Kányádi Sándor egyszer elmesélte a Holmi szerkesztőségében (ami Réz Pál lakása volt), hogy Csurka Istvánnal beszélgetve hirtelen rossz sejtelme támadt, és megkérdezte: – Mondd, Pista, szerinted hány román él Erdélyben? – Nem tudom – hangzott a válasz –, talán egymillió? (Valójában magyar él ennél valamivel több Erdélyben, és majdnem ötször ennyi román.)
Csurkát Réz Pál vitte el először Erdélybe, és ő kalauzolta Párizsban is. Országos barátok voltak a rendszerváltás előtt. Mindketten ott voltak az 1985-ös monori találkozón, amely kísérlet volt arra, hogy a sok személyes és történelmi ellenszenvtől szabdalt, és sokféle tradíciójú ellenzék (a demokratikus ellenzék, az ötvenhatosok, a népi írók, a reformközgazdászok és az olyan besorolhatatlan, de mindenképpen kritikus figurák, mint amilyen Réz is volt) együtt lépjenek fel a diktatúra ellen. A diktatúra már nem volt ereje teljében (például nem ürítette ki a monorierdei kempinget, ahol találkoztunk, és nem rabosította a résztvevőket), ezért is lehetett próbálkozni a közös akcióval. Ám ez – megfelelő távlatból nézve – nem sikerült, s a népieknek nevezett értelmiségiek két év múlva Lakiteleken más kombinációval próbálkoztak, a diktatúra velük rokonszenvező képviselőjét hívták meg, a demokratikus ellenzéket (vagy ahogy akkoriban mondták: a kemény magot) nem, s Réz Pált sem, akit ez szíven ütött.
Réz úr hagyatékában olvastam Réz és Csurka levélváltását e tárgyban. Az író azzal érvel, s talán igaza van, hogy nem szabad összekeverni „Böhönyét”, akinek Réz a legjobb barátja (s abban a körben, ahol most mozog, már nem is tud hasonló barátságot kötni), Csurkával, aki új Szárszót szervez, noha – teszi hozzá – az új és a régi Szárszó színvonala közötti különbség épp akkora, mint Németh László és az ő különbsége. Az ilyesfajta önirónia kiveszett aztán nyilvános megszólalásaiból, mint ahogy azt a „kis íróvarázst” (Veres Péter) is ebből a levélből sejtettem meg, ami egykor Réz Pált megbűvölte, s aminek én alig-alig találtam nyomát műveiben. Talán néhány korai novella, és – módjával – egy-két színdarabja kivételével. Ebben a levélben ugyanis azon tanakodik, hogy mit tehet két barát, akik széttartó csónakokban ülnek, már nem szabad fürdőzők, s nem ugorhatnak ki a dereglyéből, ami – mondja – lehet, hogy lélekvesztő.
De miért fájt Réznek, hogy barátja, Csurka István nem hívta meg Lakitelekre? Valaha a Pándi Pálról szóló interjúkötetből (Csáki Judit és Kovács Dezső: Rejtőzködő legendárium) értettem meg, hogy Pándinak Király Istvánhoz fűződő mozgalmas viszonyát nemcsak a hol egybevágó, hol széttartó politikai érdekek határozták meg, hanem valamiféle öntudatlan szimbolika: befogadás vagy kirekesztés. Tudom, méltatlan dolog Réz Pált a cenzorával összehasonlítani (Pándi volt a Szépirodalmi Könyvkiadó állandó informális főcenzora), de a világháborút már kamaszként vagy fiatal felnőttként túlélő zsidók körében gyakran láttam az ilyesféle teszt működését. Amivel nem azt mondom, hogy a Hungária mély vizében szövődő nagy barátságoknak Domokos Mátyással, Juhász Ferenccel vagy Csurka Istvánnal ez lett volna a meghatározó motívuma, de amikor Réz Csurka részéről árulást sejtett, akkor ezt zsidókérdésként fogta föl.
Annál is inkább, mert Csurka antiszemita nekibuzdulásai előtte sem voltak ismeretlenek. 1973-ban mentőtanú volt az Írószövetség etikai bizottsága előtt, ahol Csurka szigligeti részeg zsidózását tárgyalták.
Böhönye búcsúja
Az én szememben – igaz, más korszakban – Csurka karikatúra-antiszemita volt holokauszttagadással, s mindennel, ami kell. Mihelyt Böhönyéből tényezővé vált, s ezt el is hitte magáról, irodalma – amit én addig is inkább kellemesnek, mint jelentősnek tartottam – megrendítő romláson ment keresztül, mert elveszítette önismeretét, ironikus distanciáját. Már Megmaradni című erdélyi tragédiája is, amelyről 1988-ban a szamizdat Beszélőben értekeztem, nagyon silány mű, amelyhez képest korábbi körúti bohóságai hegyormok, de 2012-ben megjelent két iránydrámája – az egyik a hazai zsidó irodalmi összeesküvésről, a másik a Trianont létrehozó zsidó összeesküvésről – majdhogynem hihetetlenül színvonaltalan.
