Orbán viszi a labdát - Sőt, az egész labdarúgást!

  • Mihancsik Zsófia
  • 2010. október 7.

Publicisztika

Megindító az a felszabadult és totális élvezet, amelyet a magyar kormányfő merít abból a tényből, hogy az ország kormányrúdjával együtt a magyar futball irányítását is kézbe vehette. A kétharmados többséggel a kormányfő foci iránti magánszenvedélye is zöld jelzést kapott, és nincs erő, itt sem, amely megállíthatná. Hazaért, ahogy az országúti kerékpárverseny szlengje mondja. Akadálytalanul és totálisan a saját képére formálhatja az életnek azt az egyetlen területét, amely még igazán, szenvedélyesen érdekli - mint a Sporttelevíziónak adott egyórás interjújában mondja: "mindent megteszek, hogy a kötelességemet, amely a munkám és a családom felé fönnáll, valahogy összeigazítsam az egyetlen, de kedves szenvedéllyel".

Megindító az a felszabadult és totális élvezet, amelyet a magyar kormányfő merít abból a tényből, hogy az ország kormányrúdjával együtt a magyar futball irányítását is kézbe vehette. A kétharmados többséggel a kormányfő foci iránti magánszenvedélye is zöld jelzést kapott, és nincs erő, itt sem, amely megállíthatná. Hazaért, ahogy az országúti kerékpárverseny szlengje mondja. Akadálytalanul és totálisan a saját képére formálhatja az életnek azt az egyetlen területét, amely még igazán, szenvedélyesen érdekli - mint a Sporttelevíziónak adott egyórás interjújában mondja: "mindent megteszek, hogy a kötelességemet, amely a munkám és a családom felé fönnáll, valahogy összeigazítsam az egyetlen, de kedves szenvedéllyel".

Ideológia

Orbán Viktor nyilvánosságnak szánt fogalmai szerint a foci nem okvetlenül szakma, és végképp nem pénzkereső foglalkozás, abból a szerencsés fajtából, ahol a konkrét munka iránti szenvedély és megélhetés magas szintű biztosítása egybeesik. Nála a foci egyfelől (magyar) bátorság, büszkeség, öntudat, "a nézőkért, ha kell, meghalok" mentalitás dolga, másfelől alázat, szolgálat, odaadás. És természetesen "a legférfiasabb csapatsportág... Olyan, mint maga az élet. Egyenruhában vannak a játékosok, a meccs előtt fogadalmat teszünk, összemérjük az erőnket, bajtársiasság van... föltétlen odaadás." Mint maga a háborús élet: férfiközösség, egyenruha, az erők összemérése, fogadalom, bajtársiasság. És persze halál. A férfiközösség tagjáé is, aki, ha kell, meghal a nagyobb közösségért (a nézőért), és a nagyobb közösségé is, hiszen "mi [magyarok] meghalunk, ha kikapunk".

Sajátosan értelmezi persze Orbán a játékhoz szükséges intelligenciát is. Szerinte először is a futball igényli minden sportok közül "intellektuálisan is a legnagyobb erőfeszítést". Ám nem minden nemzet képes erre az intellektuális erőfeszítésre, intelligencia híján. Mert vannak futballokos nemzetek (márpedig ha vannak, akkor vannak olyanok is, amelyek a focit nem érik fel ésszel), és a magyar közülük való. "A magyar, az egy futballokos nemzet." "Mi egy izgalmas észjárású, intelligens nép vagyunk." "Nekünk jól áll a játék", ezért "méltatlan az a teljesítmény, amit (...) a rendszerváltás óta ki tudtunk hozni ebből a természetes, velünk született intelligenciából". (Hogy a magyar futball már a rendszerváltás előtt is mélyponton volt, azt Orbán elfelejti.) És még egy fontos magyar specifikum a magyar futball felemeléséhez: "aki nem tud ultizni, annak csak csodaszámba menően sikerülhet jó futballistává válnia". A mondat csak félig ironikus.

Ez az ideológiai burok tehát a magyar foci iránt elkötelezett kormány működésén, azén a kormányén, amelyre "ha Messiásként nem is, de a magyar sport számára új korszakot nyitó kormányként érdemes tekinteni" (ahogy Orbán, szerényen, visszautasítja a Sporttévé főszerkesztőjének minősítését az interjúban).

