Publicisztika

Legutóbb arról értekeztem e lap hasábjain (lásd: Fejben nyerni, nem fülkében, Magyar Narancs, 2010. május 20.), hogy a politikai pártokra ugyanazok a szabályok érvényesek, mint minden más márkára: csak azok a szervezetek lehetnek sikeresek a választáson, amelyeknek sikerül világos, egyszerű és releváns pozíciót szerezniük és birtokolniuk az emberek fejében.

Az alkotmányosság nagy próbatételei a rendkívüli állapotok, így a háború, a belső zavargások vagy az ipari katasztrófák kezelése. A joguralom legvirtuózabb bírálója, Carl Schmitt szerint a liberális demokrácia képtelen ezeket a helyzeteket kezelni, mivel csak elvont jogi kategóriákban, nem pedig azonnali döntésekkel megoldható problémákban gondolkodik. Nyilvánvaló, hogy árvíz vagy nagy gátszakadás idején nem működhet a megszokott keretek között az állam. Ahhoz, hogy menteni lehessen a hömpölygő víztől az embereket és a tárgyi javakat, gyors és határozott cselekvésre van szükség. Ilyenkor nem lehet helye előzetes jogorvoslatnak, a hatóságoknak való ellentmondásnak vagy az államon belüli hatásköri vitáknak, hiszen ha a közhatalom nem képes megfelelően kezelni a rendkívüli helyzetet, akkor a polgárok tehetetlennek fogják találni, és a joguralom ellen fordulva erős, akár diktatórikus vezető után fognak kiáltani. Éppen ezért a modern alkotmányosság - részben Schmitt kritikájára is válaszul - arra tesz kísérletet, hogy elismerve e helyzetek különlegességét, kellő cselekvési lehetőséget adjon a kormányzat számára, ugyanakkor ezt nem veszélyeztetve megfelelő garanciákkal biztosítsa, hogy a rendkívüli állapot egyrészt nem fordul a jogállam felszámolásába, másrészt nem okoz nagyobb jogsérelmet, mint ami feltétlenül szükséges.

Az Országgyűlés kétharmados kormánypárti többsége hétfőn elfogadta azokat a törvényjavaslatokat, amelyek alapján az adóhivatal 14 hónapig nem utalja tovább a címzetteknek az egyéni magánnyugdíj-pénztári befizetéseket, illetve amelyek (újra) lehetővé teszik a pénztártagoknak, hogy visszatérhessenek az állami nyugdíjrendszerbe. Ismét úgy született egy nagy horderejű döntés, hogy a részletekről - a kompenzálás, az értékállóság, a kötvénypiaci hatások kezelésének mikéntjéről - semmit nem tudni.

Lapzártánk napján az Alkotmánybíróság nyilvánosságra hozta határozatát, mely szerint alkotmányellenes Orbán Viktor Első Piramidális Gazdasági Akcióterve (EPIGATE) 18. pontjának törvénybe foglalása, ami az állami vállalatoktól lelépők végkielégítését szabályozná oly módon, hogy kétmillió felett minden forint 98 százalékát le kell adózni. Az Alkotmánybíróság abból indult ki - de ez már tényleg csak az ő baja -, hogy netán elképzelhető olyan szituáció is, amikor nem azért kap valaki decens végkielégítést, hogy aztán visszacsorgassa gazdáinak, hanem esetleg megdolgozott érte. Buta Alkotmánybíróság! Pfuj! - de erre még visszatérünk.

"Igen nagy valószínűséggel én már nem leszek miniszterelnök ebben az országban" - mondta Gyurcsány Ferenc két hete az ATV-n, amit úgy is értelmezhetünk, hogy egy kicsi esélyt azért még lát erre, hiszen platformszervezési munkálatai mára a célegyenesbe fordultak. Faktum: a volt kormányfő újra mozgolódik - a rá jellemző remek ütemérzékkel.

A lapunkban részletesen is ismertetett 2. sz. gazd. akcióterv az előre menekülés terve, az irány a jövő, és inkább a közel-, mint a távolabbi, merthogy azt a terv inkább kontúrtalanná, mint kiszámíthatóvá teszi. Egyelőre persze nem tudunk még mindent, hiszen csak a költségvetés bevételi oldaláról vagyunk értesülve: ennyi nem fog bejönni, amennyi eddig bejött, és be fog jönni annyi, ami viszont eddig nem jött be. A kiadási oldalról, arról, hogy mennyit, mire, hogyan, és az eddigihez képest hogyan másképp fog elkölteni a kormány, nem tudunk.

Közel-keleti muszlim közösségekben egymást túllicitálva vitatkoznak arról, hogy naponta hány (tíz)ezer európai veszi fel az igaz hitet. Ha csak a számok középértékét vesszük, már akkor is félholdnak kellene csillognia a kölni dóm, a Notre Dame vagy a Szent Pál-katedrális tetején.

