A Vörös Rém - Biszku Béla és 1956: forradalom tollal és fegyverrel

  • Tamás Gáspár Miklós
  • 2010.10.21 00:00

Publicisztika

Ellenforradalom volt.

Biszku Béla a Duna Tv-nek

 

Dehogy akarok én egyenlősítést. Hogy én szocia...? Hogy én kommu...? Isten őrizz!

Szili Katalin az InfoRádiónak

 

Minden józan magyar ember tudhatta, hogy a holokauszttagadást tiltó törvénynek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy kommunista ellen emelnek vádat. Ez a megfelelő - és várható - törvénymódosítás után persze meg is történt.

Nem ismétlem el az ismert történetet arról, hogyan csalták lépre a vén gyilkost. Több filmfölvételen Biszku Béla, az 1956 utáni megtorlások egyik irányítója kifejtette, hogy 1956 ellenforradalom volt, Nagy Imre pedig megérdemelte a sorsát, vagyis a kivégzést - és így tovább. Mivel Biszku alapjában nem tagadta, hogy a szerinte jogos akasztások csakugyan bekövetkeztek, nem tudom, hogy kapják el erre a törvényre hivatkozva, de majd csak kitalálják.

A Biszku-ügy az 1989 utáni, utólagos antikommunizmus tipikus esete. (E jelenségről lásd: Genealogies of Post-Communism, Kolozsvár, Idea, 2009. Vö. Boris Buden: Die Zone des Übergangs. Vom Ende des Postkommunismus, Frankfurt/M., Suhrkamp, 2009.) Ennek az ideológiai funkciója természetesen világos: egyrészt meg kell konstruálni a jelenlegi helyzethez vezető történelmi sugárutat, másrészt - megelőző célzattal - leckében kell részesíteni a közönséget, amelynek meg kell értenie, hogy minden fölszabadító, emancipatorikus küzdelem "totalitárius diktatúrához" vezet, ehhöz a veszedelemhez képest pedig a kizsákmányolás és az elnyomás bármilyen pokoli formája: csekélység.

Ahhoz, hogy megértsük, miért képtelenség az utólagos (és előleges) antikommunizmus, föl kell tennünk néhány empirikus történeti - és néhány elméleti - kérdést.

Először is meg kell kérdeznünk: ki volt kommunista 1956-ban? Biszku Béla szerint ő és Kádár. Csakugyan jobb kommunista volt Kádár és Biszku, mint Szántó Zoltán, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, a földalatti, illegális KMP vezetői, mint Nagy Imre, a vöröskatona és moszkvai emigráns, mint a Sztálin-díjas Aczél Tamás, mint a kemény (ám bűnbánó) leninista-sztálinista Gimes és Maléter és Zelk és Vásárhelyi, csakugyan jobb marxisták voltak, mint Lukács György, Déry Tibor, Kéthly Anna (vagy a fiatalabb Tánczos Gábor, Eörsi István, Mészáros István, Krassó Miklós, Gáli József), csakugyan jobb szocialisták, mint Bibó István vagy Veres Péter? Jobb prolik, mint Rácz, Bali, Nagy Elek, Dénes János, Angyal István?

Nevetséges.

De eltekintve most azoktól a régi vágású kommunistáktól és szocialistáktól, akik az antisztálinista forradalom oldalára álltak, és forradalmárok lettek, ki folytatott kommunista politikát 1956-ban? Nagy Imre és forradalmár elvtársai, vagy - november negyedike után - Kádár, Münnich és Biszku?

A "létező szocializmus" rendszerei, a "reálszocialista" rendszerek, amint ezt már ismételten kifejtettem, soha nem haladták meg a kapitalizmus horizontját (mint árutermelésen, bérmunkán és pénzgazdaságon - azaz a termelők és a termelőeszközök elválasztásán - alapuló rezsimek), bár nem voltak szimpla államkapitalista berendezkedések sem, amennyiben az állami tulajdon abszolútsága, a piac nem teljes, de nagymérvű helyettesítése az újraelosztó tervezéssel, az államnak az egypártra összpontosuló jellege (s mindez ismétlődő egalitárius korrekciókkal) elég szerkezeti nóvumot tartalmazott hozzá, hogy itt sajátos társadalomtípusról lehessen szó.

