Az alkotmányosság nagy próbatételei a rendkívüli állapotok, így a háború, a belső zavargások vagy az ipari katasztrófák kezelése. A joguralom legvirtuózabb bírálója, Carl Schmitt szerint a liberális demokrácia képtelen ezeket a helyzeteket kezelni, mivel csak elvont jogi kategóriákban, nem pedig azonnali döntésekkel megoldható problémákban gondolkodik. Nyilvánvaló, hogy árvíz vagy nagy gátszakadás idején nem működhet a megszokott keretek között az állam. Ahhoz, hogy menteni lehessen a hömpölygő víztől az embereket és a tárgyi javakat, gyors és határozott cselekvésre van szükség. Ilyenkor nem lehet helye előzetes jogorvoslatnak, a hatóságoknak való ellentmondásnak vagy az államon belüli hatásköri vitáknak, hiszen ha a közhatalom nem képes megfelelően kezelni a rendkívüli helyzetet, akkor a polgárok tehetetlennek fogják találni, és a joguralom ellen fordulva erős, akár diktatórikus vezető után fognak kiáltani. Éppen ezért a modern alkotmányosság - részben Schmitt kritikájára is válaszul - arra tesz kísérletet, hogy elismerve e helyzetek különlegességét, kellő cselekvési lehetőséget adjon a kormányzat számára, ugyanakkor ezt nem veszélyeztetve megfelelő garanciákkal biztosítsa, hogy a rendkívüli állapot egyrészt nem fordul a jogállam felszámolásába, másrészt nem okoz nagyobb jogsérelmet, mint ami feltétlenül szükséges.
*
A vörösiszap-tározó átszakadása ténylegesen olyan esemény volt, ami veszélyhelyzet kihirdetését indokolta. A szabad mozgás jogát jelentősen megszorítva kitelepítést, a foglalkozás szabad megválasztásához való jog korlátozásaként pedig polgári védelmi munkakötelezettséget kellett elrendelni, illetve a tulajdonos akaratától függetlenül igénybe kellett venni a védekezéshez magánkézben álló eszközöket is. Ezeket az intézkedéseket senki nem is kifogásolta, de arról sem hangzott el a nyilvánosságban egyetlen szó sem, hogy ezek ne lettek volna elegendőek a veszélyhelyzet elhárításához, a további védekezéshez.
Ebben a helyzetben terjesztette a kormány a parlament elé azt a törvényjavaslatot, amely lehetővé teszi gazdasági társaságok állami felügyelet alá vonását rendkívüli állapotok idején. Ezzel önmagában nincs is baj. A tulajdonjognál sokkal inkább védett alapvető jogok, például a véleménynyilvánítás szabadsága vagy a gyülekezési jog korlátozására, sőt felfüggesztésére is van lehetőség ilyen helyzetekben. Valóban nem elképzelhetetlen, hogy rendkívüli állapot idején szükség legyen arra, hogy a kormányzat közvetlenül, tehát ne csak hatósági intézkedéseken keresztül tudja irányítani egy magántulajdonban álló gazdasági társaság működését.
A kérdés az, hogy erre valóban csak akkor kap-e lehetőséget a kormányzat, ha az elkerülhetetlenül szükséges, hogy pontosan mire terjednek ki a hatáskörei, és hogy a visszaélésszerű állami működéssel szemben milyen garanciák érvényesülnek. Az alkotmányos demokráciát nem az különbözteti meg a totalitárius államtól, hogy soha nem von állami ellenőrzés alá magántársaságokat, hanem az, hogy ezt pontosan körülhatárolt feltételek teljesülése esetén, részletes törvényi szabályok megtartása mellett teszi meg.
*
Nos, a honvédelmi törvény szóban forgó módosítása semmilyen különös feltételt nem határoz meg az állami felügyelet alá vonáshoz: ha jogszerűen hirdetett a kormány veszélyhelyzetet, akkor bármelyik társasághoz kirendelhet katasztrófabiztost. Ezek után nincs törvényi akadálya annak sem, hogy a kormány a kolontári élelmiszerboltot vagy a devecseri varrodát vonja a saját irányítása alá. Arról sem rendelkezik a jogszabály, hogy a magánjogi/tulajdonosi kontroll átvételére csak akkor kerülhet sor, ha a közjogi, hatósági intézkedések nem elegendőek az élet- és vagyonbiztonság védelméhez. Mindez nem pusztán azért baj, mert egy civilizált országban jogesztétikailag pontosan körül kell írni az állami cselekvés lehetőségeit, hanem azért is, mert így nincsenek olyan szempontok, amik alapján a kormány intézkedésének törvényességét akár rendes bíróság, akár az Alkotmánybíróság felülvizsgálhatná.
