak világlátása húzódik meg. Az össznépi üggyé emelt osztályfoci, amely nemcsak a miniszterelnök zöld gyepen kergetett ábrándjainak megtestesülése, de a mai magyar kormányzat viselkedésének mintája is. Az osztályfoci logikája egyszerű. Velünk vagy ellenünk lehet lenni, és kész. Nincs harmadik eset. A pályán pedig, magától értetődően, mindent alá kell rendelni a csapat győzelmének. Az ellenféllel szemben mindent meg lehet és meg is kell tenni, amit a szabálykönyv megenged, sőt ha lehet, még azon is túlléphetünk egy leheletnyivel. Aki viszont a saját csapatunkban önző, netán saját zsebére sportszerűtlen, azt jobb, ha mi cseréljük le, mielőtt még a bíró küldi le a pályáról.
A foci ugyanakkor a szubsztanciális demokrácia akolmelegével itatja át a szertartás résztvevőit. Az összetartozás érzése adott lévén, szükségtelen, sőt felesleges is a demokratikus formák körülményes betartása. Aki velünk van, az egy perc alatt átlátja, hogy minden értünk, azaz a csapatért és híveiért, még tágabb értelemben a nemzetért és az országért történik, aki pedig olyan fafejű, hogy ezt nem látja be, az vagy kérjen cserét, vagy eleve pályára se lépjen. Ijesztő tapasztalatom, hogy Orbán Viktor és csapata az utóbbi időben egyre jobban kezdett hasonlítani a hetvenes-nyolcvanas évek fiatal apparatcsikjaihoz. A néppel lehet focizni, lehetőleg úgy, hogy győzzünk, a néppel lehet árnyas padokon gulyáspartit rendezni, és általában - a generális komfortérzet fenntartása céljából - kipróbálni a patriarchális hatalomgyakorlás minden módozatát - úgy és azért, hogy egyetlen lényegi dologra ne kerülhessen sor. A vezetettek ne avatkozhassanak be a döntéshozatalba. Tisza Istvántól Bethlen Istvánon át Kádárig terjed az a magyar politikai hagyomány, amely a szolid népjóléttel nyakon öntött tekintélyelvű kormányzást éppen azért látta hasznosnak, mivel a nép megzabolázatlan indulataitól éppen a civilizált hatalomgyakorlást féltette. Az 1988 és 1990 közötti magyar történések méltósága éppen abban állt, hogy a kádári apparátus által infantilisnak tételezett tömeg, amikor kellett, át tudott alakulni felelős nemzetté. A rendszerváltás elszalasztott lehetőségét pedig abban láthatjuk, hogy a két minta, a haldokló nagymamát a Trabantba tuszkolva Gorenjét csempésző kispolgáré és a köztársaságot építő polgáré közül az előbbi lett a nyerő. A jelenkori politikai propaganda egyenesen utal is rá. Ha Magyarország fiatal miniszterelnöke azt üzeni, hogy ő "eldolgozgat" még négy évig, akkor nemcsak arra kell odafigyeljünk, miféle hamis önbizalom hitetheti el valakivel: nem érdekes, "kit küldenek fel a menedzserek" a másik oldalon, hanem a laktanyanyelv bizalmas diminutivitására is. A laktanya és az öltöző világa, innen e két hasonlat.
H
A legényes virtus nemcsak abban merül ki, hogy a jelenlegi a rendszerváltás óta hatalomra került legmacsóbb politikai csapat, de sajnos átragad a nemzetközi kapcsolatok intézésére is. Különösen igaz ez a magyar szomszédságpolitikára. Nem állítom, hogy a magyar külpolitika úgy, ahogy van, csődöt mondott. A jelenlegi magyar külügyi apparátusból valóban a lehető legjobbat hozza ki a mai külügyi vezetés. Csődöt csak az úgynevezett szomszédságpolitika jelentett. Különösen, ha az úgynevezett státustörvény esetére gondolunk. Nem abban van e törvény legfőbb baja, hogy magyarországi jogokat biztosít valamely szomszédos ország állampolgárainak. Akadnak ilyen szabályok a világ számos más területén is. Ellenzői szemére vethetjük még azt is, hogy a jelenlegi nemzetközi politika meglehetősen kétarcúan viszonyul a nemzetiségi jogokhoz. Miközben a békés eszközök alkalmazásával nehéz bármit is elérni, régiónk legújabb történetének keserű tanulsága, hogy a fegyveres etnikai lázadások előbb vagy utóbb elérik a céljukat.
Magyarország arra hivatkozva kínálta fel a státustörvény adta lehetőségeket szomszédai magyar nemzetiségű állampolgárai egy részének, hogy ők ne szoruljanak hátrányos helyzetbe akkor, amikor Magyarország már az Európai Unió tagjává lesz, az ő szülőföldjük pedig még nem. Ez az érvelés számos helyen sántít.
