Iszap alatt

Publicisztika

Amikor néhai Karl Bayer szentpétervári kutatásai során rájött, hogyan lehet a bauxitból lúggal kioldani a később timföldként hasznosuló alumínium-oxidot, még nem sejtette, hogy mekkora gondokat okoz az utókornak. A Magyar Alumínium Zrt. keddi, minimum szerecsenmosdatásnak nevezhető közleményében is előbb szegény Bayer kerül elő - hisz ő már nem kérheti ki magának. Majd hosszú, a tragédia súlyához méltatlan magyarázkodás következik a katasztrófa előre jelezhetetlenségéről, elháríthatatlanságáról. Eszerint mindez a borzasztó természet műve. Nem az.

Amikor néhai Karl Bayer szentpétervári kutatásai során rájött, hogyan lehet a bauxitból lúggal kioldani a később timföldként hasznosuló alumínium-oxidot, még nem sejtette, hogy mekkora gondokat okoz az utókornak. A Magyar Alumínium Zrt. keddi, minimum szerecsenmosdatásnak nevezhető közleményében is előbb szegény Bayer kerül elő - hisz ő már nem kérheti ki magának. Majd hosszú, a tragédia súlyához méltatlan magyarázkodás következik a katasztrófa előre jelezhetetlenségéről, elháríthatatlanságáról. Eszerint mindez a borzasztó természet műve.

Nem az.

Ezeket a tározókat emberek építették, mint a történtekből is látszik, kockázatos helyszínre, az esetleges következményekkel nem számolva. Nem szaladhatunk a vizsgálat elé, de csodálkoznánk, ha az a sors kezét, s nem az emberi felelőtlenséget, tervezési problémákat, valamint a cég és az illetékes szakhatóságok elégtelen ellenőrzési gyakorlatát hibáztatná. Az utóbbi idők legsúlyosabb magyar, sőt közép-európai környezeti katasztrófáját szenvedte el a környék; a még lapzártakor is bizonytalan számú, de legalább négy emberi áldozat, a sok-sok sérült miatt is állíthatjuk: a tiszai ciánszennyezést is felülmúlót. És éppen ezért nem érhetjük be olyan magyarázatokkal, amik a szokatlan időjárásra, esőzésre, hullámzásra próbálják rákenni a felelősséget. Az a tározó, amit a klímánkra oly jellemző erős változékonysággal nem számolva építenek és működtetnek, nyilvánvalóan életveszélyes.

Az meg már tényleg orcátlanság, amikor a tragédia helyszínén jelentik ki állítólagos EU-szabványra hivatkozva, hogy a vörösiszap nem minősül veszélyes hulladéknak, és a "keletkezett kár is lényegesen kisebb, mint amekkorát emlegetnek". Mitől kisebb, te szerencsétlen?

De mielőtt e pokoli pimaszság olvastán a magyar kapitalizmus alapvetően elfajzott természetéről értekeznénk, gondoljuk meg: csupán a tönkrement ingatlanok, egzisztenciák és a súlyosan elszennyeződött környezet legalább elégséges mértékű rehabilitációja milyen irtózatos pénzeket fog elemészteni. Ezért valakinek egyszer fizetnie kell.

Ámbátor, ha jól fordítjuk a fenti gyomorforgató, ám ügyvédszempontból logikusnak tűnő álláspont szövegét, akkor hosszú per elé nézünk - addig pedig, mint havária idején mindig, az adófizetők nyúlnak a zsebükbe. S miközben morbid és kétségbeesett diskurzus zajlik arról, hogy a lúgos, a szöveteket és a zsírpárnákat súlyosan roncsoló barna lét elég-e lemosni, vagy inkább kólával kell semlegesíteni, tán jó lenne azt is tisztázni: vajon hány ilyen aktív, rekultiválatlan iszaptároló van még az országban?

Neked ajánljuk