Ravasz, perverz és kegyetlen gyilkos volt, a gyengébbek elleni zabolátlan erőszak mestere. A róla írt panegiriszek szerb héroszként, az évszázados török- és egyébellenes nemzeti küzdelmek hőseinek reinkarnációjaként festették le, s helyét a történelem legnagyobb hadvezéreinek sorában jelölték ki, aki már-már mágikus képességeit a megkínzott, kifosztott szerb nép önfeláldozó szolgálatába állította. ' maga talán még e rettentő ostobaságokat is komolyan gondolta; de afelől semmi kétségünk nem lehet, hogy mélyen hitt a "szerbség" felsőbb- és az egyéb fajok, a "töröknek" nevezett bosnyákok, az albánok, a horvátok alsóbbrendűségében. E meggyőződése, amely az ellenség emberi mivoltát is eltagadta, tette képessé az üzemszerű gyilkolásra.
Csapatai, a boszniai szerbek hadserege (VRS) a háború utolsó szakaszáig, 1995 elejéig mind a horvátokkal, mind a bosnyákokkal szemben döntő fölényben voltak, hiszen a Jugoszláv Néphadsereg, a korabeli Európa egyik legizmosabb hadereje támogatta és szerelte fel őket. Szarajevó három és fél éves ágyúzásához, a védtelen kelet-boszniai kisvárosok lerohanásához, a nyugat-boszniai pogromokhoz sem kellettek hadvezéri erények; az erőfölény mellett csak brutalitás kellett és vérszomj. Sőt. Hadvezérnek inkább ostoba volt, vérgőzös elvakultsága elfedte előle a stratégiai evidenciákat. Az 1995-ig a szerbek által begyűjtött területek - Kelet-Horvátország egyes részei, Nyugat-Bosznia, Kelet-Bosznia - sok száz kilométeres frontvonala katonailag valójában védhetetlenné vált. Mladicnak egyetlen esélye volt, hogy e hódítások megmaradjanak a tulajdonában: az, ha a nemzetközi közösség rájuk nyomja a pecsétet, és kivonul Boszniából, sorsukra hagyva a bosnyákokat és a horvátokat. Mladic épp erre játszott, ezért ejtett túszul és láncolt szerb fegyverraktárak ajtajához pár száz ENSZ-békefenntartót '95 tavaszán. Amikor az ENSZ ezt is lenyelte, úgy érezhette, hogy nyeregben van: az év júliusában ezért indított támadást a három, még bosnyák kézen lévő kelet-boszniai enklávé, Srebrenica, Zepa és Gorazde ellen. De tévedett. Amikor a srebrenicai mészárlás ténye napvilágra került, a Clinton-kormányzat kezdeményezésére a NATO két hét alatt - a VRS-t harcképtelenné bombázva - véget vetett a boszniai háborúnak.
Az ítélet felől kevés kétségünk lehet: jogerősen először 2004-ben, majd utóbb tavaly nyáron mondta ki a hágai törvényszék, hogy Srebrenicánál népirtás történt, azaz az elkövetők a bosnyák népcsoport részbeni megsemmisítésére törekedtek. A népirtásért, illetve a népirtásban való bűnrészességért elítélt főtisztek Mladic közvetlen alárendeltjei voltak: és ha a népirtás ténye legalább Srebrenicánál megvalósult, azt bebizonyítani, hogy Mladic esetében is fennállt a mens rea, a bűnös szándék, ügyészi rutinfeladatnak tűnik. De a per - Radovan Karadzic egy éve tartó perével párban - fényt vethet a boszniai háború politikai hátterének mindmáig titokzatos részleteire is, például arra, hogy a három főbűnös, Slobodan Milosevic jugoszláv elnök, Radovan Karadzic boszniai szerb elnök és ő hogyan hozták döntéseiket, milyen hierarchiában működtek együtt, ki parancsolt kinek. Az eljárás ismeretlen tényeket tárhat fel a boszniai háború első, legvéresebb, 1992 őszéig tartó szakaszáról is: ha Srebrenicáról már oly sokat tudunk is, ne feledjük, a 8000 áldozat csak kisebbik része a bosnyák civil áldozatok közel százezres tömegének.
S végül: e perrel maga Szerbia is kap még egy esélyt. A háború szennyes hullámaitól a felszínre, az állam kulcspozícióiba röpített nacionalista söpredék nyolc éve még elég erős volt ahhoz, hogy meggyilkolja a Milosevicet Hágába utaló miniszterelnököt, Zoran Djindjicet; vagy hogy örvendezzen a gyilkosság ténye fölött. És eddig elég erősnek látszott ahhoz is, hogy a szerbek nevében, a szerb állam közreműködésével elkövetett bűnök tagadásával Szerbiát túszként tartsa fogva. De míg Mladic lefogása 2001-ben, Milosevic kiadatása után államcsínnyel fenyegetett volna, most csak néhány ezer ember tiltakozott ellene. És ebben a perben színről színre meg fogja mutatni magát az az eszme, aminek a nevében e gaztetteket elkövették, a nemzeti hős pedig hidegvérű tömeggyilkosként fog lelepleződni. Ezt, bármilyen erők dolgozzanak is ellene, bármekkora a szerbiai polgárok tömegeinek, vagy a szerb politika egyes részeinek a késztetése a felejtésre, a hárításra, az áldozatok vádolására, nem lehet kivédeni, és nem lehet elhallgatni.
