Sokan sok helyütt elemezték a múlt vasárnapi népszavazás rövid távú taktikai hatásait. Kevesebben foglalkoztak azzal, hogy az országgal való tényleges kapcsolat nélküli állampolgárságról szóló kérdés nagyon szoros eredménye miként mentette meg a köztársaságot egy balkáni, az etnicizálásra épülõ politikai fordulattól. Az alábbiakban egy harmadik, nem sokat emlegetett összefüggésre szeretném felhívni az olvasó figyelmét.
Az alkotmány 1997 elõtt a népszavazásról csak annyit mondott ki, hogy azt az Országgyûlés rendelheti el - sem arról nem beszélt az alaptörvény, hogy ki kezdeményezhet referendumot, sem pedig arról, hogy milyen témakörökben nem dönthet népszavazás. Ezeket a kérdéseket a népszavazási törvény rendezte, jogorvoslati lehetõségeket azonban ez a jogszabály sem adott. Így fordulhatott elõ, hogy az Országgyûlés 1995-ben következmények nélkül sérthette meg a népszavazási törvényt azzal, hogy a Munkáspárt jogszerû kezdeményezése ellenére sem írta ki a NATO-tagság kérdésében a népszavazást, mondván, hogy az nem "idõszerû". Amikor ezután a Munkáspárt az Alkotmánybírósághoz fordult, a testület annyival intézte el a dolgot, hogy mivel az alkotmány egyetlen rendelkezését sem sértette meg a parlament, nincs hatásköre a kérdéssel foglalkozni.
A Horn-kormány idején, 1997-ben azután úgy módosította az alkotmányt az Országgyûlés, hogy a népszavazásra vonatkozó legalapvetõbb szabályokat az alaptörvényben helyezte el: immár az alkotmány mondta ki, hogy kétszázezer választópolgár kezdeményezésére ügydöntõ népszavazást kell tartani bármely olyan kérdésben, ami az Országgyûlés hatáskörébe tartozik. Az alkotmány meghatározott egy nem túl bõ tilalmi listát is, így nem lehet az adókról vagy nemzetközi kötelezettségekrõl referendumot kezdeményezni. Ez a szabályozás - Svájcot nem számítva - Európában a legszélesebbre vonta a közvetlen demokrácia érvényesülési körét; mindenekelõtt azzal, hogy pozitív kérdéseket is engedett választói kezdeményezés alapján népszavazásra bocsátani, holott még azokban az országokban is, ahol viszonylag széles körben lehet népszavazást kezdeményezni, a kezdeményezés általában csak egy fennálló törvény hatályon kívül helyezésére irányulhat.
Miért nem jó ez a szabályozás? Egyrészt éppen a mostani népszavazás mutatta meg, hogy a pozitív megfogalmazású kérdések menynyire nem egyértelmûek: már a referendum elõtt is nagy viták bontakoztak ki az állampolgársági kérdés tartalmáról, vagyis hogy voltaképpen milyen törvényt is kellett volna alkotnia az Országgyûlésnek, ha eredményes a népszavazás. Másrészt a pozitív tartalmú kérdések különösen magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy a kormányzás egészébõl kiragadnak egy-egy népszerû kérdést, és azokban a következmények átgondolása nélkül születik meg a politikai közösség döntése. A képviseleti demokráciának éppen az az egyik alapvetõ állítása, hogy - mivel a választók nem foglalkoznak a nap huszonnégy órájában a közösség ügyeivel - a kellõ információval rendelkezõ, a közügyeket hivatásszerûen intézõ képviselõk hozzák meg a közösség életét alapvetõen érintõ döntéseket - a nyilvánosság ellenõrzése és a választók által négyévenként végzett elszámoltatás mellett.
Elvileg tehát 1997 óta adott volt a lehetõség, hogy a parlamentáris típusú alkotmányos berendezkedés elmozduljon egy plebiscitarius irányba; ez azonban nem következett be. Kezdeményezések szép számmal akadtak: gondoljunk csak a szocialisták 1999-es közvetlen elnökválasztási próbálkozására vagy a szintén az MSZP által 2001-ben javasolt "négyigenes" (a nyugdíjak emelésével, a munkaidõ beosztásával, a hadkötelezettség eltörlésével, illetve az ingyenes nyelvvizsgával kapcsolatos) népszavazásra. Ezek a kezdeményezések azonban nem jutottak el még az aláírásgyûjtés fázisába se, mivel az Alkotmánybíróság az 1997-ben megteremtett jogorvoslati hatáskörével élve minden esetben megtorpedózta a javasolt referendumokat. A testület vagy nagyon kiterjesztõen értelmezte a népszavazásból kizárt tárgykörök listáját, vagy pedig addig húzta a döntéseit, hogy a 2002-es választások elõtt nem lehetett volna megtartani a népszavazást.
A Fidesz az elveszített országgyûlési választások után nagyon hamar nekilátott népszavazások elõkészítéséhez: a párt 2002 nyarán a családi gazdálkodók termõföld-elõvásárlási
jogáról kívánta
megkérdezni a népet. Ezeket a kezdeményezéseket azonban elmosta a megváltozott politikai helyzet, a D-209-es botrányt követõen a Fidesz teljes defenzívába szorult, így elhaltak ezek az elképzelések. 2003 nyarán/õszén viszonylag halkan indult el két népszavazási kezdeményezés: augusztusban a Munkáspárt kórház-privatizációval kapcsolatos, szeptemberben pedig a Magyarok Világszövetségének a kedvezményes honosítással kapcsolatos kérdését hitelesítette az OVB. Az Alkotmánybíróság elõször nagyon szûk, 6:4 arányú többséggel a kórház-privatizáció kérdését engedte át, majd késõbb - nagyobb többséggel, de a két legtekintélyesebb bíró, Holló András és Kukorelli István különvéleménye mellett - a kedvezményes honosítás kérdésének is zöld jelzést adott. Hirtelen eltûnt a tiltott tárgykörök kiterjesztõ értelmezése, és nyilvánvalóan nem egyértelmû kérdéseket is egyértelmûnek minõsített a testület. (Az egyértelmûségi kritérium laza kezelése persze csak addig tartott, amíg egy, a kormánypártok köreibõl érkezõ kezdeményezés nem akadt: a kisebb parlamenttel kapcsolatban a testület többsége úgy találta, hogy a kezdeményezõknek meg kellett volna mondaniuk azt is, miként kívánják elérni a kisebb létszámú Országgyûlést. Vesd össze az állampolgársági kérdés kampányában: "majd az Országgyûlés kitölti tartalommal a népszavazási kérdést".)
Amennyiben eredményes lett volna a múlt vasárnapi referendum, a mindenkori ellenzék számára egyértelmû lett volna a tanulság: minél többször népszavazást kell kezdeményezni, lehetõleg össztûz alatt kell tartani a kormányt, a parlamenti választások közötti négy évet folyamatos, izgatott kampánnyá kell formálni. És ez biztos út lett volna a politikai közösség szétesése felé. A népszavazás kezdeményezõi és támogatói azonban kudarcot vallottak: kiderült, hogy a választók nem vevõk a szociális és a nemzeti demagógiára.
A legfontosabb konzekvenciákat azonban nem a nagyobbik ellenzéki párt vezetõinek kell levonni, hanem azoknak az alkotmánybíráknak, akik pillanatnyi poli-tikai számításból feladták a testület korábbi, a képviseleti demokrácia elsõbbségét valló felfogását. Lelkük rajta.
