Meglepően egy szólamot fúj a Fidesz és az MSZP a Mol-OMV-ügyben, holott hasonló egyetértés csak a legritkább esetekben alakul ki a két nagy párt között. Úgy látszik, az energetika különleges terület, mert ilyen összhangot ez idáig talán csak egy esetben volt alkalmunk megfigyelni, amikor tavaly a parlament szinte közfelkiáltással és lábdobogva adta áldását arra a szocialista körök által kilobbizott javaslatra, hogy a Magyar Villamos Művek tulajdonába kerüljön vissza az addig függetlenként működő Magyar Villamosenergia-ipari Rendszerirányító (Mavir). Az érvelés akkor mindkét oldalon valahogy úgy szólt, hogy létre kell hozni egy erős, független, vertikálisan integrált nemzeti villamosenergia-társaságot, egy olyan - a magyar árampiac nagyságához képest - gigavállalatot, amely nagykereskedőként és nem utolsósorban a paksi atomerőmű tulajdonosaként képes megtartani erőpozícióját a Magyarországra települt külföldi szolgáltató és erőműtársaságok között. A helyzet most fordított. Nem egy gigavállalatot akarnak létrehozni, hanem egy már meglévőt szeretnének megtartani "magyarnak". Csakhogy mivel a Mol nyílt tőzsdei részvénytársaság, melynek részvényeit bárki szabadon vásárolhatja, ez gyakorlatilag semmi egyebet nem jelent, mint hogy a teljes magyar politikai elit, kivéve az ügyben legalább némi kételyt megfogalmazó szabaddemokratákat, kiáll a menedzsment mellett, vagyis azon van, hogy a Molban alelnökként is fungáló Csányi Sándor OTP-vezérrel kiegészülő Hernádi Zsolt-Mosonyi György tandem a helyén maradjon. Egyáltalán nincs kizárva, hogy ez nekünk, magyar állampolgároknak jó, de arra nem nagyon kapunk magyarázatot, hogy miért.
Értelmetlen érvek
Amikor kiderült, hogy az OMV tízről 18,6 százalékosra növelte befolyását a Molban, s világossá vált, hogy a 31 százalékban osztrák állami tulajdonban lévő társaság határokon átnyúló fúzióra törekszik, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, tőle egyébként nem szokatlanul, érzelmi húrokat kezdett pengetni. Mint mondta, a Molt azért kell megvédeni az OMV ellenséges felvásárlási szándékától, mert nemzeti stratégiai társaság, s ezért magyar irányítás alatt kell állnia. Némi spéttel nagyjából ezt kezdte ismételgetni a Fidesz is, ahhoz azonban egyik párt sem vette a fáradságot, hogy világosan kifejtse, mit is ért védelem és főleg a "nemzeti, stratégiai társaság" titulus alatt. A Molt meg kell védeni, mert csak, és különben is, egyetlen állami résztulajdonban lévő társaság se akarjon felvásárolni egy színtisztán magánkézben lévő magyar olajtársaságot - valahogy így summázható a politika álláspontja. Egyszerű ez, mint a faék, ami miatt mégis meglepő, az az, hogy eddig csupán a Fideszre volt jellemző a nemzeti vagyonnal kapcsolatos, valódi érvek nélküli észosztás, a szocialisták és Gyurcsány gondolkodását azonban, ha nem is vegytisztán, de mégiscsak a piac- és tőkebarát szemlélet jellemezte. Márpedig ha a dolog gyakorlati részét nézzük, az égvilágon semmi kivetnivalót nem találhatunk abban, hogy egy tőzsdén forgó társaság papírjaiból valaki annyit vásárol, amennyit akar vagy tud, és az sem meglepő, ha egy komoly pozícióba került tulajdonos hatással kíván lenni a társaság vezetésére is. A "megvédjük a Molt, mert nemzeti és stratégiai társaság" mondat azért is hangzik különösen rosszul Gyurcsány Ferenc szájából, mert a Molban lévő utolsó állami tulajdonrészeket az ő és Medgyessy Péter kormányzása alatt adogatta el a magyar állam - ha nem teszi, most esélye sem lenne az OMV-nek egy tárgyalások nélküli közeledésre. Ha komolyan vesszük tehát, hogy a Mol valóban nemzeti és stratégiai szempontból védendő társaság, akkor aligha juthatunk egyéb következtetésre, mint hogy vagy nem lett volna szabad eladni annak idején, vagy ha mégis, akkor mondjuk amerikai mintára gondoskodni kellett volna egy olyan törvény megalkotásáról, mely definiálja, mitől is stratégiai egy társaság, s rögzíti, mit lehet vele megtenni és mit nem. Mivel ilyen törvény nem készült, a Mol-mentő frázisok színtiszta politikai marketingfogásnak tűnnek, főleg mert a kormány korábban abba is minden különösebb teketóriázás nélkül belement, hogy a Mol az igazán stratégiainak mondható gázüzletága nagyobbik részét eladja a német E.ON-nak, s még az sem verte ki a biztosítékot, amikor az új tulajdonos rögtön felkínálta szerzeménye egy részét az orosz (!) Gazpromnak. Az is meglehetősen különös, amikor az OMV ellen a benne lévő állami tulajdont hozzák fel a fúziót kizáró okként, hiszen az éppen most eladásra kínált MÁV Cargóért sorban állnak a környező országok állami tulajdonban lévő vasúttársaságai - még a román államvasutak teherfuvarozó részlege, a CFR Marfa is beadta jelentkezését. De nem is kell elhagyni az iparágat, ha példákat keresünk egy állami vagy félállami társaság külföldi terjeszkedésére, hiszen maga a Mol is részben az állam kezében volt még, amikor megvásárolta a horvát INA egynegyedét és a szlovák Slovnaftot (utóbbi miatt persze azóta is berzenkedik a szlovák politika egyik része, de ez most mellékes). Ami miatt a politikának mégis lehet igaza akkor, amikor rossz érveket használva ugyan, de tiltakozik az OMV szándékai miatt, az az, hogy az osztrákok ultimátumszerűen törték rá a Mol-menedzsmentre az ajtót, s eddig az sem egészen világos, mit is akarnak tulajdonképpen.
