A "torzítatlan verseny" vagy a jelző nélküli "verseny" legyen az Európai Unió egyik fontos pillére? Ez volt az egyik kérdés, amiről komolyan vitatkoztak az unió vezetői a június 23-án véget ért brüszszeli csúcson. A kérdésben az új francia elnök és szövetségesei arattak győzelmet. Az unióban "csak" verseny lesz - nyilván a francia választók mérhetetlen örömére és hasznára. De hát miért is gondolják ők, hogy a "torzítatlan" verseny fenyegeti a jólétüket? És mit gondolnak a közgazdászok? Mik a verseny korlátai, és célszerű-e, hogy legyenek?
*
A közgazdászok általában szeretik a versenyt; ez végül is érthető, ha a BKV-re, a Magyar Államvasutakra vagy depressziósabb pillanatainkban a Magyar Postára gondolunk. A gyakorlati tapasztalatok könynyen megmagyarázhatók elméleti érvekkel. A legfontosabb ezek közül az, hogy a verseny nagyobb hatékonysággal jár. Márpedig e kifejezés a közgazdászok gondolkodásában azt a szerepet tölti be, amit Mórickáéban a szex. Azt értjük alatta, hogy adott költséggel (vagy inputból: munkaórából, acélból stb.) minél több vagy jobb minőségű terméket vagy szolgáltatást állítson elő a vállalat vagy a gazdaság. Süssünk minél nagyobb tortát!
A versenyző vállalatok két okból hatékonyabbak, mint a monopolisták. Egyrészt az árverseny miatt olcsóbban adják el termékeiket, és ezen az áron többet is adnak el belőle. Másrészt a monopolista helyzet, a biztos profit - vagy a biztosan érkező veszteségpótlás - elkényelmesíti a vállalatot. Fel lehet venni számos fölösleges, de annál csinosabb titkárnőt, és hatalmas irodákat is lehet építeni. Sőt, az alkalmazottakat sem kell túlságosan megdolgoztatni, ami mindig egy macera - inkább legyen békesség! Ahogy Sir John Hicks Nobel-díjas közgazdász megfogalmazta: "a legjobb monopolprofit a nyugodt élet".
E tényezők épp eléggé visszafogják az európai gazdaságot. A hosszabb távú versenyképesség - az unió lisszaboni programjának egyik célja - viszont a statikus hatékonyság mellett megkívánja a dinamikus hatékonyságot is. A növekedést alapvetően meghatározza, hogy milyen gyorsan fejlesztenek ki vagy vezetnek be új termékeket és technológiákat a vállalatok. A monopolista vállalatok lustasága e szempontból szintén kárhozatos - a nagy, védett állami monopóliumok nemigen segítik elő, hogy az unió 2010-re a világ legversenyképesebb gazdaságává váljon. Az is világos azonban, hogy a nagyon kicsi vállalatoknak egy sokszereplős piacon nincsenek megfelelő erőforrásaik a kívánatos fejlesztésekhez. Csekély az esély, hogy a sok szereplő közül éppen az egyik ilyen kis cég fejlesztene ki valamilyen új, áttörést jelentő technikai megoldást. Ebből származik az a gondolat, miszerint az olyan iparágakban a legsebesebb a technológiai fejlődés, amelyekben néhány vállalat működik. A technikai fejlődést leginkább előmozdító tényezők kutatása azonban közel sem zárult le. Nyilvánvaló, hogy a megfelelő intézmények, például a szellemi tulajdonjogok védelme fontos szerepet játszik ebben, de az is egyértelműnek tűnik, hogy a különböző fejlettségű országok esetében a verseny optimális mértéke, típusa jelentősen különbözhet.
*
De ha a verseny jótékony hatással van is a hatékonyságra meg az innovációra, megenni sem egyiket, sem másikat nem lehet. S a jó vállalati hatékonysági mutatók miért vigasztalnák azokat, akik lemaradnak a globális versenyben? A törekvés a hatékonyságra vajon nem von-e maga után igazságtalan társadalmi viszonyokat (ti. nagyon sokan vannak kizárva a tisztes munka és megélhetés lehetőségéből)? Vagy fordítva: az igazságosságra törekvő társadalmaknak vajon le kell-e mondaniuk a verseny előnyeiről?
