A kormány egyéves késlekedés után végre megegyezett a Bankszövetséggel a devizahitelesek megmentéséről. A bombasztikus nevű Otthonvédelmi Akcióterv kivételesen nem diktátumon alapul, és az annak idején rosszul döntő adósokat nem kívánja a jó adósok és a hitelt fel sem vevők pénzéből kistafírozni.
Vagyis nincs adósmentés. Egy folyamatosan bővülő kvótarendszer szerint újra beindulhat a lakások árverezése. Hiszen ha a bankok sem a törlesztőrészletekből, sem a fedezet eladásából nem jutnak hozzá a hitelezett összeghez (vagy legalább egy részéhez), akkor a továbbiakban egyáltalán nem hiteleznek. Márpedig hitel nélkül nem működik a gazdaság.
Az árverezési moratórium 2009-es bevezetése ezzel együtt indokolt volt: a válság miatt megugró munkanélküliség, a csökkenő bérek és a forinthoz képest megerősödő svájci frank (és euró) olyan mértékben növelték a nem teljesítő hitelek számát, amivel valamit kezdeni kellett. Ha ekkor a piacra ömlik több tízezer ingatlan, az árak leesnek, a bankok súlyosat buknak, és a leértékelődés átterjed az egyéb fedezetekre (elsősorban a kereskedelmi ingatlanokra) is. Ráadásul ennyi (volt) lakástulajdonos csak sokára talált volna magának másik (bér)lakást; az ilyen szociális katasztrófatömeg pedig egy kormánynak sem szokott hiányozni. De az is lehet, hogy a most bejelentett halasztott árverezési rendszert kellett volna már akkor bevezetni - rég túl lennénk az egészen. A Bajnai-kabinet a problémát azonban tologatta, majd az utódjára hagyományozta, aki egyévnyi szédítés után lépett csak. E két év alatt az állami segítségben reménykedők tovább növelték a nem fizetők táborát, az ingatlanárak lejjebb mentek, a bankok még több céltartalékot voltak kénytelenek a rossz hitelekre képezni, a hitelezés pedig bemerevedett.
A csomag nagy vívmánya, a 2014 végéig 180 forintos frankon (és 250-es eurón) rögzített árfolyam az államnak nem kerül semmibe. A bankok a fixálás alatt lemondanak a profitjuk egy részéről, amit a türelmi idő lejárta után valószínűleg visszaszereznek. Az eddig is létező átütemezés és halasztott fizetés ötvözetéből álló megoldás végül vagy segít az érintetteken, vagy nem. Ha meglódul a gazdaság és nőnek a fizetések, akkor megérte az időhúzás, ha a gazdaság stagnál, akkor a kamatostul visszafizetendő különbözet végképp bedönti a még épphogy fizető adósokat. A reményteleneken pedig ez sem segít: nekik és a 2015-től megnövekedő részleteket fizetni nem tudóknak marad a költözés.
Az egyetlen igazi kockázatot az immár legendás Nemzeti Eszközkezelő Társaság létrehozása jelenti. Elméletileg helyes, ha az állam szociális bérlakásokra tesz szert, de nem mindegy, hogy mennyiért, és azokat kiknek és mennyiért adja bérbe. Egyelőre piaci érték helyett rögzített vételi árfolyamokról van szó (nagyvárosban a hitelnyújtáskori érték 55, más városokban 50, községekben 35 százaléka), amivel valaki nagyon rosszul fog járni. Kérdés, mi van, ha az adós, vagy felmondott hitel esetén a bank ennél drágábban el tudná adni. A bankokat még meg lehet zsarolni, hogy a moratórium feloldásáért cserébe tessék ennyiért is túladni rajta, de az adósokat nem lehet kényszeríteni. Ha viszont csak ennél olcsóbban értékesíthető, akkor az állam fizet az adófizetők pénzéből indokolatlanul sokat. Az sem támasztható alá szociális érvekkel, hogy a volt tulajdonos legyen a bérlő, hiszen a legsúlyosabb lakhatási problémákkal épp nem a jelzáloghitelesek küzdenek. Ha pedig az eszközkezelő piaci bérleti díjat kér, az aligha lesz megoldás a törlesztőrészletet fizetni képteleneknek. Arra sincs válasz, hogy a nehéz helyzetbe került forinthitelesekre ez a lehetőség miért nem vonatkozik.
Úgy tűnik tehát, hogy a kormánynak sikerült többé-kevésbé piaci megoldást találnia, és a károkért is közösen állnak helyt a szereplők. Elsősorban persze az adósok, akik kénytelenek lesznek elviselni, hogy a felvett hitelüket senki nem fizeti vissza helyettük, és még mindig sokkal jobban járnak, ha időben lépnek, és nem várják meg a végrehajtót. A várható ingatlanárak miatt a bankoknak is lesz vesztesége, amire vagy elég a megképzett céltartalék, vagy további értékvesztést kell leírniuk - és ők is megtanulhatják, hogy csak a valóban hitelképeseknek érdemes kölcsönadni. A hitelezés normalizálódásának persze a bankadó legalább ekkora korlátja: ha abban nem történik változás, csodára nem lehet számítani.
A devizahitelezés felfutása ugyan nem a jelenlegi kormány felelőssége (bár nem emlékszünk az akkori ellenzék élénk tiltakozására), de az egyévnyi hitegetés miatti csalódás és kiábrándulás politikai árát meg fogja fizetni.
