Reich Orsolya

Romboljuk le?

Mi történjék a ma már elfogadhatatlan emlékművekkel?

  • Reich Orsolya
  • 2020.07.18 08:06

Publicisztika

A George Floyd erőszakos halála nyomán május végén fellángoló tüntetések résztvevői az Egyesült Államokban az általuk rasszista elnyomás szimbólumaiként azonosított emlékművek ellen fordultak.

Június 9-én lefejeztek egy bostoni Kolumbusz-szobrot, egy másikat felgyújtottak és egy tóba dobtak Richmondban. Június 10-én ledöntöttek egy minneapolisi Kolumbusz-szobrot és erre a sorsra jutott Jefferson Davis, hajdani konföderációs elnök richmondi szobra is. Június 13-án New Orleansban John McDonogh egykori rabszolgatartó és filantróp szobra végezte a Mississippi folyóban.

A szobrok elleni indulat nem korlátozódott az óceán túlpartjára. Bristolban a rasszizmus ellen tüntetők már június elején az Avon folyóba dobták Edward Colston (szintén rabszolgatartó és filantróp) szobrát. Belgiumban II. Leopold (az ország talán legjelentősebb uralkodója és a kongói népirtás felelőse) több szobrát öntötték le a tüntetők festékkel, egy antwerpenit felgyújtottak, egy brüsszelit ledöntöttek.

Minderről gondolkodván két kérdésbe ütközünk. Az egyik a szoboreltávolítások módjára vonatkozik. Megengedhetetlen vandalizmus, amit a tüntetők műveltek, vagy egy feladatát ellátni nem akaró állam helyett szolgáltattak erőszakkal igazságot? Egyáltalán, kiknek és milyen esetekben lehet jogos az állam helyett igazságot szolgáltatni? A másik kérdés a szobrok jogos helyével kapcsolatos. Milyen szobroknak van helye reprezentatív közterületeken, és milyen szobroknak nincs ott keresnivalójuk? Mi történjék a politikai közösség (része vagy szinte egésze) által ma már elfogadhatatlannak tartott emlékművekkel? Pusztulás legyen a sorsuk, száműzetés a szoborparkba vagy helyükön kell őket megőriznünk, mint egy morálisan kevésbé fejlett kor mementóit? Ebben a cikkben az utóbbi kérdéskört tárgyalom.

 

A húsevők végórái

A mai szemmel mégoly problematikusnak ítélt szobrok helyükön tartásának képviselői két fő irányt képviselnek. Az egyik szerint a morálisan megkérdőjelezhető szobrok eltávolítása (lerombolása vagy szoborparkba helyezése) a történelem meghamisítása. Az embe­rek úgy viselkednek, mintha egy emlékmű eltávolítása eltávolítaná azokat az eszméket is, amelyeket az adott emlékmű képvisel, de a morálisan elfogadhatatlan eszmék sajnos szobrok folyóba hajításától nem szűnnek meg. Egyvalamit azonban bizton elérnek a szobrok eltávolítói: könnyebbé teszik azt, hogy elfordíthassuk fejünket múltunk kellemetlen igazságaitól. Régebben hősiesnek (vagy legalábbis elfogadhatónak), ma viszont már gyomorforgatónak tűnő tettek elkövetőinek szobrait állva kell hagynunk, és azokat arra kell használnunk, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy mi mint politikai közösség mik voltunk, most mik vagyunk és mik nem vagyunk.

Mennyiben meggyőző ez az álláspont? Megítélésem szerint – legalábbis ebben a formában – kevéssé. Érvelhetünk amellett, hogy a történelmi emlékezet fontos, és elitista hiba, ha azt a politikai közösség múzeumokba száműzi. Ebből azonban nem következik, hogy a megelőző generációk összes hősét eredeti helyükön kell őriznünk. Reprezentatív terek nem állnak végtelen mennyiségben a rendelkezésünkre. Ha időről időre nem távolítanánk el eleink néhány hősének alakmását, a közösségünk számára ma már nem irányadó alakok szobrait, akkor vagy saját ideáljainktól mentes (helyenként igen gyomorforgató) terekben vagy szoborparkok közepén fogunk élni. Ebből természetesen nem következik, hogy soha nem lehet indokolt a szembenézés jegyében szobrokat eredeti helyükön (de már megfelelő magyarázattal ellátva) megőrizni. Az azonban igen, hogy nem minden szobrot kell reprezentatív tereinkben megőriznünk a történelmi emlékezet jegyében.