A piaci verseny - közkeletű elképzeléseinkkel szemben - nem olyan, mint a futóverseny, ahol a legjobbakon kívül másnak nem terem dicsőség. Itt nem csak az első három kap érmet. A versengő tortapiacon sokkal többen férnek meg, és ők mind a termékük eladásai alapján részesülnek a haszonból. Mivel a torta nagyobb, többen dolgoztak, többen is kapnak fizetést munkájukért. A fogyasztók alacsony árat fizetnek, ezért nekik is jut bőven a krémből. De ha már az elején kihirdetjük, hogy a végén mindenki ugyanakkora szeletet kap, akkor igazából senkinek nem éri meg erőltetnie magát. Akár meg is feszülhet, az általa sütött torta nagy részét úgyis mások falják fel. Az újraelosztás ilyen értelemben nagy költséggel jár. A hatékonyság és az igazságosság tehát nem választható el egymástól, és nem fordítható egymással szembe. Persze mindennek ára van - a tulajdonosok és a vállalatvezetők jövedelme több tízszerese vagy százszorosa lehet az egyszerű dolgozókénak. A nemzetközi verseny korában pedig egyáltalán nem egyértelmű, hogy a tortatermelők abban az országban fognak adózni, amelyikben a termelés folyik. Ezzel együtt a versenygazdaságot működtető országok dolgozói az esetek jelentős részében többször akkora tortát ehetnek, mint a gazdasági versenyt mellőző országokban élő társaik.
De mégis, mi lenne az alternatíva?
Például egy államhoz közel álló monopólium, amely nagyobb profitot állít elő, mint a versenyző iparág. Az állam ekkor előírhatja a vállalatnak, hogy kiket foglalkoztasson, megmondhatja, hogy a hátrányos helyzetű térségekben folyjon a termelés, vagy alkalmazhat olyan elavult képzettségű embereket, akiket a globális versenyben részt vevő vállalatok nem vennének fel. Előírhatja azt is, hogy a vállalat termékét olcsóbban kapják meg a fogyasztók. Vagy a profitot elköltheti, ahogy szeretné. A kérdés, hogy ezeknek az eszközöknek a bevetésével "igazságosabb" eloszlás áll-e elő, mint a versenyző iparág esetében (amikor a termékekből nagyjából mindenki a termékhez való hozzájárulása alapján részesül). Az utóbbi alternatíva talán jól hangzik - viszont azt, hogy mi történik a valóságban, mi ennek az ára, jól mutatja a MÁV. Az államhoz közel álló vagy egyenesen állami monopólium ugyanis bajosan állít elő nagyobb profitot, mint a versengő vállalatok; esetleg drágán árul rossz minőséget - hiszen, mint láttuk, a profit a hatékonysággal és az innovációra való képességgel áll összefüggésben. Mindannyian ismerjük a szolgáltatás minőségét, ám azt talán kevesen tudják, hogy a MÁV évi 100 milliárdos veszteséget termelt az utóbbi években - vagyis az ország minden lakója évi 10 000 forinttal járult hozzá a vasút veszteségéhez. Nehéz elhinni, hogy a MÁV működtetése ennyivel csökkentette az országban uralkodó igazságtalanságokat.
A "neoliberális" dogmának áldozatul esett közgazdászok általában úgy tartják, hogy a verseny nemcsak egy országon belül, de a nemzetközi porondon is hozza azokat az előnyöket, amelyekről eddig szó esett. Sőt. Lehetővé teszi a nemzetközi munkamegosztást; nagyobb választék jelenik meg az egyes országokban (gondoljuk meg, milyen lenne, ha csupán magyar számítógépeket vásárolhatnánk), és a technológiai fejlődés is felgyorsul. Vagyis ennél jobb nem is történhet egy országgal.
Azt persze kevés közgazdász gondolja komolyan, hogy ez mindig és minden körülmények között így történik. Az egyszerű modell korlátainak felismerésében sokat segített, hogy bosszantó módon a 60-es, 70-es és 80-as években néhány délkelet-ázsiai gazdaság határozottan megvédte iparát a nemzetközi versenytől, majd a vámok lebontása után komoly sikereket aratott. Ezt a receptet azóta számos ország megpróbálta lemásolni (viszonylag kevés sikerrel). Védjük meg feltörekvő iparágainkat, amíg azok elég erősek nem lesznek a világpiaci versenyhez!