A klasszikus munkásmozgalom - mind szociáldemokrata, mind bolsevik változatában - elég vakon hitt (és maradékai hisznek máig) benne, hogy a kizsákmányolás államosítással fokozatosan kiiktatható. Aki bárminő fölületesen átgondolta A tőke gondolatmenetét, jól tudhatja, hogy ez abszurdum. A kapitalizmus folyamata úgy indul be, hogy a termelőeszközök (és tőke) nélküli termelőknek és a tőkések tulajdonában lévő termelőeszközöknek találkozniuk kell avégett, hogy "munka" kezdődhessék, érték és értéktöbblet jöhessen létre. Ez a találkozás a piacon történik meg, ahol a termelő eladja munkaerejét és munkaidejét, ennek az árát (a munkabér nagyságát) a piac szabályozza, akár minden más áruét. A lényeg itt az elválasztottság és a közvetítés. Ami a klasszikus kapitalizmusban a piac, az a sajátos "reálszocialista" államkapitalizmusban az állam közvetítésével történik meg: a proletárnak egyik esetben sincs közvetlen ellenőrzése a közvetítés fölött (nincs a "dolog" fölött hatalma, tehát nem szabad). Közvetett ellenőrzést persze szerezhet: politikailag.

Az antisztálinista forradalmak (1956, 1968, 1980) a közvetítés fölötti ellenőrzés megszerzését célozták. Egyrészt indirekt módon: a politikai vetélkedés fölszabadításával (pluralizmussal, szólásszabadsággal stb.) - másrészt direkt módon: a termelés közvetítetlen ellenőrzésével, a tulajdonkérdés radikális megoldásával a munkástanácsok révén. (Minden proletárforradalom szuverén politikai alapformája a munkástanács, 1917-től 1980-ig.) A termelőket a termelőeszközöktől elválasztó "magántulajdon" alapvető jellege nem változik a puszta államosítással: a proletár számára közömbös, hogy az a tulajdonos, amely közvetít közötte és a termelőeszközök között, s amelynek eladja munkaerejét és munkaidejét, magánszemélye-e, részvénytársaság, holding, vagy a "szocialista" állam. Ezt a problémát a közvetítésnek a munkástanácsok révén elképzelt kikerülése oldhatta volna meg, amelynek esetén a jogi tulajdonkérdés egyszerűen tárgytalanná válik, privatizálás vagy államosítás irreleváns.

Az 1956-os forradalom a "reálszocialista" államkapitalizmus dilemmáinak kommunista megoldására tett kísérletet. Ebben természetesen nem szakított a kontinuitás minden elemével. Először is megőrizte a munkásmozgalom legnagyobb politikai újítását - amely azóta, hogy az athéni kasztdemokrácia a törzsi fölosztást a területi beosztással helyettesítette a politikai közösség alapelemeként, ami "választókerület" és "közigazgatási terület" formájában máig fönnáll, egyáltalán a legnagyobb újítás -, ez ugyanis a politikai hatalom alapsejtjének a termelőegységet tekinti. Mind a szociáldemokrata üzemi szakszervezet, mind a kommunista pártalapszervezet, mind a munkástanács a termelők politikai szervezete; alapja nem a család, a háztulajdonos és "lakos", a fogyasztóként otthonában magánéletét élő "választópolgár", hanem a termelő a munkahelyén. Így szükségképpen a munkástanács pontosan azon a területen csapott össze a leninista párttal, ahol ez utóbbi szerveződött: itt a munkásmozgalom két változata küzdött egymással - és igen gyakran a pártszervezetből lett a munkástanács, tehát a "reálszocialista" változat forradalmi úton ment át az emancipatorikus, azaz kommunista változatba.

Itt nem "a kommunistákat győzték le" 1956 októberében - hogy később, november negyedike után mi történt volna, ha nem jönnek be az oroszok, azt nem tudjuk - , hanem a még forradalmi tartalékokkal rendelkező klasszikus munkásmozgalom szakított az államkapitalizmussal (és különösen ennek az akkumulációs fázisával, a költségvetési szigorral, értsd: szegénységgel, áruhiánnyal és az akkumulációs időszakokkal mindig és mindenütt együtt járó durva elnyomással), és próbált átlépni a kommunista fázisba, persze sikertelenül.

Az 1956-os forradalom lényege az akkor még meglévő klasszikus - és a reálszocialista iparosítás, urbanizáció által számarányában tetemesen megnövelt - proletariátus (és a klasszikus munkásmozgalom) kebelén belüli konfliktus volt, amelynek előzményeit például a kronstadti lázadásban már akkor is sokan látták. Az is nyilvánvaló, hogy - mivel még csak egy évtized telt el a fölszabadulás óta - sok tekintetben a sztálinista fordulat által 1948/49-ben megtört forradalmi lendület is folytatódott. Nemcsak sok katonaviselt ember volt mindenfelé, eleven volt még az 1945-ös spontán mozgalmi szervek, a "nemzeti bizottságok" és földosztó bizottságok emléke, és természetesen eleven volt még az MKP-tól 1945/47-ben messze balra álló szociáldemokrácia mozgalmi gyakorlatának emléke is. A hagyományos "polgári" rendszernek, a piaci kapitalizmusnak a restaurációjára - mint közismert - nem történt kísérlet, ezt akkor még a nem marxista értelmiségiek is kategorikusan elutasították.

