Az otthontalan emberek segítésére néhány hete 600 millió forint plusztámogatásról döntött a kormány. Az összeg hatalmas, még akkor is, ha idõközben kiderült: jórészt a jövõ évi fejlesztési források gyors elosztásáról van szó.
Mégsem lehet maradéktalanul örülni a döntésnek. Egyrészt annak salátajellege miatt, hiszen átfogó koncepció helyett csupán egymáshoz lazán kötõdõ programokat támogat az állam. Zavaró, hogy elmaradtak a szükséges szakmai egyeztetések is; legfõképpen pedig az, hogy az elõterjesztést olvasva továbbra is kideríthetetlen a kormányzat közép- vagy hosszú távú elképzelése arról, mit kíván kezdeni a hajléktalan emberekkel, az õket segítõ intézményrendszerrel. Felhagy-e végre valamelyik kormány a direkt, "kézbõl etetõs" metódussal (amikor néhány programra egyszeri pluszforrást biztosít), vagy végiggondoltan, költségvetés-tervezési szinten áll a problémához. A kormányhatározat tervezetét olvasva az az érzésem támad, hogy egy uniós pályázatra is alaposabban kell elkészíteni az anyagot. Az elõterjesztésben ugyanis például azt olvashatjuk, hogy "egy-egy gyanús tócsa láttán a társadalom egyértelmûen a hajléktalan embereket hibáztatja, holott sok ember (átutazók, migránsok, rikkancsok, árusok stb.) oldja meg napi szükségleteit anélkül, hogy erre a célra többször száz forintot kiadna"; vagy éppen Sokkoló nyomor címmel nincstelenekrõl készült fényképet nézeget-hetünk, miközben arról, hogy a fejlesztések mûködési költségeit vagy a szükséges szakembereket honnan lehet hirtelen elõteremteni, semmit sem tudhatunk meg. Pedig az elõterjesztés jó ötleteket is támogat (ilyen a 900 külsõ - azaz intézményeken kívüli - férõhely finanszírozása).
Eszem ágában sincs a kormányzati tenni akarást megkérdõjelezni. De valahogy még sincs a kérdéshez jól hozzányúlva. A hajléktalanokkal kapcsolatos feladatokat két éve miniszteri biztos koordinálja. Az ellátószervezetek tél elején rendszerint sajtótájékoztatón ecsetelik tarthatatlan helyzetüket; egy ilyen rendezvény hatására nevezték ki miniszteri biztossá a korábban a Máltai Szeretetszolgálat egyik vezetõjeként dolgozó Vecsei Miklóst, aki nagy lendülettel látott munkához. Ezen a télen nyílt meg a szaktárca garázsában egy ideiglenes hajléktalanszálló. A kormányzat (és a biztos) tevékenységét a szakma részérõl azonban egyfajta zavart hallgatás kíséri. Ami érthetõ: hiszen végre van kihez fordulni probléma esetén, és az is egyértelmû, hogy a hajléktalanellátás kormányzati képviselete nagyot lépett elõre. Pontosabban: leginkább az ellátásnak az a szelete, amelyben a biztos személyesen is elkötelezett. Ez nem feltétlenül baj, de a jelenleginél hatékonyabban kellene együttmûködni volt kollégáival, vagy legalább igénybe kellene vennie a már kialakult és mûködõ egyeztetõ fórumokat. A biztos munkáját persze nem könnyíti meg, hogy a szakma sokéves belsõ feszültségektõl terhelt; de ezek kibeszélésében is segíthetne.
H
A miniszteri biztos rengeteg pluszforrást mozgósított, többek között egészségügyi centrumok kialakítására és finanszírozására. A centrumokat a miniszter jelölte ki, és talán ez az egyetlen intézménytípus, melynek mûködési költségeit teljes mértékben fedezi az állam. Fel sem merült, hogy esetleg lehetne nyilvánosan is "ellátást vásárolni", azaz megrendelõként fellépni. Így viszont átláthatatlan, melyik centrum milyen elvek alapján dolgozik. A négy új közül egyet a miniszteri biztos régi munkahelye mûködtet, egyet pedig a tárca által alapított Hajléktalanokért Közalapítvány, amelynek õ az egyik kurátora. A mostani kormányhatározat a vidéki centrumok kialakítását anélkül ambicionálja, hogy az eddigiek tapasztalatait érdemben értékelné. A kormány a döntésével közvetlenül támogatja a tárca közalapítványát, de "tovább" pályázható pénzeket is biztosít a számára. Korábban hasonló "házikassza szerepet" töltött be a Draskovics-csomag miatt megszüntetett, szintén minisztériumi Gyorssegély Alapítvány, ahol a biztos ugyancsak kurátor volt.