A szabadság végső győzelme száraz lesz - írja Mannheim Károly főművében, az Ideológia és utópiában, a svájci-német realista írót, Gottfried Kellert idézve. A társadalmi igények beteljesülése kihúzza a talajt a progresszív politikai törekvések alól, ami súlyos következményekkel járhat: Mannheim szerint "egy olyan világban, amely önmagával úgymond már elkészült, és szüntelenül csak reprodukálódik (...), a lét-transzcendencia teljes szétzúzása olyan tárgyiassághoz vezet, amely az emberi akarat pusztulását okozza. (...) A legnagyobb paradoxon jönne így létre, ami csak elgondolható: a legracionálisabb önuralom embere az ösztönök emberévé válna".

A médiatanács az Országos Rádió és Televízió Testület jogutódja, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság önálló jogi személyiségű, autonóm szerve - mindezt csak úgy mondjuk, hiszen e közlésnek semmi értelme. Ha azt állítottuk volna, hogy a médiatanács egy nagy testű, zöld vadszamár, aki épp olyan jól zongorázik, mint amilyen ördög az ágyban - akkor ugyanúgy valahol a kimondott szó és a valóság közti szürkületi zónában találjuk magunkat, mint az imént.

Az ajkai zagytározó kiöntése, a nyolc ember halála és a szörnyű környezetszennyezés alkalmat adhatott volna arra, hogy közös önvizsgálatban merüljön el az ország, mely során átnyálazhattuk volna a magyarországi kapitalizmus számos gyakorlatát. Csak azt kellett volna körültekintően, sok munkával kideríteni, hogy ez hogyan történhetett meg; és bár ez a kérdés nyilvánvalóan tartalmazza egyes személyek polgári vagy büntetőjogi felelősségének alkérdését is, mégis ez utóbbit tartanánk a jövő szempontjából a kevésbé perdöntőnek. Hiszen leginkább azt szeretnénk tudni: hogyan csináljuk úgy, hogy ilyen ne történjen meg még egyszer?

Megindító az a felszabadult és totális élvezet, amelyet a magyar kormányfő merít abból a tényből, hogy az ország kormányrúdjával együtt a magyar futball irányítását is kézbe vehette. A kétharmados többséggel a kormányfő foci iránti magánszenvedélye is zöld jelzést kapott, és nincs erő, itt sem, amely megállíthatná. Hazaért, ahogy az országúti kerékpárverseny szlengje mondja. Akadálytalanul és totálisan a saját képére formálhatja az életnek azt az egyetlen területét, amely még igazán, szenvedélyesen érdekli - mint a Sporttelevíziónak adott egyórás interjújában mondja: "mindent megteszek, hogy a kötelességemet, amely a munkám és a családom felé fönnáll, valahogy összeigazítsam az egyetlen, de kedves szenvedéllyel".

És felméne Mózes a Moáb mezőségéről a Nébó hegyére, a Piszga tetejére, a mely átellenben van Jérikhóval; és megmutatá néki az Úr az egész földet. (5. Móz. 34,1.) "Nem találok kiutat; mindaz vagyok, ami nem talál kiutat" - sóhajt a modern ember... (Nietzsche: Az Antikrisztus) Nem vagyok szakértő, kezdjük ezzel. És sofort be is fejezhetjük, ad notam már öt napja vagyok Jappánba', és még mindig nem írtam meg róla a frankót. Éltem Berlinben egy évig - igaz, ösztöndíjjal ki- és körülbélelve -, jártam néhány tucatszor Németországban, német nyelvterületen, ismerek jól néhány tucat németet, szoktam német irodalmat olvasni, ezt-azt tőlük és róluk - de nem ismerem ki magam rendesen. Bírom a kultúrájukat, a mentalitásukat: csodálom őket, és sajnálkozom: csodálom a, mondjuk így, körülményeiket (melyek megteremtésében senki nem segített nekik), és sajnálom, hogy (tudjuk, miért) ennyire nem szeretik őket. Hogy mennyire? Nagyon. Nagyon kicsit.

Amikor néhai Karl Bayer szentpétervári kutatásai során rájött, hogyan lehet a bauxitból lúggal kioldani a később timföldként hasznosuló alumínium-oxidot, még nem sejtette, hogy mekkora gondokat okoz az utókornak. A Magyar Alumínium Zrt. keddi, minimum szerecsenmosdatásnak nevezhető közleményében is előbb szegény Bayer kerül elő - hisz ő már nem kérheti ki magának. Majd hosszú, a tragédia súlyához méltatlan magyarázkodás következik a katasztrófa előre jelezhetetlenségéről, elháríthatatlanságáról. Eszerint mindez a borzasztó természet műve. Nem az.