A visszanézve a "szocializmust mint olyant" az állammal, az államosítással, az állami "túlhatalommal" (tévesen) azonosító utólagos illúzió azt sugallja, hogy privatizálás, piac stb. nélkül 1956 pluralista (többpártrendszerű és cenzúrázatlan) politikai modellje merő utópia volt. Csakugyan az lett volna, ha 1956 nem kísérli meg - a munkástanács-mozgalomban, amely a forradalom legmaradandóbb, legkevésbé helyi jelentőségű öröksége - a politikai-gazdasági kontrollnak az alapoktól történő fölforgatását, a tulajdon és a termelés kommunista színezetű egyesítését a termelőegységekben, a munkahelyeken a munkástanácsok és forradalmi bizottságok révén. Ez megsemmisítette volna az elnyomás szükségességét, amit jól bizonyít a hosszú (és nagyszerű) általános sztrájk, amelyet hatékony és megtorlásra képes központi apparátus nélkül "vezettek" a munkástanácsok (azaz csinálták spontánul a proletárok) - szemben a gigantikus szovjet hadsereggel és a gyorsan kiépülő hazai terrorgépezettel.

A közkeletű politikaelméleti közmegegyezés érdektelennek tartja a politikai gondolatok elemzését, különösen a vitákat, valamely rezsim "autentikus" és "inautentikus" változatainak dogmatikai elemzését. Ámde az eszmék mellőzését a szocialista és kommunista mozgalmak nyelvi jellege nem teszi lehetővé. (Boris Groys azt állítja bízvást zseniálisnak nevezhető esszéjében, hogy "a szovjet kommunizmus" a piaci koordináció helyébe a nyelvi koordinációt állította, ahol a hatalom és a hatalom kritikája ugyanabban a közegben - a nyelvi közegben - működik. Lásd B. Groys: Das kommunistische Post-skriptum, Frankfurt/M., Suhrkamp, 2006.) A baloldalnak a kívülállók számára érthetetlen, unalmas, irritáló világnézeti szenvedélye nem puszta rossz szokás. Alain Badiou - a régi, vulgáris marxista illemszabályok figyelmen kívül hagyásával - visszatér a kommunizmus platóni megfogalmazásához, amelyet "igazságprocedúrának" nevez, és mindenekelőtt filozófiai kérdésnek tekint. Emiatt nem kerülhető meg a "jó" és "rossz" kommunisták normatív megkülönböztetése, amelyhez hasonlót egyébként aggálytalanul szokás használni "polgári" rezsimek differenciálására (a "jó" liberális rezsimektől a "rossz" ausztrofasizmusig).

Mivel a kommunizmus eszmei célja az uralomnélküliség (a kizsákmányolás, elnyomás, hierarchia tilalma, az eldologiasodás és elidegenedés fölszámolása) "az idegen munka elsajátításának"megszüntetésén keresztül - tehát nem pusztán az egyenlőség, amely a polgári forradalommal közös, nem specifikus kommunista cél -, megállapítható, hogy a tervező-bürokratikus államkapitalizmus (mint zsarnokság és a proletariátus politikai-gazdasági kontrollhiánya) semmivel nem áll közelebb szerkezetileg a kommunizmushoz, mint a polgári demokrácia. A mai nap politikai fejleményei is megmutatják, hogy az államosítás még az egyenlőségnek sem biztosítéka, és az állami "túlhatalom" (amint azt nemrég még mindenki tudta) nem föltétlenül egalitárius. Nem beszélve az uralomnélküliség alapelvéről.

Itt nem arról a banalitásról van szó, hogy a "valóságot" az "eszménnyel" hasonlítsuk öszsze. Biszku Béla reálszocializmusa NEM a kommunista eszmény prózai valósága, hanem egy másik eszmény (az intézményi tulajdonra, állami tervezésre és katonai irányításra épülő totális állami kontroll, amely megtalálható az ún. utópikus - csakugyan totalitárius - szocialisták meg saint-simonisták elméleteiben) valósága. A diktatúra hívei rossz marxisták, és ennek a baloldalon - amely elkerülhetetlenül filozofikus - nagy jelentősége van. Az államosítás nem kezesség az emancipációra; a polgári államtalanítás éppoly kevéssé az. Ezek mind hierarchikus modellek.

1956 az ellenforradalom egyenes ellentéte. Szegény Béla bácsi pedig vérbeli ellenforradalmár.

Neked ajánljuk