A rendszerváltás évében ő szólaltatta meg a Hitelben – Kenedi Jánosról szólva – a demokratikus ellenzék denunciálásának szólamát, az egyik zsidó lobbiként való beállítását, amely megtartotta volna szoros kapcsolatait az Aczél György nevével fémjelzett másikkal. Ez ellen szót emeltem – a Magyar Nemzetben jelent meg, mert a Hitel elhessegetett. A következő években haláláig egyre nyíltabb és radikálisabb antiszemita propagandát folytatott. Bármely kedvezőtlen jelenség a zsidó körúti vagy világcselszövést juttatta az eszébe. Gyehenna nyílt meg előtte, mert olykor még magának sem hitte el, hogy az összeesküvés „ennyire szervezett, ennyire gátlástalan és ennyire fajilag meghatározott”.
Egy mai állami főméltóság 1992-ben úgy vélekedett publicisztikai tevékenységéről, hogy az az újabb keletű magyarországi nácizmus alapvetése. Ma az uralmi propagandagépezet ikonikus politikai elmélkedőnek tartja, akinek mindenben igaza volt. S annyiban jogos is ez, hogy ami huszonöt évvel ezelőtt megvetendő szélsőség volt, az ma hatalmi főáramlattá vált.
2011-ben bekapcsolódott a filozófusok elleni hecckampányba, s lapjának, a Magyar Fórumnak a címlapján közölte Heller Ágnes, Vajda Mihály és az én fényképemet a bilincsbe vert Zuschlag Jánossal együtt, Zuschlag nem filozófus címen. Ebben fölvillant a humora. Nyáron a szigligeti Aranypatkóban egy közeli asztalnál ült Dörner Györggyel. Mivel kocsim csomagtartójában hányódott az említett Magyar Fórum-példány, eljátszottam a gondolattal, hogy előbányászom, és dedikáltatom vele. De aztán mégsem volt kedvem tréfálkozni.
Csoóri Sándor áll az ablaknál
Amikor a Holmit elkezdtük szerkeszteni és Réz Pállal barátok lettünk, a Csurka-barátság már ködbe veszett. De hogy ködképként jelen maradt, azt bizonyítja Réz megrázó nekrológja, amely lényegében megismétli a két Csurka gondolatát, s a „demagóg népszónok, az uszító újságíró, a malomalji politikus” mögött felrajzolja a számára kedves egykori író és barát alakját.
Azt pedig a folyóirat szerkesztésében egyenesen küldetésének tartotta, hogy távol tartsa tőle az urbánus-népies ellentétet. Ez az ellentét a fiatalabb szerkesztőknek – Várady Szabolcsnak, Fodor Gézának, Szalai Júliának, Závada Pálnak, Voszka Évának és nekem – már semmit sem jelentett, de annál inkább jelen volt az idősebbek – Réz Pál és Domokos Mátyás – idegeiben, s óvakodtak még a látszatától is.
Ilyen névsorok és gondolatok iramodtak ki Réz egy magánlevelében, amelyet Csoóri Sándornak írt 1998. március 30-án: „a Holmi megalakulása óta a spektrum minél teljesebb bemutatását vállalta, Vas Istvántól Utassy Józsefig, Nagy Gáspártól Kányádi Sándorig, Petri Györgytől Kovács András Ferencig, Orbán Ottótól Csukás Istvánig, Mándytól Lázár Ervinig, Szepesi Attilától Határ Győzőig, Rakovszky Zsuzsától Gion Nándorig, Grendel Lajostól Lator Lászlóig, Székely Jánostól Kosáry Domokosig vagy Gergely Andrásig. Remélem (sőt: tudom), hogy nem kérkedés, ha azt mondom, hogy ha volt folyóirat, amely távol maradt a gyűlölködés tam-tamjától, amely nem lőtt ki mérgezett nyilakat, amely kritikai rovatában sem követte a »klein, aber mein« művészetellenes, tisztességtelen, utálatos honi gyakorlatát, az a Holmi volt – aligha állítható, hogy politikai vagy személyes elfogultságok szennyezték volna kritikáinkat, amit az is igazol, hogy a Te, Konrád György, Balassa Péter vagy némely posztmodern fiatal munkáiról egyaránt tartózkodó vagy akár elítélő bírálatok jelentek meg Figyelő rovatunkban. (Zárójelben: egyébként a Holmi kritikái, mint többször is megírtam, szerzőjük véleményét tükrözik, nem a lapét – ezt már csak azért sem tehetnénk, mert szerkesztőségünkben igencsak eltérő ízlésű emberek dolgoznak, ritkán van egyetértés közöttünk egy-egy mű megítélésében. Azt azonban nem tagadom, hogy ominózus gondolataid bírálatával én, személy szerint, lényegében – és nagyon rosszkedvűen – egyetértettem.)”
