H
Azon, hogy az Orbán-kormány valóban valamiféle mély, belső meggyőződésből kötelezte-e el magát amellett az anakronisztikus, XIX. századi nemzetfelfogás mellett, amely kis jóindulattal a státustörvény filozófiájának nevezhető (erről lásd: Nemzeti középszer, Magyar Narancs, 2003. május 15.), ma már nincs sok értelme töprengeni. A státustörvény több szempontból is praktikusnak látszott. A határon túli magyar közösségek fideszesítése - vélték Orbánék - egyszer még jól jöhet. A kettős állampolgárságot 1998 táján a Fidesz időnként egyik távolabbi "nemzetpolitikai" céljaként jelölte meg; és a kettős állampolgárság kontúrja mellett, gyanítjuk, pár száz ezer, határon túli, ám a magyar parlamentbe képviselőket választó nemzetpolgár képe is felremegett szivárványos horizontjukon. A fideszes külpolitika irányítói a státustörvénnyel - e folyamat első lépéseként - egy icipicit, de mégis a magyar állam joghatósága alá kívánták vonni a határon túli magyarokat (miközben a magyarigazolvány-igénylők adatait - név, szül. hely, idő, anyja neve, lakhely - a Magyar Köztársaság Belügyminisztériuma tartja nyilván). Pontosan tudták azt is, mit jelent a kisebbségi magyarok számára a jogszabály, amely nemcsak juttatásokat biztosít, de olyan, odaát gyönyörűen csengő fogalmakkal operál, mint "az egységes magyar nemzet", vagy éppen külön igazolványt ad arról, hogy ki a magyar. (Ezért lett például a kezdeti plasztikkártyás elképzelés helyett végül egy papíralapú, az útlevélre hasonlító, szent koronás dokumentum a magyarigazolvány.) Mindeközben lendületesen haladt előre a klientúraépítés; Németh Zsolték mind a négy nagyrégióban konkrét eszközökkel is segítették a nemzettestrészeket a helyes irány megtalálásában. És Orbánék a szimbolikus politizálástól, a nemzeti vurstlitól azonnali osztalékot vártak 2002 elején, a választási kampány hevében: itthon. Mindezek következtében a státustörvény lehetséges gyakorlati hasznát (hacsak a fentieket annak nem tekintjük) vagy éppen alkalmazhatóságát alig valaki merte firtatni.
H
Senki ne gondolja, hogy a határainkon kívül élő magyarok támogatása az Orbán-kormány idejében indult el. A rendszerváltás óta folyamatosan, évről évre nagyobb összegekkel támogatta Budapest a magyar kisebbségeket, nemcsak közvetlenül, de közvetett módon, például közalapítványokon keresztül is. Ez a támogatás azonban nem volt egységes, rendszerezett és átgondolt. A koncepciótlan, kaotikus és igazságtalan pénzosztáson - ami a határon túli magyar társadalmak egyik rákfenéje - a kedvezménytörvény mit sem változtatott, hiszen az a támogatásoknak csak egy szeletét fedi le. (Vannak olyan területek, ahol nem is törekedhet erre.) A pénzek ma is számtalan forrásból, különböző tárcáktól jutnak határon túlra, a legkirívóbb példa az erdélyi magánegyetem, a Sapientia, ami a Határon Túli Magyarok Hivatalához (HTMH) tartozik, egyetlen felsőoktatási intézményként. A Sapientia közel évi kétmilliárdot emészt fel a magyar adófizetők pénzéből, ami bizonnyal csodálatos dolog, ám az oktatás minőségét jelenleg senki nem ellenőrzi, erre már nem jut energia Erdélyben sem. Tavaly Mádl Ferenc köztársasági elnök látogatást tett az intézményben, és kérte, a kormány "öltöztesse fel a kisgyermekét", azaz növelje az évi kétmilliárd forintot. Elnök a babaházban.
