Az egyszerűbb válaszom számukra az, hogy a magyar társadalom ilyen, nem erőssége a szolidaritás. Az én generációm a Kádár-rendszerben szocializálódott, és megtanulta, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”.
Amíg engem nem bántanak, addig csendben maradok, amíg megvan a pénzem, addig nem tüntetek, mert mindenkinek van vesztenivalója (fizetése, állása, megélhetése, szerződése, megrendelése stb.). A fiatalabbak sem tapasztalhatták meg túlzottan sokszor, hogy bármiféle demonstráció a kormány valamely intézkedése ellen eredményt hozott. Ám van egy kevésbé általános válaszom is, amely jobban megmagyarázza, hogy miért van egyedül az MTA ebben a harcban.
Mennyi a 40?
A tudományos kutatás, a felsőoktatás, az ipar együtt alkotnak láncolatot. A felsőoktatás nem képzelhető el színvonalas kutatás nélkül, az ipar pedig nem képzelhető el színvonalas oktatás nélkül. Ahogy ma működik ez a láncolat, az semmiképpen sem jó. Az MTA kutat, a felsőoktatás oktat (némi kutatást is végez, de mivel szinte minden pénzügyi forrása eldugult, így ezt csak félgőzzel tudja tenni), az ipar pedig hiányolja a magasan képzett szakembereket. Hol a hiba a rendszerben? Főként a felsőoktatás működési anomáliáit szeretném itt kifejteni – tételesen, nem fontossági sorrendben.
| ||
Túl sok az egyetem. A főiskolák megszüntetésével minden felsőoktatási intézmény egyetem lett, márpedig ennek nem adottak a személyi feltételei. Árnyaltabb struktúrára lenne szükség. Régóta tudjuk, hogy ez a mostani egyetemi rendszer így nem tartható fenn. Nemcsak azért, mert drága, de főként azért, mert rossz. Volt egyszer egy felsőoktatási államtitkár (Klinghammer István), aki összeállított egy jó tervezetet az egyetemek reformjára. A kormány még arra sem méltatta, hogy megvitassa. Úgy tettek, mintha nem is létezne. Eltűnt a kormányzati süllyesztőben, pedig érdemes lett volna napirendre tűzni a vitáját, mert kiutat kínált a mai kaotikus helyzetből.
Az egyetemek kórosan alulfinanszírozott intézmények. A diákokért kapott fejkvóta nagyon alacsony, messze nem fedezi az egyetemek működési költségeit. Saját bevételektől várni a megoldást olyan egyetemektől, ahol van bölcsészkar, tanárképzés, jogi kar, teljes képtelenség. A hallgatói létszám növelése enyhíthet a bajokon, de hosszú távon biztosan nem megoldás.
Az egyetemi oktatói munkabérek még idehaza is alacsonynak számítanak – egy docensi fizetés például akkora, mint egy kezdő banktisztviselő bére. Egy tanársegéd bére a diplomás minimálbér táján mozog. Emiatt a tehetséges fiatalok nem maradnak az egyetemen, elmennek az iparba háromszor akkora bérért. Az egyetemi pályakezdő fizetésekre nem lehet családot alapítani, ebből nem lehet megélni. Az oktatói átlagéletkor kórosan magas, és tovább növekszik. Néhány év múlva nem lesz, aki oktassa a hallgatókat.
Mivel egyre kevesebb az egyetemi oktató, a bent maradóknak egyre nő az óraszámuk. Egy docensnek most a kötelező óraszáma heti 10 óra, de ez csak az alsó határ, szinte mindenkinek több van. Nem ritka a 14, sőt 16 óra sem. A fiatalabbaknak (adjunktusoknak, tanársegédeknek) a kötelező óraszámuk heti 12, nekik nemritkán 16 órájuk van. Aki nem jártas a felsőoktatásban, az kérdezheti, hogy ez miért sok. Más embereknek heti 40 munkaóra a kötelező.
| ||
Nézzük meg, hogy miért is sok ez! Egy lelkiismeretes oktató (a legtöbben azok) legalább ugyanannyi időt fordít a készülésre, mint a ténylegesen megtartott órák száma, így akinek csak heti 10 órája van, az is 20 órát fordít az oktatásra. Van továbbá zárthelyi dolgozatíratás, javítás, diplomadolgozati és doktori témavezetés, tudományos diákköri tevékenység és témavezetés, az egyes órákhoz tartozó konzultációs órák. Már jócskán 20 óra fölött vagyunk, közel a 30-hoz. És akkor még nem beszéltem a tankönyvírásról. Egy 200 oldalas tankönyvet megírni nem egy és nem két hónap, legalább egy év. Marad 10-12 óránk a tudomány művelésére, kutatásra, cikkírásra, esetleg monográfiák írására, konferenciákon részvételre és ott előadások tartására, beszámolásra az elért eredményekről. Már túl vagyunk a heti 40 órán.
Itt jön be az MTA a képbe. Az akadémiai intézetek kutatói napi 8 órában kutatnak, mi legfeljebb napi 2 órában. Az akadémiai kutatók kutatásait az állam finanszírozza (elvégre fizetik a rezsiköltségeket és a munkabéreket). Nekünk erre sem elég az államtól kapott pénz. Kutatási pályázatok ugyan vannak az egyetemeken (nem túl sok), de ha csak a megmaradt napi 2 órában kutatnánk, sosem tudnánk befejezni ezeket a munkákat.