A tényleges szakmai elképzelésekről egy másik interjú alapján lehet fogalmunk. Tavaly októberben, a Videoton 3:0-s győzelmével végződött Debrecen elleni meccs után mondta az akkor még csak az ellenzéki padsorokból a fociirányítás átvételére készülő pártelnök: "[itt] két komoly együttes feszült egymásnak... Meggyőződésem, hogy a magyar futball sokat nyert ezzel a találkozóval, hiszen láthattuk, nem egy kiemelkedő csapat van, hanem legalább kettő, és még az Újpestről nem is beszéltünk, meg a Győr is talán összeszedi magát. Ha minden évben lenne lehetőség öt-hat ilyen meccset játszani, akkor a nemzetközi megmérettetésektől sem kellene tartani." Ehhez halk ellenvetésként csak annyit, hogy az angol vagy a spanyol bajnokságban szezononként több tucat, nem ilyen, hanem sokkal ilyenebb mecscset játszanak.

Üzlet

Ami a magyar labdarúgásban rejlő üzleti lehetőségeket illeti: nem lenne ezzel semmi baj, sőt, az egyetlen egészséges alap lenne a magyar foci megreformálásában, ha Orbán nyíltan megmondaná, hogy a foci bizony üzlet, nem a szabadrablásos, hanem a szabályozott és átlátható fajtából, és mint minden üzlet, pénzt hoz befektetőnek, edzőnek, játékosnak. Mindenütt a világon így van ez, talán Észak-Korea kivételével. Csakhogy Orbán itt is hamisan beszél, az üzletről is, önmagáról is, a befektetőkről is, a játékosokról is.

A saját alapítású felcsúti és a Várszegi-féle agárdi futballakadémia közt az a különbség (Orbán fogalmazásában: "a mi iskolánk alapfilozófiája eltér az agárdiakétól"), hogy "ők elsősorban 16-18 évesen adják el a legjobbjaikat külföldi nagycsapatokhoz, hogy a fiatalok aztán odakint továbbfejlődve verekedjék be magukat az ottani első csapatba. Mi viszont 19-22 éves korukban, már kész játékosként szeretnénk elengedni külföldre a legtehetségesebb fiataljainkat, hiszen akadémistaként Felcsúton is legalább olyan szintű képzést kaphatnak, mint az európai élcsapatoknál." A szóhasználat képmutató módon különbözik - az agárdiak eladják, mi viszont elengedjük a neveltjeinket -, noha ugyanaz az (egyébként tiszteletre méltó) üzleti megfontolás áll mindkettő mögött: pénzt keresni a focistaképzéssel. A felcsúti alapító természetesen már az első pillanatban "kellő alázattal és szerénységgel" állt hozzá a dologhoz, hiszen "rangrejtve körbejártam az Európában elérhető futballakadémiákat... Én megnéztem, hogy csinálják. Amiről úgy gondoltam, hogy használható itthon, abból megpróbáltam a mi saját életérzésünkkel vegyítve vagy ahhoz hozzáigazítva, fölépíteni egy akadémiát." Bárcsak a magyar gazdaságpolitika kialakításához vagy mondjuk az egészségügyi rendszer reformjához szükséges tapasztalatokért járta volna be a világot, akár nem is rangrejtve, a kormányzásra készülő ellenzéki vezér, sóhajthat fel magában az értetlen állampolgár, akinek a foci mellett a saját életminősége is a szenvedélye.