Réz úr az én 1992-es, Etnosz és démosz címet viselő Csoóri-kritikámra utal, amely egy megrendülés terméke volt. Csoórival ugyanis kifejezetten szívélyes, már-már baráti viszonyban voltam. Sokszor emlegette, hogy amikor 1979-ben négyéves kislányommal meglátogattam Keleti Károly utcai lakásán, hogy megkérjem a Charta-tiltakozás aláírására, távozásunk után az ablakból kinézve látta, ahogy megjelennek mögöttünk a személyi követők. Ami Csurkától nem lepett volna meg, az Csoóritól nagyon is, hogy a liberális pártot zsidó asszimiláló (jól értsük: a magyarságot asszimiláló) törekvésekkel azonosította, ami amellett, hogy sült marhaság volt, még mérgező, malignus is. Úgy éreztem – milyen ismerős, és hatványára emelkedett érzés ez több mint negyed évszázad múltán! –, hogy „most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek”.
Bronzkor
Azt nem mondhatnám, hogy Réz úr fent idézett gondolataival egyetértettem volna, noha az ilyesfajta névsorolvasásra folyóiratunk minden korszakában készen állt (elzárkóztunk nagyprózák folytatásos közlése elől, de két kivételt azért tettünk: Kornis Mihály Napkönyvét és Illyés Gyula posztumusz regényét közreadtuk). Pontosabban nem is az egyetértés hibádzott, hanem az ilyesmire való gondolás, ezeknek a szempontoknak a mérlegelése. De emlékszem, Palinak imponált, hogy egyszer arcizom rándulása nélkül fogadtam el egy éles, negatív bírálatot az egyik legközelebbi barátom és elvbarátom, Heller Ágnes Shakespeare-könyvéről. Ugyanakkor természetesen Réz úr szövege inkább folyóiratunk általa elképzelt ideálját, mint valóságát tartalmazta. A valóság jobb is, rosszabb is, és semmiképpen sem abban a defenzív negatívumban jelenik meg, hogy a Holmi elkerülte a népi-urbánus háborút. Valóban elkerülte, de nem ez volt a fő érdeme.
Mindazonáltal a sok minden között, ami feledhetetlen volt Réz Pál szerkesztési stílusában, az az elfogulatlan örök készenlét volt – jött légyen bárhonnan – a jó versre, a jó szépprózára. A Holmi negyedszázada alatt sohasem adta föl a reményt, s ha úgy érezte, hogy oka van rá, kigyúlt és lelkesedett. Annál is meghatóbb volt ez, mert nem volt olyan nagyon magas véleménye a korszak irodalmáról. Bronzkornak érezte a XX. század első felének aranykorával, s ifjúsága ezüstkorával szemben, amikor Weöres és Illyés, Vas és Pilinszky, Déry és Juhász, Zelk és Nemes Nagy, Mándy és Nagy László, Jékely és Kardos G. György, Ottlik és Kassák alkotott. Vagy imádott erdélyi írói és költői, Székely János, Bajor Andor, Horváth Imre, Bálint Tibor, s a szerkesztőségi értekezleteinken időnként megjelenő Kányádi Sándor, akinek kései, hatalmas verseit (Valaki jár a fák hegyén, Sörény és koponya) a Holmi közölte.
2014-ben ezt mondta a Magyar Narancsnak: „De azért gondolja meg, hogy 1908-ban, amikor a Nyugat indult, Osvát az első évfolyamban Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Móriczot tudta közölni. Én ilyen lapszámot nem tudtam volna kiállítani, az én véleményem szerint nem olyan jó a magyar irodalom. Huszonöt év alatt már kiderül. Vannak most is nagyon tehetséges fiatalok, de nagy kiugrás nem volt. Furcsa, hogy a kommunizmusban több jelentős író alkotott, mint a szabad időkben.”
A kormánylap kulturális rovatvezetője így kommentálta ezeket a szavakat: „Kérem szépen, ezt így a szemébe köpte a magyar írótársadalomnak, amelynek rettegett góréja és guruja volt. Aztán fogta magát, és mint aki jól végezte dolgát, elszenderedett, örökül hagyva ránk ezt a katyvaszt és ezt az árkot, ezt a gyűlöletet.” Szamár és gonosz szavak. A kaján káröröm, hogy az ellenfél már nem él: maga a barbárság.
