Budapest – sok más európai városhoz hasonlóan – cirka százötven évig a színházak városa volt. Polgárainak politikai és etikai képzése a teátrumokban folyt. Ez így kicsit szimplán és darabosan hangzik, ám a színház olyan egyetem, ahol úgy tanul, csiszolódik, érlelődik a polgár, hogy közben szórakozik. A színház élvezet. Különösen fontos és élvezetes volt a színházi élet az átkosban, vagyis a háború után.
A legsötétebb Rákosi időkben, amikor a „Nemzetiben” A traktoros lány levele Sztálin elvtárshoz című társadalmi bohózat volt műsoron, akkor az Operettben Honthy Hanna azt énekelte, hogy
„ne búsulj rózsám, mert az egy garast sem ér, ne búsulj, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér”.
Senki sem gondolt a szerelem mulandóságára – amiről a dal szól – hanem mindenkiben fölébredt a remény, hogy lesz még Pest-Budán jobb világ. Így történhetett meg, hogy ez az emeletes giccs (a Csárdáskirálynő) Pesten nemzeti dalmű lett, több, mint ezer előadást ért meg, aki nem látta, nem érezhette magát pestinek. Közösséggé kovácsolódtunk ettől a vacaktól – ezt nevezik színházi csodának. Érdekes az, hogy (Honthy és) a Csárdáskirálynő Hruscsov elvtárs szívét is megdobogtatta. Azonban az ő esetében az ok a csalhatatlan rossz ízlés volt.
Több tucat zseniális előadás adatott elő Pesten a Kádár időkben, amelyekből épült a néző, és remélhette, hogy átmeneti időket él, és azt, hogy nem rosszabb, hanem jobb lesz a világ körülötte. Ilyen volt a Madáchban, Vámos László és Gábor Miklós Hamletje, Csurka Házmestersiratója, és Várkonyi egész Vígszínháza. Zsámbéki Katonája külön fejezet (mint a Fesztiválzenekar), amely Budapestet intelligens város hírébe hozta a nagyvilágban. A színház kezdte a hiteles múltfeltárást is. Itt a csúcs Örkény Tótékja volt, Latinovitscsal, Nagy Attilával.
Élvezetek között rangsort állítani fölösleges, nekem öt éves korom óta a színház valahol elől van. Nekem
az a város, ahol színház van.
Ha egy külföldi vagy vidéki várost meg akartam ismerni, elmentem az esti előadást megnézni, hogy tudjam, hol vagyok. Sokszor voltam jó helyen, de mindent, mindig a pesti „színházi élethez” hasonlítottam és nálam – természetesen – mindig Pest nyert. És a pesti színészek: Darvas Iván (tanított sármosnak lenni), Básti Lajos („hősként működni”), Várkonyi Zoltán („lazának” és nyugat európainak lenni), Gábor Miklós (fenségesen tipródni), Kálmán György (elegánsan cinikusnak lenni). Felnőttként Zsámbéki Gábor színháza láncolt magához röpke 38 évre, és ott kaptam meg mindent, amit színház adhat, sőt azt is, amit kizárólag a színház adhat. Ez persze csak a jéghegy, az én színházi jéghegyem csúcsa. Nem említettem mesés színésznőket, díszletet, jelmezt, zenét, pedig kellett volna. Közhely, hogy a színház maga az „élet”. Igen, csak szép és intelligens.
Értjük jól, hogy a „magyar keresztény nemzeti” kormány nem színházon szocializálódott. Azt is értjük, hogy kell nekik Budapest, az egyetlen metropolis nélkül az ország egy nagy szegény Felcsút. A baj az, hogy meg is kapják, és ezt nem értjük. Pontosan azt, hogy vajon mi az ördög füléért választottunk új városvezetőket?
A szerző sebész.
_focuspoint_70x70.jpg?key=b56a17fe40e001a9db8fa1bc0fc943ad)