Ugyanígy sikerült megnyernie az üzletembereket is, akik nem pénzért, nem nyereségért, hanem a jó ügyért áldoztak. "Ezt az összeget csupa jóakaratú ember adta össze (...) nagyvállalkozókat is meg kellett nyerni ahhoz, hogy mindenfajta saját személyes luxusuk helyett ide is adjanak elég jelentős összegeket, hogy ezt az akadémiát létre lehessen hozni." "(...) ha jó ügyekkel megkeressük az üzletben sikeres embereket, akkor ők szívesen válnak a részévé sikeres, közérdeket szolgáló nagy programoknak. Ide büszkén jönnek minden egyes karácsony előtti este, amikor meghívjuk őket, itt vannak, vállalják az arcukkal, a nevükkel, büszkék arra, hogy ez, amit itt látunk, nélkülük nem jöhetett volna létre." Nem ismerjük az üzleti modellt, amelynek alapján a befektetők pénzt adtak a felcsúti vállalkozáshoz. De abban biztosak lehetünk, hogy a "jóakaratú emberek" ott is, itt is kiveszik a jutalékukat-nyereségüket az üzletből. Ami, még egyszer mondom, az üzleti világban, a fociéban is, természetes dolog. Csak Orbán szóhasználatában nem az: a magyar focisták sem pénzért fociznak, hanem önérzetből, öntudatból, hazaszeretetből. És mert nemzeti küldetésük van: ők a speciális magyar intelligencia hírvivői a világban. Aki úgy gondolkozik a fociról, hogy "minél hamarabb kapjak valamilyen pénzt, ráadásul sokkal többet, mint itthon, aztán jöjjek haza, és mutassam meg, hogy nekem több van", az rosszul gondolkozik. "Ez a mentalitás teljesen idegen a futball lényegétől. Aki így gondolkozik a futballról, az nem lehet nagy futballista, mert a futball lényege az alázat és a teljes odaadás." Orbán úgy tesz, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy sem a nyugat-európai fociban, de a nyugati értelemben teljesítményorientált világ egyetlen szegletében sem zárja ki egymást a teljesítmény, a siker, a pénz, illetve a személyes elkötelezettség, a bátorság és a büszkeség. Sőt! Épp azért hatékony a dolog, mert a működési elv (tiszta formájában) arra ösztönöz, hogy az ember, ha sikert és pénzt akar, a legjobbat hozza ki magából, képességekben is, teljesítményben is. Ez a "legjobb" aztán nemcsak az egyénnek okoz örömet, hanem a közösség is ezt értékeli: és nem valamiféle nemzeti elkötelezettséget.

Hogy mégis tisztában van vele, magánhasználatra biztosan, hogyan függ össze a teljesítmény és a pénz (meg a tulajdonrész), arra Huszti Szabolcs minapi nyílt levelében találunk kemény utalást: "Én nem fogok visszatérni az NB I-be, nem igazolok a Videotonba, hogy sztenderd válogatott lehessek. Alig vártam, hogy kikerüljek külföldre, és azt tanácsolom minden magyar focistának: amint lehetősége van, igazoljon ki, mert ég és föld a különbség a hazai és a külföldi labdarúgás között." Márpedig ez ellentmond Orbán üzleti modelljének, és a felcsúti akadémiabefektetők, illetve Felcsút elsődleges felvevő és kiárusító egyesülete, a Videoton érdekeinek. Orbán világosan a magyar futballisták tudomására hozta: "A főszabály: maradni, helytállni, és utána külföldre menni... a futballnak is, a futballistának is az az érdeke: először itthon. Mezey mesteredző úr ezt az utat járja például a Fehérvárnál, és szerintem ez a munka be is fog érni, a következő egy-két év játékoskiáramlása a Videotonnál már ezt fogja mutatni, mint ahogy az első ilyen fecske már el is repült, aki először itt vált komoly játékossá, Fehérváron, a középhátvédünk." Akinek van füle, érti. Huszti Szabolcsnak nem volt.

A magyar futball Orbán-féle totális birtokbavételének - a köznek szóló nemzeti fedőmese folyamatos feltálalása és a köz szeme elől ügyesen elrejtett üzleti szálak mellett - van még egy feltétele és következménye. Olyan emberek helyzetbe hozása, akik a nemzet amatőr focistáját komolyan veszik, elfogadják szaktekintélyként, tudomásul veszik, hogy "én is a futballokosok közé sorolom magam", és ami a lényeg: nincs ellenükre, hogy a magyar focit néphülyítő technikával, mintegy mellesleg, a felkorbácsolt nemzeti érzések mögé rejtve fejlesszék pénztermelő ágazattá. Erre csak egyetlen bizonyíték (mert hogy Orbán kikkel együtt VIP-vendég, most már nemcsak a Videoton mérkőzésein, hanem a válogatott túráin is, azt tudjuk). Miért nem szerettük Erwin Koemant (mi, Orbán Viktor)? Azért, mert "a mi kapitányunk [Koeman] vérprofi... a kapitány egy hidegfejű profi, aki pénzért dolgozik. Neki nem szakad meg a szíve, ha nem sikerül teljesíteni a kitűzött célt, a mienk viszont megszakad." És miért szerettük Lothar Matthäust? Mert "magyarként volt szövetségi kapitány. Hiába volt német. Úgy néztünk rá, mintha magyar lett volna. Éreztük, hogy neki ez élet-halál kérdése." Az tudniillik nem megengedhető, hogy "külföldi emberek [Koeman] előkelő idegenként érkezzenek, és csak minimális időt töltsenek itt, Magyarországon... ha valaki a mi ügyeinkről hoz döntéseket, akkor annak itt kell élnie közöttünk". Mint Matthäus, aki "ideköltözött közénk".