A törvény eredeti változata nemcsak azért rossz, mert etnikai alapon diszkriminál ott, ahol ezt nem teheti és hatósági definíciót szab arra, hogy ki a magyar, hanem mert feldühíti a szomszédos kormányokat. Márpedig ők ebben az ügyben, tetszik, nem tetszik, megkerülhetetlenek. Szlovákiában a mai napig nem alkalmazható a törvény - a félmilliós felvidéki magyarságnak semmi, de semmi haszna nem volt belőle. Pedig már rég nem Meciar trónol Pozsonyban. A törvény folyamatos súrlódásokat okozott Bukaresttel is: egyes pillanatokban reális lehetőségnek tűnt, hogy a végrehajtását Romániában is fel kell függeszteni. Erről a törvényről állította Németh Zsolt és hasonlóképpen Dávid Ibolya, hogy nem érti, miért kell módosítani.
H
A státustörvény által biztosított, Magyarországon igénybe vehető kedvezmények egy része semmit sem ér. Amikor kitört a "román munkavállalók özöne" miatti hisztéria, Orbánék kénytelenek voltak bevallani: sem a törvény, sem a Nastaséval kötött megállapodás nem ad semmilyen különleges jogosultságot a törvény hatálya alá tartozó személyeknek. A státustörvény kedvezményezettjei gyakorlatilag ugyanolyan feltételekkel vállalhatnak munkát, mint azok a szomorú népfajok, akiknek nem jár magyarigazolvány. A kulturális kedvezmények többségének is csekély jelentősége van a mindennapi életben: a magyarországi múzeumokat és könyvtárakat nem rohamozták meg a művelődni vágyó határon túliak. Valójában két kedvezmény bírt kézzelfogható jelentőséggel: az utazási és az oktatási-nevelési. Ez utóbbi alapján az a szülő, akinek legalább két kiskorú gyermeke van és őket magyar iskolába járatja, gyermekenként évi 20 000 Ft támogatásra jogosult. A Fidesz nem az oktatás színvonalát próbálta valamilyen módon emelni vagy éppen a tanárok nyomasztóan alacsony fizetését kiegészíteni, hanem ezzel a pénzzel igyekezett biztosítani azt, hogy a román, szlovák iskola helyett a szülők magyarba adják a gyereket.
H
A törvényt már megszületése óta bírálta az Európai Unió számos intézménye. A sort az Európa Tanács konzultatív testülete, a Velencei Bizottság kezdte, amely - Magyarország kérésére - nem kizárólag a törvény elemzését végezte el, hanem összehasonlította a fent említett államok hasonló jogszabályait. A bizottság megállapította: a nemzeti kisebbséghez tartozó személyeknek a nevelés és kultúra területén valóban adható támogatás, amennyiben az a kulturális kapcsolatok erősítésének legitim célját követi, és e céllal arányos. Ugyanakkor a bizottság felhívta a figyelmet a diszkrimináció tilalmának tiszteletben tartására, és kifejezetten elítélte a törvény esetleges területen kívüli hatályát: az anyaállam nem ruházhat át (kvázi) hivatalos funkciókat határán túli civil szervezetekre vagy egyházakra. Később az Európai Bizottság Jogi Szolgálata is megfogalmazta fenntartásait, ami Magyarország számára az uniós csatlakozás finisében volt rendkívül kínos. Az unió egyértelművé tette: nem tolerál diszkrimináción alapuló jogszabályt, amely ráadásul állandó feszültséget okoz a csatlakozásra váró országok között.
H
Az MSZP-SZDSZ-kormány e nógatásra nekifogott a törvény módosításának. Tavaly novemberben a Magyar Állandó Értekezlet VI. ülésén úgy tűnt, sikerül olyan kompromisszumot elfogadni, amely nemcsak az ellenzék, de minden határon túli szervezet és ráadásul az európai normák szerint is megállja a helyét. Ezt követte a hidegzuhany, Günter Verheugen levele, illetve Pozsony és Bukarest elutasító álláspontja. Az unió bővítési biztosa, Verheugen a Velencei Bizottság állásfoglalására hivatkozott, Sólyom László (a bizottság tagja) véleménye szerint igencsak felületesen (lásd Sólyom esszéjét: Mit is mondott a Velencei Bizottság? Népszabadság, 2003. január 24.). A levél azonban erős hátszelet adott Mikulás Dzurinda szlovák kormányfőnek ahhoz, hogy a módosított törvényt Medgyessy arcába csapja, akit ez - hála Bugár Béla MKP-elnök "segítségének" - teljesen váratlanul ért. A magyar diplomáciának nem kis erőfeszítésébe tellett, hogy ne alakuljon ki valamiféle új kisantant a módosított törvényt csócsálgató szomszédos államok között.