H
Döntött a kabinet a Befogadó falu programról is: a fõvárosi közterületen (erdõkben, épületromokban) élõ és még közösségben gondolkodó otthontalan emberek számára kistelepüléseken nyújtanak lak-hatást és szociális segítséget úgy, hogy mindebbõl a falu lakosai is profitáljanak. A terv nagy sajtóvisszhangot kapott. Ez jórészt érthetõ, hiszen az ötletrõl rosszízû emlékképek juthatnak eszünkbe. Ám csak néhány tucat családot érint, akiknek - ha megfelelõen választják ki õket - a költözés akár jó megoldás is lehet. A kiválasztást részben a Máltai Szeretetszolgálat végzi. A miniszteri biztos szerint a sajtó azzal, hogy mindenáron tudni akarta a település nevét, megnehezítette a program végrehajtását. Késõbb kiderült, a faluközösség pozitív válaszára vártak, mert a kormány e nélkül döntött. Az "ok nélküli" sajtóhadjáratnak pedig alapja lehetett, hogy a kormányszóvivõi iroda is a faluprogramot tartotta a legfontosabbnak, sõt magában a kormányhatározat-tervezet "sajtózáradékában" is elsõ helyen szerepel a kiemelt programok között. A miniszteri biztos egy múlt heti beszélgetésen a helyválasztás okaként (a Heves megyei Tarnabod lesz a település) elmondta: egy gondozottja származik onnan, és mikor ellátogattak a faluba, ideális helynek tûnt a programra. A jelen lévõ Ladányi János szociológus szerint a falu egy minden szempontból leszakadó térség-ben van, és a "beköltöztetés" nem nyújthat rendszerszerû megoldást.
Közben jönnek az újabb és újabb gondok. Például a fõvárosi régióban pályázatot kiíró Összefogás Közalapítvány 2005-ös költségvetési támogatása az ideinek kevesebb mint a fele lesz, és ez csak részben indokolható azzal, hogy az utcai szociális munkát már nem kell dotálni, mert bevezetik az állami normatív finanszírozást. A vidéki szervezeteket már idén is böjtöltették: míg tavaly majdnem 300 millió forintot nyertek, idén csak 136-ot. A minisztériumi pályázati támogatási rendszer egyébként is ezer sebbõl vérzik; a fõvárosban jó megoldásnak tûnik a független közalapítvány létrehozása, de ennek vidéki "párja" máig hiányzik.
A kormányhatározat elfeledkezik néhány apróságról: az önkormányzatok szerepérõl, a megelõzés terén kialakítandó kötelezõ és kényszerû együttmûködésrõl, de nem vizsgálta a jelenlegi jogszabályok betartását sem. A költséghatékonyságról, szakmai minõség-ellenõrzésrõl sem nagyon esik benne szó. Nem lehet tudni, mi alapján igényelhet a már mûködõ, utcai szociális munkát végzõ szervezetek egy része normatívát, csak az biztos, hogy mindenkinek nem jut. Az is új szigorítás, hogy a téli ideiglenes (krízis) férõhelyek mûködtetéséhez háromnegyed évvel korábban kell igényelni az állami támogatást. Legfõképpen pedig hiányoznak azok a szakmai viták, melyek révén meghatározhatók lennének a szolgáltatási elvárások, az elõrelépési lehetõségek. Elkerülhetetlen, hogy ezen a piacon is nyílt, egyenlõ esélyekkel induljanak a szolgáltatók: amíg ez nincs így, a szakma egy része joggal érzi saját in-tézményi létét sokban hasonlónak kliensei bizonytalanságához.
A terepen a helyzet viszont a megszokott: hûlnek az éjszakák, a hajléktalan emberek és ellátóik kaptak némi apanázst (amit a kormányzati kommunikáció igyekezett is kihasználni). A határozat elõkészítésében a szakemberek jelentõs része nem vett részt, de a prés alatt biztos alakul majd a gyerek. A programokat a minisztérium (vagy közalapítványa) fogja monitorozni, gondolom elfogulatlanul, külsõ szakemberek bevonásával.
Az nyilván szürreális álom, hogy az õszi ad hoc döntésekben a kormány, a miniszteri biztos rossz mûködését lássuk; az meg még inkább az, hogy valamiféle közös gondolkodás, tervezés kezdõdik.
A szerzõ a Fõvárosi Hajléktalanügyi Tanács tagja.
