Akkor miért jövünk most ezzel? Mert a népszavazási hangzavarban észrevétlenül sikkadt el, hogy a Legfelsõbb Bíróság abban a perben, amelyet egy "megfigyeléssel" vádolt cég kezdeményzett az õt hírbe hozó kereskedelmi tévé ellen, november végén jogerõsen kimondta: semmiféle alapja nem volt az 1998. augusztus 25-i bejelentésnek. Igaz, kimondta ezt évekkel ezelõtt a Legfõbb Ügyészség, de így kerek a történet. Nagy ügy, legyinthetnénk, belefáradtunk már a sok hazugságba. Csakhogy ez nem egy szokványos kampányfüllentés volt, mint az évi hétszázalékos gazdasági növekedés vagy a "Gázáremelés? Nem, nem, soha!"-féle baromság. A megfigyelésügyi rágalmat az különbözteti meg a többitõl, hogy annak igazolására az akkori kormány mindent elkövetett: a titkosszolgálatot, de legalábbis annak valamelyik szürke zónáját is bevetette, bizonyítékokat gyártott, folyamatosan denunciált. Minden együtt volt ahhoz, hogy egy jó kis koncepciós per összejöjjön, tán már az ürgebõrt is beszerezték, mint megdönthetetlen bizonyítékot. Ez a politikai gengszterizmus hat év után az igazságszolgáltatás legfelsõbb szintjén is megbukott. Politikai következménye persze nem lesz - Orbán Viktor nagyon elfoglalt manapság, december 5-ig a határon túli magyarokat kellett nagyon szeretnie, december 6-tól pedig a határon belüliek létbizonytalansága miatt muszáj gyötrõdnie -, de ettõl függetlenül jó szívvel rögzíthetjük: a "megfigyelési ügy" immár megfellebbezhetetlenül aljas hazugságként vonulhat be a politikatörténetbe.