H
A novemberi kudarc után elölről kellett kezdeni a törvény kikalapálását. A Külügyminisztérium a többi tárcát csak ímmel-ámmal vonta be e munkába, s kihagyta a Határon Túli Magyarok Hivatalát is, melynek szerepe a fénymásolásra korlátozódott. Kovács Lászlóék biztosra akartak menni: olyan megszorításokat is megpróbáltak betenni a legújabb változatba, amelyeket valójában senki nem kért Magyarországtól. (Az RMDSZ és az szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának nyomására a törvényjavaslatból a valóban indokolatlan korlátozásokat végül kiszórták.) A javaslatból ugyanakkor repült minden diszkriminatív rendelkezés is. Ennek dacára nyilvánvalóvá vált, hogy Dzurinda megmakacsolta magát, és ha Kovácsék a másnapi időjárás-jelentést tennék le elé, azt sem lenne hajlandó jóváhagyólag láttamozni. Kedvező változás, hogy már egy gyermek után is jár az oktatási támogatás, és ez közvetlenül a családhoz is eljuthat, nem kizárólag valamely szervezethez, mint Szlovákiában. Új rendelkezés született a határon túli magyar akadémikusokra vonatkozóan. Ezek a gyakorlati kérdések. Ám e törvény veleje, mint láttuk, a merő szimbolika.
H
A Fidesz már néhány héttel ezelőtt a kongresszuson eldöntötte, hogy nem fogja megszavazni az új verziót. Németh Zsolt senkit nem lepett meg, amikor ezt bejelentette, egyedül talán Ágoston Andrást, a - lényegében egyszemélyes - Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnökét, aki a végszavazásnál kerek perec kijelentette, előbb megvárná, hogyan szavaz a Fidesz, mégiscsak ők lennének "a nemzeti oldal", és csak utána dönti el, hogy mit is képvisel. Hasonlóképpen járt el a kárpátaljai Fidesz-tagozat elnöke, Kovács Miklós (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) is, aki szerint azzal, hogy kikerült az "egységes magyar nemzetre" való hivatkozás a preambulumból, az egész törvény értelmét vesztette. Nem az számít tehát, hogy mit ad a gyakorlatban a jogszabály, hanem kizárólag jelképes gesztusai.
A Fidesz azonban elszámította magát. Az összes többi határon túli szervezet (a becslések szerint ezek képviselik a kinti magyarság 95 százalékát) igent mondott a változtatásokra. Orbánék azon érvelése, miszerint nekik az a jó, ami a kisebbségi magyaroknak, léket kapott. Lehet, hogy mindez csak azt bizonyítja, mennyire kiszolgáltatott az összes határon túli magyar politikai szervezet a mindenkori budapesti kormánynak. De a Máért VII. ülése akkor is fordulatot hozott. A Fidesz - ha valóban nemmel szavaz majd a törvénymódosításokra az Országgyűlésben - a sajátjának hitt pályán szorul defenzívába. Németh Zsoltnak térdig kell majd járnia a lábát Erdélyben, mire mindenkinek elmagyarázza ezt, ha ugyan sikerül neki. Ami pedig a szlovák kormányt illeti: ha nem változtat elutasító álláspontján, magára marad. Amennyiben az EU elfogadhatónak tartja ezt a verziót (és erre most jó esély van), Dzurinda nem hivatkozhat többé diszkriminációra és jogsértésre.
H
Amíg itthon a magyarigazolványok szerepén és külsején vitatkozunk, iskolaépületek mennek tönkre Erdélyben, a maradék értelmiség továbbra is tömegesen települ át Kárpátaljáról, magyar részvétel nélkül folyik a privatizáció Vajdaságban, és két szomszédunk felé is be kell vezetni a vízumkényszert. A szerencsétlen kedvezménytörvény túl sok olyan energiát emésztett fel az elmúlt években, amit másra kellett volna fordítani. És ezen már az sem segít, ha a státustörvény ügye most talán nyugvópontra jut.
A szerző joghallgató.
