Nemzeti ünnep: gyerekkoromban – az ötvenes években – hívták így a felnőttek március tizenötödikét. Anyám készített nekem kokárdát, amit szigorúan csak az iskolai ünnepségre kellett kitűznöm. Munkaszüneti nap nem volt, eleinte iskolai szünet sem, de ünnepség igen. Elhangzott a „Talpra magyar” meg az „Itt a nyilam, mibe lőjem?”. A Pilvax és Petőfi. Azt, hogy mit jelent a „nemzeti”, nem értettem. Pedig 1848-ban volt értelme: annyit jelentett, hogy magyarul (és nem németül) beszélő. 2019-ben nincs már jelentése.
Magyarkodásra használják a magyarkodók, mint a kokárdát (ld. a dohánybolti hálózat cégtábláit).
Az idei hivatalos ünnep nem volt nemzeti. A Múzeum-kertbe transzportált lengyelekből és vidéki magyarokból összeállt tömeg a két miniszterelnök által összehordott ostoba hazugságokra éljenzett. A nemzeti kormányfő – mint fák közé szorult ordas („fába szorult féreg”) – fejhangon hintette a gyűlöletet uniós szövetségeseink vezetői iránt.
Parlamenti nemzeti ellenzékünk sem remekelt, meg is lepődtünk volna. A közelgő EP választásra (általunk előre) kiállított bizonyítványukat (magyarból, számtanból bukás, tornából kettes alá) magyarázták, többnyire – igazságtartalom hiányában – erőtlenül, vagyis szánalmasan. Egyetlen megfogadásra érdemes mondatot hallhattunk:
Márky Zay Péter mondta: az őszi önkormányzati választáson „a pártok” lépjenek hátrább, támogassák teljes gőzzel az esélyes pártfüggetlen jelölteket.
| ||
Azt az új mozgalom vezetője nem mondta ki, hogy ezt kellett volna tenni tavasszal is, hiszen ez már késői bánatnak tűnik. Félő, hogy nem is értenék meg. A DK – kitűnő képességű – csúcsjelöltje sem értette, vagy nem akarta érteni. Ő – ismét csak – az ellenzéki pártok összefogásáról beszélt. Nem összefogniuk kell, hanem erősen háttérbe vonulni. Akkor talán ősszel elkerülhető lesz az a vereség, ami tavaszra már meg van alapozva.
A szerző sebész.
