A többnapos hajsza, a civil áldozatok életét is követelő túszdráma után mind az elektronikus, mind a nyomtatott sajtóban megjelentek olyan álláspontok – nemritkán újságírók részéről –, amelyek szerint a Charlie Hebdo munkatársai maguk tehetnek a vérengzésről, hiszen azzal, hogy visszaélésszerűen használták fel a sajtószabadság nyújtotta lehetőségeket, kivívták maguk ellen a szélsőségesek haragját.
Ennél is megdöbbentőbb kijelentések szerint a sajtóban nincsen helye a Charlie blaszfém tartalmainak, hiszen ezek szemben állnak a szabadságjogok tiszteletével és az egyenlőség elvével, amelyek pedig a nyugati liberális demokrácia alapvető értékei. Ez az érvelés alapjaiban téves.
Az állam minden polgára
A véleménynyilvánítás szabadságát annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védelem illeti meg. A demokratikus diskurzusban „helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és sértőnek egyaránt – különösen azért, mert maga a vélemény minősítése is e folyamat terméke” – hangsúlyozta a magyar Alkotmánybíróság is a véleménynyilvánítás szabadságát elsőként kifejtő alaphatározatában. A nyugati típusú demokráciák egyik sarokköve a szabad véleménynyilvánítás joga, s annak egyik legfontosabb megnyilvánulási formája a sajtó szabadsága. A szabad szólás jogát legalább két okból illeti meg a védelem: egyrészt az eltérő álláspontok és nézetek ütköztetése, a folyamatos társadalmi diskurzus nélkül a demokratikus működés elképzelhetetlen.
A folyamatos közéleti vita teszi lehetővé, hogy az egyén bekapcsolódjék a politikai folyamatokba, álláspontját másokkal ismertesse, ő maga is tájékozódjék mások álláspontjáról, majd a különféle nézeteket mérlegre tegye, végül saját véleményét ennek fényében megváltoztassa, avagy a másik fél meggyőzése érdekében újabb és újabb érveket találjon. A társadalomban zajló szakadatlan diskurzus teszi lehetővé az állami intézmények elszámoltathatóságát, hiszen így válik lehetségessé a folyamatos reflektálás az állami működésre – két választás között. Továbbá a véleményszabadság egyes speciális formáinak – így különösen a gyülekezési jognak – gyakorlása által az állami intézmények arra kényszeríthetők, hogy döntéseiket erősebb és meggyőzőbb indokokkal támasszák alá, avagy módosítsák azokat. Minden olyan szólást védelem illet tehát, amely elősegíti a társadalmi párbeszédet, amely képes a nyilvános diskurzushoz érdemben hozzájárulni.
A szabad szólás jogát védelem illeti azért is, mert az állam egyetlen polgárától sem vonhatja el a jogot egyéni meggyőződése kifejezésére. Amennyiben az állam egyeseknek megtiltja, hogy nézeteiket kifejtsék, azzal nem csupán egyet nem értését fejezi ki, de a tilalmazott álláspontot vallók egyik legfontosabb szabadságjogát egyéni meggyőződésük alapján korlátozza, szemben azokkal, akik „elfogadható, támogatható” álláspontot vallanak. Ezzel tehát az állam a tilalmas nézőpontot képviselőket másodrangúként kezeli. Az egyenlőség elve ezért megköveteli, hogy még a népszerűtlen, felháborító, helytelen vagy megbotránkoztató vélemények is védelemben részesüljenek.
Hogyan kapcsolódik mindez a Charlie Hebdo-esethez?
A sajtó feladata az alkotmányos demokráciákban az, hogy éber őrkutyaként figyelje az állami szervek és a társadalom működését, feltárja a visszás gyakorlatokat, tükröt tartson a közhatalmi intézmények elé csakúgy, mint a társadalom egésze elé. Csak így tud megvalósulni a demokratikus társadalom önreflexiója, a különféle álláspontok ekképpen válnak megvitathatóvá, a téves nézetek így kerülhetnek a történelem szemétdombjára. A plurális társadalom ugyanis folyamatosan vitában áll önmagával, igazságok, féligazságok és hamis nézetek folyamatos csörtéje zajlik. A mégoly helyes, általános igazságként elfogadott nézőpontoknak is kikezdhetőnek, megkérdőjelezhetőnek kell maradniuk.
Ha az újabb és újabb generációk nem szembesülnek az alapvető igazságoknak kikiáltott tételeket érintő kételyekkel, ha azok nem szorulnak rá a folyamatos igazolásra, úgy dogmává merevednek – figyelmeztetett John Stuart Mill. A sajtó tehát részben generálja a társadalmi vitát, részben pedig tükröt tart a társadalom elé. S ebben a folyamatban helye van a megbotránkozást, viszolygást keltő nézeteknek is. Hiszen szembenézés teszi lehetővé a helyesnek tartott álláspont megszilárdítását vagy felülbírálását.
A Charlie Hebdo karikatúráival nyers módon, gúnyos hangnemben, több esetben akár a jó ízlés határait feszegetve – apropó, ki is vindikálhatná magának a jogot, hogy meghúzza a jó ízlés határait – tartott tükröt a nyugati társadalmak valósága elé. A lapot ért számtalan támadás, az általa generált élénk vita éppen azt jelzi, hogy betöltötte demokratikus rendeltetését: gondolkodásra, érvelésre, az „igazság keresésére” buzdított. Megjelenésével, puszta létezésével nem sértette, hiszen fogalmilag nem is sérthette mások emberi jogait, méltóságát vagy vallásszabadságát. Egy nyomtatott sajtóorgánum könnyűszerrel elkerülhető, sem megvásárolni, sem olvasni nem kötelező.
Épp ezért tévesek azok az álláspontok, amelyek szerint az emberi jogok tiszteletben tartásán és a diszkrimináció tilalmán alapuló liberális demokráciákban nem kellene, hogy helye legyen a Charlie Hebdo-jellegű lapoknak. A liberális demokráciák egyik legfontosabb jellemzője ugyanis, hogy minden ember szabadsága addig terjed, amíg az nem sérti mások ugyanolyan szabadságát. Egy minden különösebb nehézség nélkül elkerülhető szatirikus hetilap megfelel ennek az igénynek. Mi több, épp az mondana ellent a diszkriminációtilalom demokratikus alapelvének, ha léteznének olyan kikezdhetetlen tételek, dogmák – például a sajtószabadság mibenlétéről –, amelynek követői megszabhatnák az ellentétes álláspontot vallóknak, hogy meddig terjed az ő szabadságuk.
Akik Charlie-k
Végül egy kitérő a Charlie konformista iszlamofóbiájáról. Létező álláspont, hogy a lapban közölt gúnyrajzok egy része kifejezetten a bevándorló kisebbségek ellen irányult, erősítve a társadalomban egyébként is jelen lévő sztereotípiákat. A Charlie karikatúrái azonban legalább két szinten értelmezhetők. Az azonnal szembeötlő, megbotránkoztató üzeneten túl a gúnyrajzok a maguk végletekig leegyszerűsített stílusával, a sztereotípiák elnagyolt hangsúlyozásával mindenféle fanatizmust pellengére tűztek. A végtelenül egyszerű, bevándorlásellenes szólamok hangoztatóit a szatirikus rajzok éppen azzal tudták nevetségessé tenni, hogy mondandójuk sarkításával az egész társadalmat szembesítették a xenofób nézetek abszurditásával.
Így akik Charlie-k vagyunk, nem azok vagyunk, akik a lap tartalmával azonosulnak, hanem akik a szabad közlés jogában hisznek, tekintet nélkül a közölt tartalomra.