Vagyis csak a napi 8 órán túl vagy hétvégén van arra lehetőség, hogy egy-egy fajsúlyosabb kutatási projektet végre tudjunk hajtani. Az egyetemi oktatók minősítésének az egyik módja, hogy a kutatásaik eredményességét mérik (publikációk száma, impakt faktor, hivatkozások száma), és ez alapján minősítik az oktatót. Amikor egy egyetemi ember pályázna kutatási pénzekre, vagy szeretne előbbre lépni a szamárlétrán, akkor e paraméterekből az derül ki, hogy rosszabbul teljesítenek, mint az MTA kutatói, akik napi 8 órában kutatnak. Egyszóval: az egyetemi oktatók elképesztő hátránnyal indulnak az Akadémia kutatóival szemben, bármilyen célú összevetésről legyen is szó.
Kimenetek
Amikor néhány éve a felsőoktatás koporsójába az utolsó szeget is beverte a kormány, sőt nemcsak a felső-, hanem az alsóbb fokú oktatáséba is, akkor az Akadémia hallgatott. Nem állt ki az egyetemek mellett. (Néhány egyéni akció volt ugyan, de csak elenyésző mértékben.) Ez idő tájt történtek akadémiai kutatási intézmények építési munkálatai. Úgy tűnt akkor, hogy nagy az összhang a felsőoktatás-ellenes kormány és az Akadémia vezetése között (akkor még nem Lovász László volt az elnök).
| ||
Többek között ezért sem meglepő, hogy kevés a szolidaritás az MTA-val szemben. Noha minden elismerésem a mai elnöké az erőfeszítései miatt, de ő sem lesz elég erős ahhoz, hogy ezt a támadást kivédje. Ha sikerült volna (sikerülne) maguk mellé állítani az egész felsőoktatást, akkor több esélyük lenne a sikerre. Félek, hogy ez az összefogás már elkésett. Az MTA túl magas lovon ült eddig ahhoz, hogy segítséget kérjen az ő értékrendjük szerint a hierarchiában alattuk lévő egyetemektől.
A fentiekből remélhetőleg kiderült, hogy miért volna szükséges hozzányúlni a tudásiparhoz. Eszerint akár üdvözölhetnénk is a kormány ebbéli szándékát, ha nem élnénk itt. De itt élünk, és sejtjük, hogy ez mit jelent. Hadd adjak néhány tippet!
Az MTA alá tartozó ingatlanok szép vagyont képviselnek, ezért érdemesek arra, hogy a kormány fennhatósága alá kerüljenek (az ellenzék szereti ezt az opciót vélelmezni).
Az Akadémia pénzét lehetne más, hasznosabb célokra is fordítani, mint például egy-két új stadion építése vagy a felcsúti kisvasút további csinosítgatása, nyomvonalának meghosszabbítása Moszkváig, az állomásépületekben, peronokon sok élő virág elhelyezése, az ott szolgálatot teljesítő bakterek bérének emelése. Egy gáz- és vízvezeték-szerelő kutatóintézet alapítása, amely már a nevéből is látható, hogy a tudományos kutatás céljait szolgálja. Nyilván további pénzek elnyerésére is fog pályázni jól megírt pályázatokkal (ezek az én opcióim).
| ||
Legyünk kivételesen naivak, és tegyük fel, hogy a döntéshozók felismerték a rendszer anomáliáit, és meg akarják oldani a fent említett problémákat, vagyis szeretnék a közjót szolgálni. Tehetnék például a következőket.
Magukhoz vonják az MTA pénzét, de odaadják az egyetemeknek, hogy oldják meg a bajaikat. Vegyék át az MTA kutatóit, alkalmazzák őket megfelelő szintű állásban, és vonják be az oktatásba, elvégre a világ leghíresebb egyetemei egyben a tudomány és a kutatás fellegvárai is. Ezzel csökkenne az egyetemi oktatók oktatási terhelése, több idejük maradna a kutatásra, a fiatalok is szívesebben választanák élethivatásul az egyetemi tanárságot. Az MTA oktatói sem járnának rosszul, mert az állásuk megmaradna, továbbra is kutathatnának kedvükre (egy kicsit kevesebb óraszámban), az általuk elért kutatási eredmények hamarabb kerülnének be az egyetemi oktatásba, sokkal élőbbé válna az egyetem az MTA kutatói által hozott felfrissülés hatására. (Nekem ez a verzió tetszene legjobban.)
Egy másik lehetőség, hogy az így felszabadult büdzsére pályázhat mindenki, az MTA, az egyetemek, K+F célú magáncégek. Ennek a verziónak a hátránya, hogy az egyetemek alapvető problémáit nem oldja meg, igaz, esélyt teremt arra, hogy indulhassanak nagyobb kutatás-fejlesztési pénzekért.
A harmadik verzió az lehetne, hogy nem bántanák az MTA pénzét, és hagynák a kutatókat dolgozni, ahogy eddig. Ettől persze az Akadémia megreformálhatná, sőt meg kellene, hogy reformálja a működését, jobban átláthatóvá tehetné az ügymenetét, leszállhatna a magas lóról stb. Ha ez a forgatókönyv következne be, akkor viszont az egyetemek reformját sem lehetne halogatni, mert ahogy most van, úgy nem maradhat, az tarthatatlan.
Várom a fejleményeket.
A szerző egyetemi docens.