Bár az igaz, hogy az ordas eszmék a szobrok elpusztításától nem szűnnek meg, az már kevésbé egyértelmű, hogy egy kevésbé radikális változást a szobrok eltávolítása nem segít-e elő. A múlt rasszista hőseinek látványos eltávolítása pont azt a szembenézést bátorítja, amelyet a szobrokat helyükön tartani akarók forszíroznak.

Egy másik álláspont szerint a szobordöntögetők képviselte erkölcscsőszség roppant aggasztó hozzáállás. A tüntetők ma még csak Jefferson Davis szobrát döntik le, de holnap már Thomas Jeffersonra kerítenek sort (aki minden érdeme mellett szintén rabszolgatartó volt), holnapután pedig mindenkire, aki nem volt vegán. És ha a szobordöntögetők majdani unokái húsevők szobrait fognák összetörni vagy múzeumba száműzni, akkor ez a szemlélet nyilvánvalóan elhibázott.

Ám ez ad absurdum érv, azaz olyan, amely egy álláspontot az értelmetlenségig leegyszerűsít. Én nem értek vele egyet, és úgy gondolom, hogy van az erkölcsi okú szoboreltávolításnak olyan változata, amelyből a citált „abszurdum” nem következik.

 

Leopoldnak mennie kell

A „ne kérjük számon a ma erkölcseit” álláspontját osztók érve szerint a köztéri szobrokat nem az általános morális jóság elismeréseként adjuk, nem vizsgáljuk, hogy a szoborba öntött férfi vagy nő amúgy milyen ember volt. Szobrokat azoknak állítunk, akiket csodálunk valami miatt, akik valami nagyot tettek. Természetesen ennek a nagynak van morális vonatkozása: bármilyen nagy tömeggyilkos is volt valaki, ebbéli nagyságért nem járhat szobor. Sőt, a teljesítmény nagysága mellett egyéb dolgok is számítanak: Hitlernek akkor sem állítanánk szobrot (vagy hagynánk reprezentatív közterületen állni), ha amúgy minden idők legjobb festményeit köszönhetnénk neki.

Vegyük észre, hogy a „ne kérjük számon a ma erkölcseit” képviselője itt bizony csal, vagy nem veszi észre saját álláspontja következményeit. Szerinte nem állhat főtereinken Hitler mint politikus, hiszen politikája milliók szándékolt halálát hozta, és teljesen mindegy, hogy kortársai elfogadhatónak találták-e a náci ideológia nevében elkövetett gyilkolást. Nem állhatna ott (kontrafaktuálisan) nagy festőként sem, mert politikus is volt, és mint olyan milliók szándékolt halálát okozta; még egyszer, teljesen mindegy, hogy kortársai elfogadhatónak találták-e a náci ideológia nevében elkövetett gyilkolást. II. Leopold többtucatnyi szobra viszont aggálymentesen díszítheti Belgium köztereit, mert az ő esetében igenis számít, hogy kortársai elfogadhatónak találták több millió kongói halálát? De miért állhat Leopold, ha Hitler nem? Mert az előbbi néhány évtizeddel korábban gyilkoltatott? Hány év után jön el az a pont, amikor jogtalan lesz számon kérni a kortársak által elfogadott, de a mi gyomrunkat görcsbe rántó tetteket? Egyáltalán, mi a kortársi elfogadottság sztenderdje? Hány százalék undorodó kortárs (és milyen nemzetbéli) kell ahhoz, hogy egy gaztettet ne tekintsünk egy adott korban elfogadhatónak?