Befolyás

Erwin Koeman fütyült rá, hogy egy túlburjánzó focistaambíciókkal megvert magyar politikus bele akar beszélni az ő szakmai ügyeibe. Nincs hozzászokva. Nyugaton a kormányfők legfőbb ambíciója nem a nemzeti futball rendbetétele, nem kísérik el nagy dérrel-dúrral a válogatottat a legutolsó selejtező meccseire is, és eszükbe se jutna hatalmas állami pénzeket pumpálni a fociklubokba, mint tette ezt Orbán első miniszterelnöksége alatt. Ezzel szemben Lothar Matthäusszal "a futball szerelmesei" "összefuthattak pesti kávéházakban", hogy kifejtsék nézeteiket "az aktuális helyzetről". Szerencsére, mint Orbántól tudjuk, az új szövetségi kapitány a Matthäus-féle kategóriába tartozik: "Beszélgettem a szövetségi kapitánnyal, találkoztam vele két bajnokin is az elmúlt néhány hétben, volt módom arra, hogy pár szót váltsak vele." Huszti Szabolcs nyílt leveléből ítélve Egervári Sándornak az ellen sincs kifogása, hogy "Mezey professzor" a Videoton (és a felcsúti befektetők) érdekeit is megpróbálja érvényesíteni a válogatott összeállításakor. (Huszti: "Azt is elmondtam Egervári Sándornak, hogy érdekesnek találom Mezey György szerepét. Amikor hazaértünk Stockholmból, gratulált a Vidi-játékosoknak, majd meglátta Cvitkovics Pétert, tőle azzal búcsúzott: magának majd a keddi meccs után. Aztán Peti valamiért kezdőként kapott helyet a gárdában, úgy, hogy az azt megelőző két meccsen még a keretbe se került. Angliában azzal indokolta a kihagyását a kapitány, hogy nála az értékrend számít, és abban Hajnal és Huszti előrébb áll. Állt - ezt már én mondom.")

Így áll és ilyen jövő elé néz az Orbán által kézbe vett magyar labdarúgás. Az egyik baj az vele, hogy hazug alapokra épül: ennélfogva épp azoktól a teljesítmény- és piacidegen alapstikliktől nem szabadítja meg a magyar focit, amelyek eddig is a rákfenéi voltak. A másik, hogy ez a hazugság, szemben a nagykormányzati hazugságokkal, gyorsan lelepleződik. Hiába állt be szolgálni a magyar szakembergárda nagy része és a magyar média - a focit eredményre játsszák. Huszti leveléből idézek: "A meccset közvetítő riporter dicshimnuszokat zeng a produkcióról, egekbe emel játékosokat, a stúdióban ülő szakkommentátorok pedig fényezik az edzőt és fejlődésről beszélnek", csakhogy "ami most zajlik, annak köze nincs a realitáshoz. Az hülyítés. Az nevetséges." Lehet majd szembemenni a FIFA-val (mint 1998-ban), lehet majd szidni a nemzetközi játékvezetői testületet, lehet a kisnemzetek nagyhatalmi elnyomásáról és a pénz undorító uralmáról értekezni - még az is lehet, hogy az istenadta fociszerető nép el is hiszi. De hogy a magyar labdarúgást ettől még nem jegyzik, és hogy a stadionokban se lesz több szurkoló, az biztos.

Neked ajánljuk