Először is Magyarország olyan jogokkal sáfárkodik, amelyeknek még nincs a birtokában. A nemzetközi jog ugyanis nem tesz különbséget az egyes országok között annak tekintetében, hogy melyikük mennyire nem tagja az Európai Uniónak. Ugyanakkor világosan azt az üzenetet is eljuttatja a Magyarországgal szomszédos országok, különösen a szintén EU-aspiráns Szlovákia és Románia kormányához és lakosságához, miszerint Magyarország felvétele időben jelentősen megelőzi majd az övékét. Magyarország számára ez egy olyan axióma, ami szinte észrevehetetlenül váltotta fel a "legvidámabb barakk" kádári mítoszát. Ráadásul ez a két mítosz összekapcsolódik, és úgy fungál, hogy Magyarországnak a hatvanas évek óta bekövetkezett gazdasági és politikai sikereit egyfajta szimbolikus elégtételnek fogja fel Trianonért és a XX. század első felének tragikus magyar történelméért. A valóságban azonban korántsem ennyire egyértelmű a helyzet. Alig néhány nap telt el a nagy garral beharangozott göteborgi áttörés után (ahova egyébként valamennyi tagjelölt állam képviselőit elvárták), amikor Otto von Lambsdorff Budapesten máris kijelentette, hogy Lengyelország nélkül az egyesült Európa torzó, és Lengyelország aligha érik taggá 2005 előtt. Nesze neked, 2004! Ezt egyébként Mikulás Dzurinda szlovák kormányfő is megerősítette, aki azért tartotta első körben értelmetlenségnek a magyar státustörvényre reagálni, mivel Szlovákia EU-tagsága okán a törvény végrehajtására amúgy sem kerül majd sor. Ráadásul geopolitikai helyzete, gazdasági potenciálja és lakóinak száma, azaz némely reálpolitikai megfontolások miatt Lengyelország akkor is fontosabb eleme marad Magyarországnál az EU-stratégák gondolkodásának, ha a lengyelek történetesen egy-két fejezettel kevesebbet zártak le minálunk.
Ugyanakkor Magyarország még a tagfelvételi tárgyalások lezárulása előtt magára veheti a többiek boldogságát akadályozni kívánó szegény rokon szerepét, ami annak idején Ausztriának sem állt jól. Márpedig a jelenlegi gesztusokból nyilvánvaló, hogy az EU felelősei, ha már egyáltalán nekikezdenek, akkor sokkalta nagyobb régióban képzelik el a kontinens újraegyesítését, mint ahogy azt a magyar közbeszéd elképzeli. Arra az üzenetre, miszerint a közeljövőben Magyarország keleti határa lenne Európa keleti határa, nemcsak tőlünk keletre, de tőlünk nyugatra sem könnyű vevőt találni. Ha valakinek ebben az ügyben kétségei támadnának, elegendő csak a német konzervatívok új vesszőparipájának, a Délkelet-európai Uniónak a térképére tekinteni. Az esetlegesen értetlenkedőket megnyugtathatjuk, Magyarországot a német külpolitika már a húszas évek óta a délkelet-európai régióhoz sorolja.
Esetleges belpolitikai következményeit nem tekintve is, a státustörvény voltaképpen csak a magyar politikai infantilitás emlékműve. Azé a szándékosan együtt nem működő magatartásé, amely a szomszédokat eleve a vesztes szerepében képzeli el, akiknek szomorú sorsától a területükön élő magyar lakosságot eleve meg kell menteni, és nem számol azzal, hogy egy esetleges, netán nálunk jelentősebb külső partner nem a mi szemüvegünkön keresztül nézi a dolgokat. Bulgária már bekövetkezett, Románia közeljövőben várható lekerülése az EU vízumköteles listájáról nemcsak azt erősíti meg, hogy Brüsszelben korántsem csak udvarias gesztusnak tekintik ezen országok tagjelöltségét, hanem azt is, hogy Brüsszelből nézve a Magyarország és délkeleti szomszédja közötti különbséget fáziseltolódásként és nem strukturális különbségként érzékelik. Magyarország tehát egy olyan erőfölény nevében próbál meg diktálni szomszédainak, amellyel voltaképpen nem is rendelkezik.
Amit tehát ma láthatunk, az a focializmus diadala. Azé a mentalitásé, amely úgy gondolja, hogy a pillanatnyi vélt vagy valós lehetőségek, netán erőfölény birtokában nem kell tekintettel lennie a sors- és kortársakra, továbbá ezt az össznépi szellemet ki akarja terjeszteni a bel- és a külpolitika mezejére is. Miközben mi eldekázgatunk, bátran teszünk arra, kit küldenek fel a menedzserei az ellenfél csapatából, netán, hogy mi történik a szomszédunkban. A baj az, és ezt Kovács István szomorú sorsán is megtanulhattuk, hogy az ellenfelek általában nem vesznek részt azokon az értekezleteken, amelyeken demokratikusan eldöntjük, hogy mi vagyunk a legjobbak. ´k csak jönnek, és bemosnak egyet. Mi meg utólag keresgélhetünk magyarázatokat arra, hogy miért vesztettünk mégis.
