Fekő Ádám

Nem azért hazudnak, hogy elhiggyük

Publicisztika

A politikai beszéd egyik érdekes jelensége a virágnyelven „igazságon túlinak” nevezett kijelentések – egyszerűbben fogalmazva: a hazudozások – köré épülő narratíva. Első ránézésre egyszerű a dilemma: az olyan populista politikusok, mint Trump, a brazil Jair Bolsonaro, a még konszolidáltan viselkedő egykori Vlagyimir Putyin vagy Orbán Viktor rendre összevissza hazudoznak a nagy nyilvánosság előtt, mely hazugságok akár egy rövid netes keresés után cáfolhatók, a szavazóik szemében mindez mégsem csorbítja a hitelüket.

Előbb-utóbb lesz tétje

Legutóbb Anne Applebaum történész és Peter Pomerantsev kutató az Autocracy in America című podcastben fejtették ki, hogy az említett politikusoknak nem is annyira az a céljuk a hazugságokkal, hogy elhiggyük azokat. Az összeesküvés-elméletek célja sokkal inkább a nagy közös hazugság: és például az olyan teljesen képtelen közléseknél, mint hogy Németországban nemváltoztató műtéten esett át óvodások tömege, a valóság egyszerűen elvesztette fontosságát. (A politikusi hazugságok tárgyában érdemes elolvasni Federico Finchelstein filozófus Fasiszta hazugságok vagy Timothy Snyder A szabadság felszámolása című művét is.)

Az összeesküvés-elméletek manapság egyfajta hűségeskük: annak megállapításában segít az autokrata vezetőknek, hogy ki áll a „megfelelő” oldalon. Ha megígérjük, hogy hiszünk egy kitalált történetben, akkor jó helyen dolgozhatunk, előre is léphetünk a párt környékén – márpedig egy autokrata rendszerben minden attól függ, hogy mennyire tűnünk megbízhatónak. Kétely nélkül kell elfogadni, hogy mondjuk a Nyugat tényleg ránk akar-e kényszeríteni gusztustalan rovarokat a jól megszokott rántott hús helyett (dehogy akar), mert az a legfontosabb, hogy a feltétlen hit bizonyítsa a feltétlen lojalitást. Márpedig erre mi lehetne jobb bizonyíték annál, mint egyetértőn bólogatni valamire, amit mi magunk sem hiszünk el?

Ezek a hazugságok aztán éles helyzetekben válnak igazán fontossá: az orosz médiában tíz évet eltöltő Peter Pomerantsev a saját szemével látta, hogy azok a kollégái, akik csak egy­fajta hatalmi játéknak fogták fel a putyini propaganda által kitalált álhírek terjesztését, cinikusan tét nélküli színházként beállítva az egészet, mekkorát nyeltek, amikor az Ukrajna elleni orosz invázió után már volt súlya a korábbi állításaiknak. Ezek az álhírek pedig egy nácik által befolyásolt Ukrajnáról szóltak, meg donyecki népirtásról. Amint ezek az addig sima néphülyítésnek tűnő állítások egy háború ürügyei lettek, a tét is nőtt: ha megtagadják ezeket, akkor azonnal az állam ellenségeivé válnak. A mentális korrupció egyszer csak valósággá vált, és a vezető szava felülírta mindazt, amit látunk vagy tapasztalunk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.