Lássuk, a magyar állam mely fejlődő, hatalmas potenciált magukban rejtő iparágakat védett meg a többi európai ország vállalatainak versenyétől akár hivatalos, akár nem hivatalos eszközökkel! Például a postát! Ez a néhány év valóban jelentősen előremozdította ennek a vállalkozásnak a fejlődését. Mit még? Hát a MÁV-ot! Éljen! Legyen a német síneken is a MÁV az úr! És még? A Malévot többszöri, több tízmilliárdos feltőkésítéssel. Sorolhatnánk. Ám érdekes módon mondjuk a Graphisoftot és más sikeres magyar vállalatokat pont nem kellett megsegíteni. Mindez nem magyar sajátosság. A franciák például attól félnek, hogy a hatékonyabb német posta kiszorítja az ő postájukat, az angolok attól, hogy az acéliparukat felvásárolják az indiaiak, az olaszok pedig attól, hogy megveszi a bankjukat - bárki. A védelmet éppen nem a feltörekvő high-tech iparágak élvezik, hanem a nagy és kevéssé hatékony "nemzeti" vállalatok. A logika politikai: e cégeknél, ha a versenyben kéne helytállniuk, komoly elbocsátásokra kerülne sor, miközben a hatékonyabb működésből származó hasznok csak hosszabb távon jelentkeznek: a következő kormány alatt, vagy ki tudja, mikor.
E magatartás persze érthető az egyes kormányok szemszögéből. Ám az unió csak akkor veheti fel a versenyt az Egyesült Államokkal vagy Kínával, ha hatékony vállalatai vannak. Az mindegy, hogy ezek Franciaországban működnek vagy Németországban - az viszont nem, hogy hatékony méretű és versenyképes vállalatok népesítik-e be az uniót, vagy minden országban lesz egy államilag támogatott, védelemre szoruló mamut. Ha a francia elnök és szövetségesei ezekre gondoltak, amikor a korlátok nélküli versenyt kicsempészték az uniós alkotmánypótlék majdani szövegéből, rég rossz. Hasznosabb a verseny feltételeit biztosítani, mint ha bürokraták a fejlesztési pénzeket az általuk perspektivikusnak ítélt vállalatokba tömködik (lehetőleg minden országban a biotechnológiába, a nanotechnológiába és az informatikába, melyekben minden országnak komoly előnye van, hisz a lakóik okosak).
A globális verseny költségei persze egyáltalán nem elhanyagolhatók. Hiába növekszik gyorsan pár iparág és vállalat, ha számos meg leépül. A legtöbb országban gyorsan nőnek az egyenlőtlenségek az alacsonyan és a magasan képzettek között. A növekvő tortát gyorsan újraosztják, és a vesztesek kárpótlása gyakran elmarad. Ám mindezen nem segítenek az olyan szabályok, amelyek nagyon költségessé teszik a dolgozók elbocsátását. Ha nagyon nehéz kirúgni az embereket, akkor a vállalatok később építik le őket - de aztán sokkal hosszabb ideig nem találnak munkát. A gyors alkalmazkodásban a rugalmas munkapiac segít, meg - ami még ennél is fontosabb - a munkavállalók felkészítése a globális versenyre. Az oktatási rendszer dolga épp az lenne, hogy olyan tudást adjon, amely segítségével alkalmazkodhatnak a változó viszonyokhoz, adott esetben életük során többször is megváltoztatva foglalkozásukat.
Jól járnának-e az európai választók a korlátlan versennyel? Ha a kifejezést szó szerint értjük, akkor persze nem - szükség van versenyszabályokra és bizonyos iparágakban más korlátozásokra is. Mégis, azt a növekedést, amely nélkül se torta, se boldogság nem lesz nyugdíjaskorunkra, csak a megfelelő intézményekkel és oktatással megerősített, lehető legszabadabb verseny tudja biztosítani.