Elfelejtettek szólni
Amikor az OMV 2000-ben megszerezte az első tíz százalékát a Molban, a minden bizonnyal igaz városi legenda szerint Hernádi Zsolt elnök-vezérigazgató már a hivatalos bejelentés előtti napokban megneszelte, hogy ki áll a parketten hirtelen nagy forgalomnövekedést produkáló kereskedés mögött. Az ilyesféle kiszivárogtatás, bár tilos, szinte minden börzén előfordul, Budapesten pedig, ahol gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit, szinte törvényszerű. Mivel azonban készpénznek mégsem lehet venni az ilyen információkat, Hernádi állítólag felhívta osztrák kollégáját, aki rögtön megnyugtatta: az OMV-nek esze ágában sincs Mol-részvényeket venni, majd ha lesz, előre szólnak. Egy hétre rá azután már az osztrák vezér tárcsázta Hernádit, s közölte vele: fél óra múlva sajtótájékoztatót tartanak, melyen azt fogják bejelenteni, hogy mégiscsak vettek tízszázaléknyi Mol-papírt, s hozzátette, hogy ők igazából valakik elől vásároltak, bocs. Vagyis azt sejtette, hogy ha nem ők jöttek volna, jöttek volna mások, náluk "rosszabbak" akár. Kísértetiesen ugyanez a forgatókönyv játszódott le most, június végén is. A 8,6 százalékos tulajdonrészszerzéssel kapcsolatban az OMV vezetői célozgattak rá, hogy igazából csak azért vásároltak be Mol-papírból, mert valahogy adódott egy lehetőség, felkínáltak nekik egy pakettet, amit előbb-utóbb úgyis megvásárolt volna valaki. Az eladóról aztán gyorsan kiderült, hogy nem más, mint Megdet Rahimkulov, a Magyarországon élő leggazdagabb üzletember, s ezzel szépen be is került a történetbe az elmaradhatatlan orosz vonal, kiváltva az orosz tőkével szemben menetrendszerűen jelentkező, atavisztikus magyar félelmeket, amelyeket az osztrák maszatolás csak még jobban felerősített.
Hogy az orosz tőkével kapcsolatos ellenérzések mennyire jogosak, az kérdés, az azonban nem, hogy az OMV tényleg bármikor továbbadhatja tulajdonrészét egy másik társaságnak, amely lehet akár orosz is, ez ellen azonban törvényes eszközökkel semmit sem lehet tenni. Akkor is szükségszerű azonban egy harmadik vagy negyedik cég belépése, ha az osztrák akvizíciós szándék megvalósul. Egy esetleges Mol-OMV fúzióhoz ugyanis nyilvánvalóan lesz egy-két szava az Európai Unió versenyhatóságának, s nem valószínű, hogy Brüsszel simán rábólintana egy közép-európai léptékkel óriásinak számító vállalat létrehozásának szándékára. Elég csak arra gondolni, hogy az OMV és a Mol összeolvadása után egymástól kis távolságra lévő finomítók - a schwechati, a százhalombattai és a pozsonyi - kerülnének egy kézbe, ami kapásból vagy fél tucat országban csökkentené, illetve szüntetné meg a nagykereskedelmi üzemanyagpiacon a versenyt. Ezt Brüsszel valószínűleg megvétózná oly módon, hogy valamelyik finomító eladására kötelezné az OMV-t, ami olyan kilátás, melynek kapcsán jogos lehet az OMV elleni tiltakozás. De nem azért, mert a vevő ez esetben szintén lehet akár orosz is, hanem mert félő, hogy a regionális verseny ezután is csorbulni fog, ami a piacgazdaság törvényszerűségeiből adódóan automatikus üzemanyagár-emelkedést jelent. A feldarabolás lehetősége egyébként az üzleti logika alapján is odabiggyeszt egy kérdőjelet az OMV fúzióról szóló mondatai mögé, s nem mellékesen mindenki fülébe beülteti a bogarat, hogy akkor mégis miért erőltetik annyira a dolgot (azt a nyakatekert magyarázatot, hogy itt tulajdonképpen az orosz előretörést kivédeni képes, nagy közép-európai társaság létrehozása lenne a cél, meg hogy elkerülhetetlen világjelenség a cégek fúziója, nagyjából ugyanolyan