Tegyük fel, hogy a „ne kérjük számon” álláspont képviselője itt visszakozni kezd: elismeri, hogy II. Leopoldnak bizony mennie kell, Thomas Jefferson érinthetetlenségéhez azonban ragaszkodik. Álláspontját a következőképpen módosítja: ha a nagy teljesítménynek, amely miatt szoborral tüntetjük ki valaki emlékét, nincs köze az általa elkövetett gaztetthez, ha a gaztett nem hatalmas mai szemmel, és ha a kortársak által elfogadható cselekedetnek tűnt, akkor a szobrot helyén kell hagyni.

De mi az a mellékesen elkövetett gaztett, amely még elfogadható, és mi az, ami már egy olyan morális folt, melyért valakinek nem lehet helye a politikai közösség panteonjában?

Az „erkölcs nem mindenható” álláspont képviselői próbálkozhatnának azzal az érvvel, hogy az adott korban sztenderd erkölcsi elképzelések határai között mozgó nagyságoknak helye kell legyen ott, az azokat súlyosan megsértők azonban nem lehetnek méltóak csodálatunkra. Ez meggyőző álláspontnak tűnhet, de nem az.

 

A sértett joga

Közép-európai fehér emberként könnyű azt mondanunk, hogy Thomas Jefferson hatalmas szellemi teljesítményt tett le az asztalra, amit pedig a rabszolgáival csinált, az a kor viszonyai között még emberségesnek is tekinthető. Ne verjünk le rajta olyasmit, ami nem volt elvárható tőle, tekintetbe véve az uralkodó kultúrát. De ugyanezt gondolnánk-e egy olyan világban, ahol a fehérek voltak rabszolgák, és a mi őseinket adta, vette, erőszakolta volna a fekete Jefferson? Biztos, hogy úgy gondolnánk, hogy szellemi-politikai teljesítménye okán főtereinken kell álljon a szobra? És tényleg kicsinyesség számon kérni a szellemi-politikai teljesítményen túli dolgait?

A reprezentatív közterületen álló szobor nem az „év legjobb regénye” díj. Amikor az év legjobb regényét jutalmazzuk, egyértelmű, hogy az egy konkrét munka elismerése, és semmit nem mond a mögötte álló íróról. A szobor azonban a politikai közösség csodálatát fejezi ki, azok kapják, akiket valamiért példaképnek tekintünk. Miután nem egyértelmű, hogy minden szobrot meg kellene őriznünk, akik az előző generációk példaképei voltak (mert bűneiket akkor nem tartották bűnnek), a sértettek jogos igénye, hogy ma, amikor már bűnöknek látjuk az általuk elkövetett bűnöket, ne tartsuk őket többé példaképeink között. Ha ezt tesszük, kétséges, hogy mennyire is gondoljuk komolyan sérelmeik fontosságát, azt, hogy ők a politikai közösség egyenlő védelmet és megbecsülést érdemlő tagjai. A közös példaképünk lefokozását nem minden esetben kell, hogy a szobrának eltávolítása kövesse. Lehet, hogy egy hangsúlyos dekontextualizáció, az illető immorális cselekedeteinek és a politikai közösség ez iránti érzéketlenségének szégyenletességéről szóló tábla éppúgy megfelelhet. Ezt azonban a sértettek joga megítélni.

A kedélyeket megnyugtatandó térjünk vissza a húsevőkhöz: miután a tyúkok viszonylag nehezen tarthatnak igényt egyenlő tiszteletre, mely tiszteletnek a példaképek közös voltában is tükröződnie kell, a nem vegánok szobraival szemben hasonló érvek aligha merülhetnek fel.

Természetesen abból, hogy a sértett kisebbségeknek jogos igénye, hogy az ellenük súlyosan vétkezőket ne tartsuk közös példaképeinknek, nem következik egyenesen, hogy ezeket a szobrokat azonnal el kell távolítani, vagy azonnal új leírásokkal kell ellátni. A jelen történései segíthetnek a szembenézésben vagy tovább polarizálhatják a társadalmat, végső soron rosszabb helyzetbe hozva a sértett kisebbségeket.

Ezt azonban csak a jövő fogja megmondani.

A szerző filozófus és jogvédő.

Neked ajánljuk