Amikor 75 évvel ezelőtt a világ vezetői megalapították az Egyesült Nemzetek Szervezetét, a fő céljuk a III. világháború megakadályozása volt. Ennek az elvárásnak az ENSZ tagadhatatlanul megfelelt, azonban az évek során újabb és újabb célok fogalmazódtak meg, és a világszervezet, illetve szakosított szervei ma már sokkal több és kevésbé áttekinthető célt próbálnak elérni.
A COVID-19 járvány a II. világháború óta talán az egyik legnagyobb globális kihívás, azonban egyelőre az ENSZ nem tudta megteremteni azt a nemzetközi együttműködést, ami a vírus legyőzéséhez elengedhetetlen lenne.
António Guterres, az ENSZ főtitkára
márciusban globális tűzszünetre szólította fel a világ fegyveres konfliktusainak résztvevőit, hogy a háború sújtotta területeken is a vírus megfékezése lehessen az elsődleges szempont. Ez a nyíltan idealista felhívás kedvező fogadtatásra talált különböző hadszíntereken, azonban az Egyesült Államok és Kína érdekkonfliktusai a Biztonsági Tanácsban három hónapig késleltették a 90 napos tűzszünetet elrendelő határozat elfogadását. A Trump-adminisztráció addig nem volt hajlandó elfogadni a határozatot, amíg annak szövegéből ki nem húztak egy utalást a WHO-ra, mivel Trump elnök (minden bizonyítékot mellőző) álláspontja szerint a WHO, Kína érdekeit szem előtt tartva elhallgatott információkat a koronavírussal kapcsolatban, és ezért hibás a vírus világszintű elterjedésében.
Július 1-jén a Biztonsági Tanács végül elfogadta a határozatot, de addigra már a megbetegedések száma fél millióról tíz és fél millióra emelkedett és a tűzszünet szimbolikus gesztusa sokat veszített az értékéből. Guterres is elismerte, hogy ebben a kulcsfontosságú kérdésben a Biztonsági Tanács nem tudott útmutatást adni. Az ENSZ székházban tartott július 18-i beszédében egyenesen úgy fogalmazott, hogy a világjárvány „megmutatta a világ törékenységét, és a felszínre hozott olyan kockázatokat, amelyet évtizedek óta figyelmen kívül hagytunk, mint az egészségügyi rendszerek elégtelensége, a szociális háló hiányosságai, a strukturális egyenlőtlenségek, a környezet károsodása, és a klímaválság”. Szokatlanul erős hangvételű beszédében a főtitkár kritizálta az ENSZ 75 évvel ezelőtti erőviszonyokat tükröző összetételét is, és reformot sürgetett.
A törékeny béke fenntartásáért felelős világszervezeten kívül, az „ENSZ-családba” tartozó szervezeteknek ma a koronavírus nélkül is rengeteg égető problémát kellene megoldaniuk:
kezelni a szegénységet, a vízhiányt, a maláriát, a migrációt, a klímaválságot, megvédeni az emberi jogokat…
és mindezt a tagállamok széthúzása ellenére és célokhoz képest szerény büdzsével. A helyzetet tovább nehezítik kismillió mozaikszó, az egymással versengő és egymást akadályozó hasznos és kevésbé hasznos szervek és az átláthatatlanul komplex, önérdekelt és nemzeti hovatartozás szerint kiegyensúlyozott felső vezetési struktúrák.
A fejétől bűzlik a hal – közmondása ugyanakkor az ENSZ-család esetében még igazabb, mint másutt. Az egész rendszer fölött, az ENSZ-ben egy olyan politikai struktúra trónol, amelynek összetétele és működési szabályai az 1945-ös erőviszonyokat és megállapodásokat tükrözi. A járvány csupán felnagyította és egyértelművé tette azt a szervezeti paralízist, amely mind a WHO-nál (az ENSZ-családban) mind az ENSZ-ben évtizedek óta gátolja a munkát.
Szíria és Líbia jó példái ennek; mindkét országban 2011, az arab tavasz kezdete óta polgárháború dúl. Az előbbi esetében Oroszország, az Aszad-kormány legfontosabb szövetségese szégyentelenül kihasználva a vétójogát, a BT-ben blokkolja azt a határozatot, amely humanitárius segélyt juttatna Szíriába. Líbiában az ENSZ fegyverembargóját Törökország és az Egyesült Arab Emírségek is nyíltan semmibe veszik, mert megtehetik ezt anélkül, hogy az orrukra koppintana valaki. Karen Pierce, az Egyesült Királyság volt állandó ENSZ-képviselője és jelenlegi washingtoni nagykövete szerint „egzisztenciális probléma az, hogy a Biztonsági Tanács döntéseit az országok egyre kevésbé tartják tiszteletben”. Általában a Biztonsági Tanács öt állandó tagja felügyeli, hogy mindenki betartsa a játékszabályokat, azonban Pierce Oroszország és a szír állam kapcsolatára utalva arra is figyelmeztetett, hogy milyen „jelentős változás az, hogy egy állandó tag megbocsáthatónak tartsa a vegyi fegyverek használatát”. Ez komoly aggodalomra ad okot és megmagyarázza, hogy miért veszít egyre a Biztonsági Tanács a hitelességéből.
A reform lehetősége már évek óta beszédtéma.
Kofi Annan, korábbi ENSZ-főtitkár 2003-ban foglalt állást a Biztonsági Tanács bővítése mellett, azonban a tanács állandó tagjai ódzkodtak engedni a hatalmukból. Az is kérdéses, hogy vajon melyik államok kerülhetnének még az állandó tagok közé? Erre jelenleg négy ország, Brazília, India, Japán és Németország a legesélyesebbek, míg más országok, mint például Argentína, Pakisztán, Dél-Korea és Olaszország nem szívesen látnák az előbbieket állandó tagokként és inkább a nem állandó tagok számát növelnék.
Nem egyértelmű, hogy a Biztonsági Tanács reformja valóban hatékonyabbá tenné-e az ENSZ munkáját. Azt pedig, hogy hogyan hatna mindez a szakosított szerveknél, csak találgatni lehet. Akik Trump Amerikájának felelőtlen és csapongó külpolitikáját látják a multilateralizmus kudarcának legfőbb okaként, azok Joe Biden személyében láthatják a megváltást. A WHO-ban biztosan. A demokrata elnökjelölt tavaly egy Münchenben tartott éves biztonsági konferencián azt ígérte, „Visszatérünk. Ne kételkedjetek ebben.” Biden visszavonná elődje ENSZ-szkeptikus intézkedéseit, azonban kérdéses, hogy a világ tárt karokkal várná-e vissza Amerikát a globális hegemón szerepében, amit az elmúlt 4 évben levetkőzni próbált magáról.
Dag Hammarskjöld, az ENSZ második főtitkára
jelentette ki, hogy „az ENSZ-t nem azért hoztuk létre, hogy a Paradicsomba vezesse az emberiséget, hanem, hogy megmentsen minket a pokoltól”, és az ENSZ legszigorúbb kritikusai sem cáfolják, hogy a szervezet sokat tesz a nemzetközi béke előremozdításáért. Vitathatatlan, hogy a 21. század legégetőbb problémái nem megoldhatók nemzetközi együttműködés nélkül. Az ENSZ 75. évfordulója és a covid-19 járvány miatti felfordulás esély adhat arra, hogy a világ vezetői újra átgondolják a multilateralizmus jövőjét és erősebben és bölcsebben kerüljenek ki a válsághelyzetből.