fenntartásokkal kell kezelni, mint a Mol védelmében elhangzott hazai érveket). Többen úgy vélik, hogy a Mollal való fúzióra tett kísérlet csupán egy az OMV-menedzsment által az elmúlt időszakban hozott végiggondolatlan döntések sorában - a társaság meglehetősen roszszul jött ki üzletileg a román Petrom megvásárlásából, s tavaly politikai nyomásra el kellett állnia az osztrák Verbund áramtársaság megvásárlásától is -, de igazából nincs hivatalos válasz arra, hogy Ausztriának végül is mi a jó ebben az egészben. A homályt nyilvánvalóan akkor lehetne eloszlatni, ha az OMV vezetői nyíltan kiállnának, s közölnék elképzeléseiket, de erre semmi hajlandóságot sem mutatnak. Idáig még egy sajtótájékoztatót sem tartottak szükségesnek összehívni magyar újságírók előtt, helyette inkább öles hirdetésekben igyekeznek jó képet festeni magukról - feltehetően jókora ellenérzéseket váltva ki ezzel az átlagos médiafogyasztóból.
Helyzet van
Akármi is az OMV szándéka a Mollal, a magyar olajtársaság helyzete rövid idő alatt alaposan megváltozott. A Mol nagyarányú sajátrészvény-felvásárlásba kezdett, ami eddig 1,6 milliárd forintba került, ráadásul többen megkérdőjelezik az akció törvényességét is. A Mol ugyanis, hogy ne lépje túl a saját részvényekre előírt limitet, a visszavásárolt papírokat azon melegében kölcsönadta a Magyar Fejlesztési Bank egyik leányvállalatának. Az ügyben a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete is vizsgálatot indított, ám még ha ez a Mol számára kedvező határozathozatallal zárul is, akkor sem biztos, hogy a sajátrészvény-vásárlási akció megérte az árát. Egy részvénytársaság menedzsmentjének ugyanis elsősorban a részvényesek érdekeit kell szolgálnia, s az elemzők egy része szerint a sajátrészvény-vásárlás még akkor sem ilyen lépés, ha a tulajdonosok a papírok törlése után nyilvánvalóan magasabb osztalékra számíthatnak majd. Ráadásul a Mol igazgatósága múlt pénteken további sajátrészvény-vásárlás mellett döntött, s ezzel ugyan valóban ki lehet védeni egy esetleges külső felvásárlást, vannak azonban káros hatásai is. Pél-dául a magyar tőzsdére nézve, hiszen bár a BUX a hisztériának köszönhetően egyelőre történelmi magasságokban szárnyal, a közkézen forgó Mol-papírok apadása hosszú távon nyilvánvalóan negatív hatásokkal jár a tőkepiacra nézve.
A Mol azzal utasította el az OMV fúziós szándékát, hogy az nem teremtene értéket a vállalatcsoport számára, s ez tulajdonképpen igaz is lehet, hiszen a Mol minden fajlagos nyereségmutatója jobb az OMV mutatóinál, vagyis ugyanazon az eszközállományon a magyar társaság nagyobb nyereséget képes termelni, mint az osztrák. A fúzió alapszabálya, mely szerint csak akkor van értelme két cég összeolvasztásába belevágni, ha egy meg egy nagyobb lesz kettőnél, ez esetben sérülne, csakhogy a majdnem húszszázalékos OMV-tulajdonszerzés és a saját részvények felvásárlása után olyan helyzet alakult ki, amikor valamit lépni kell. A Mol-vezetés magabiztosan kiáll amellett, hogy a társaság önállóan is képes elérni célkitűzéseit, s 2011-ig minden évben eléri a csoportszintű EBITDA (adó-, járulék- és kamatfizetés előtti nyereség) 6,5 százalékos növekedését, ám az akvizíciós piac leszűkülésével a menedzsment mozgástere is csökken. Ebben a helyzetben pedig a részvényesi értéket nem biztos, hogy a merev elzárkózás növeli. Elképzelhető, hogy ha az összeolvadás nem is, egy óvatos együttműködés mindkét társaság fejlődését segítené - túlságosan átpolitizált, érzelmekkel teli térben azonban ez aligha jöhet létre.
A szerző közgazdászhallgató.