Az államot képviselő "katasztrófabiztos" hatáskörei elvileg arra szolgálnának, hogy a kárelhárításhoz és a védekezéshez szükséges, a menedzsmentre tartozó döntéseket operatívan, rövid idő alatt meghozhassa. A törvény csupán egy ilyen hatáskört tartalmaz: a kötelezettségvállalások érvényességéhez a biztos ellenjegyzése szükséges. A katasztrófabiztos főként nem a menedzsment, hanem a társaság közgyűlésének, a tulajdonosoknak a hatásköreit gyakorolhatja. Ami azt jelenti, hogy ha például a helyszínen valamilyen védekezési intézkedést tart szükségesnek, mondjuk egy targoncával odébb kellene vinni egy kupac fémhulladékot, akkor erre közvetlenül nem utasíthatja a társaság munkavállalóit, hanem írásban értesítenie kell döntéséről a menedzsmentet, amely aztán a szokásos utasítási láncon keresztül utasítja a targonca kezelőjét. A törvény tehát éppen arra nem jogosítja fel a biztost, amire a katasztrófa elhárításához, következményeinek enyhítéséhez valóban szükség lehetne. A tulajdonosi jogok gyakorlásával viszont olyan visszaélésre, akár a társaságnak a tényleges tulajdonosok alóli kiszervezésére is lehetőséget ad, ami már egyértelműen kívül van a jogállamiság határain.
Ahhoz, hogy az állam ne gyakorolhassa visszaélésszerűen a különleges hatásköreit, megfelelő jogorvoslatra van szükség. Ez a rendkívüli állapotok idején nyilván nem lehet előzetes vagy halasztó hatályú, hiszen éppen az a lényege az állam megnövekedett szerepének, hogy ott és akkor csak a védekezésre, a kárenyhítésre koncentrálhasson. Utólag, a veszélyhelyzet elmúltával azonban a jogállam normális működése szerint kell biztosítani azt, hogy az állami eljárás jogellenességét független bíróság vagy az Alkotmánybíróság megállapíthassa, illetve kártérítést kaphasson az, akivel szemben jogszerűtlenül jártak el a kormányzati szervek.
*
A törvénymódosítás szerint az állami felügyelet alá vonással szemben csak az Alkotmánybírósághoz lehet fordulni, amely szervet pedig nem köti határidő az eljárása során. A testület csak hatályos jogszabályok alkotmányosságát vizsgálja, így a veszélyhelyzet elmúltával formailag sincsen lehetősége arra, hogy az intézkedés alkotmányosságáról döntsön. Mivel pedig - a korábban mondottak szerint - a törvény nem határoz meg különös feltételeket ezen állami intézkedés bevezetésére, ezt a lehetőséget nyugodtan tekinthetjük látszatjogorvoslatnak, hiszen jogszabályi fogódzók nélkül a taláros testület érdemben nem tudja felülbírálni a kormány intézkedését. A katasztrófabiztos intézkedéseivel okozott kár tekintetében pedig - ha az Alkotmánybíróság nem semmisíti meg az állami felügyelet alá vonásról szóló kormányrendeletet - nincsen lehetőség arra, hogy a tulajdonosoknak szükségtelenül okozott kárért a magyar államot rendes bíróság előtt perelni lehessen.
Lehet persze, hogy mindez csak a jogalkotói kapkodás következménye, és semmilyen hátsó, a katasztrófa elleni védekezésen túlmutató szándék nincs a törvény elfogadása mögött. Ez azt is jelentené, hogy szerzői a kodifikáció során elfeledkeztek a jogrendszerben egyébként működő felszámolási eljárásról, csődeljárásról vagy a bankok és más pénzügyi vállalkozások bedőlésének megelőzésére kialakított eljárásról, hiszen ezek részletesen kidolgozott szabályokat tartalmaznak a külső beavatkozás garanciális feltételeiről. A parlamenti vitában az ellenzéki pártok is benyújtottak olyan módosító javaslatokat, amelyek az esetleges állami önkénnyel szembeni fellépéssel az alkotmányosság keretei közé terelték volna vissza a szabályozást. Így két lehetőség marad: vagy az alkotmányosság tudatos, hatalmi gőgből táplálkozó félretétele áll a kormánytöbbség magatartása mögött, vagy pedig olyan hátsó szándék, amely a károkozó társaság államosítását kívánja megalapozni a katasztrófabiztos működésével - a jogállamiság nagyobb dicsőségére.
A szerző joghallgató.
