Nem azért hazudnak, hogy elhiggyük

A politikai beszéd egyik érdekes jelensége a virágnyelven „igazságon túlinak” nevezett kijelentések – egyszerűbben fogalmazva: a hazudozások – köré épülő narratíva. Első ránézésre egyszerű a dilemma: az olyan populista politikusok, mint Trump, a brazil Jair Bolsonaro, a még konszolidáltan viselkedő egykori Vlagyimir Putyin vagy Orbán Viktor rendre összevissza hazudoznak a nagy nyilvánosság előtt, mely hazugságok akár egy rövid netes keresés után cáfolhatók, a szavazóik szemében mindez mégsem csorbítja a hitelüket.

Előbb-utóbb lesz tétje

Legutóbb Anne Applebaum történész és Peter Pomerantsev kutató az Autocracy in America című podcastben fejtették ki, hogy az említett politikusoknak nem is annyira az a céljuk a hazugságokkal, hogy elhiggyük azokat. Az összeesküvés-elméletek célja sokkal inkább a nagy közös hazugság: és például az olyan teljesen képtelen közléseknél, mint hogy Németországban nemváltoztató műtéten esett át óvodások tömege, a valóság egyszerűen elvesztette fontosságát. (A politikusi hazugságok tárgyában érdemes elolvasni Federico Finchelstein filozófus Fasiszta hazugságok vagy Timothy Snyder A szabadság felszámolása című művét is.)

Az összeesküvés-elméletek manapság egyfajta hűségeskük: annak megállapításában segít az autokrata vezetőknek, hogy ki áll a „megfelelő” oldalon. Ha megígérjük, hogy hiszünk egy kitalált történetben, akkor jó helyen dolgozhatunk, előre is léphetünk a párt környékén – márpedig egy autokrata rendszerben minden attól függ, hogy mennyire tűnünk megbízhatónak. Kétely nélkül kell elfogadni, hogy mondjuk a Nyugat tényleg ránk akar-e kényszeríteni gusztustalan rovarokat a jól megszokott rántott hús helyett (dehogy akar), mert az a legfontosabb, hogy a feltétlen hit bizonyítsa a feltétlen lojalitást. Márpedig erre mi lehetne jobb bizonyíték annál, mint egyetértőn bólogatni valamire, amit mi magunk sem hiszünk el?

Ezek a hazugságok aztán éles helyzetekben válnak igazán fontossá: az orosz médiában tíz évet eltöltő Peter Pomerantsev a saját szemével látta, hogy azok a kollégái, akik csak egy­fajta hatalmi játéknak fogták fel a putyini propaganda által kitalált álhírek terjesztését, cinikusan tét nélküli színházként beállítva az egészet, mekkorát nyeltek, amikor az Ukrajna elleni orosz invázió után már volt súlya a korábbi állításaiknak. Ezek az álhírek pedig egy nácik által befolyásolt Ukrajnáról szóltak, meg donyecki népirtásról. Amint ezek az addig sima néphülyítésnek tűnő állítások egy háború ürügyei lettek, a tét is nőtt: ha megtagadják ezeket, akkor azonnal az állam ellenségeivé válnak. A mentális korrupció egyszer csak valósággá vált, és a vezető szava felülírta mindazt, amit látunk vagy tapasztalunk.