Lehet cikket írni a 18 és a 16 százalékos társasági adó különbségéről, az adóalapról, amire mindez rávetül, foglalkozzunk most mégis inkább a miniszterelnök dolgozatának azzal a harminc-egynéhány oldalával, amelyben megpróbál elméleti hátteret adni az adómódosításoknak.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök előállt végre a farbával, bemutatta azt a programot, ami megadhatná kormányzásának karakterét. Sajnos hiába vártunk, ez a program nem az, amit reméltünk, nem az, ami megváltoztatná ennek az országnak az arculatát, az állam és polgára közötti viszonyt, és főleg nem az a program, ami megoldaná Gyurcsány Ferenc problémáit. A múlt héten nagy garral bemutatott csomagot ugyanis kiherélték, mielőtt megmutathatta volna, hogy mekkora potencia van egy adóreformban.
Márpedig egy adóreformban nagy lehetőségek rejlenek egy olyan országban, ahol még az adófizetők is adóelkerülők, és ahol az állami intézményekben is intézményesültek az adóelkerülési technikák. Maga Gyurcsány is társadalmi kultúraváltást lát az adórendszerről folyó vita mögé, az pedig nem újdonság, hogy ilyesmire szükségünk lenne. Egyszerűen rettentő sokan nem akarunk már úgy élni, ahogy eddig, nem akarunk választani a sunnyogás vagy a balekká válás között. Ezzel szemben azt akarjuk, hogy ha körülnézünk saját kis piacunkon vagy valamilyen okból egy másikra pillantunk, akkor azt lássuk, hogy ott minden szereplő ugyanazon szabályok szerint működik és áraz. Szándékosan használom a piac szót, bár azt a látszatot keltheti, mintha vállalkozóként saját konkurenciám gyakorlatait és saját tehetetlenségemet kérném számon a kormánypolitikán. Tehetném, okom lenne rá, de nem ez a helyzet. Nem vállalkozói szemszögből mondom, amit mondok, hanem állampolgáriból: ha a kalauz egy ezresért ad üres kusettet a Velence-Budapest viszonylaton, az az én állampolgári szememmel egy rossz piac leképeződése. A MÁV nem ad lehetőséget, hogy én legálisan megfizessem, hogy éjjel nyugodtan vakarózhassak, a kalauz pedig korrigálja ezt a piaci hibát. De piac az is, amikor a gyorshajtó megveszi a rendőrt: az egyik oldalon a büntetés és a vesztegetési összeg közötti különbség az ármeghatározó, a másikon a pénz és a lebukás kockázata. És persze ugyanez a helyzet a minimálbéres foglalkoztatás fölött zsebbe fizetett bérrel, az indokolatlan leszázalékolással, vagy a segély mellett vállalt feketemunkával.
Sokan gondolják, és tudományos munkák is alátámasztják, hogy az ilyen típusú piaci korrekciók számát, az ilyen kis piaci ügyletek létrejöttét kulturális beállítottságok is befolyásolják. A Hrabal emlőin nevelkedett Csehország - a róluk kialakított képünkkel ellentétben - rendkívül szabálykövető lakói simán elgáncsolják a bliccelőt, ha nyomába szegődik az ellenőr, mifelénk viszont a bérletesek segítik, de legalábbis közönnyel szemlélik a potyautas megpucolását, sőt az ő érdekeiket képviselő ellenőr megverését is. Ennek fényében kár lenne a kulturális meghatározottság képviselőinek nézeteivel vitatkozni (de nem ártana, ha ránk, magyarokra kicsivel több öniróniával tekintenénk). A tisztán piaci ("ha ledobnak ide egy norvégot, egy év múlva éppen olyan adóelkerülő és járadékleső lesz, mint mi") és a kulturális meghatározottságban ("kutyából nem lesz szalonna") hívők közötti megoldáshalmazban ugyanis számos motivációs technika, racionális érv és gyakorlat található, nem beszélve mindazokról a dolgokról, amiket még ki sem találtak. Ez nem keskeny mezsgye - ahogy politikusok gyakran mondják -, hanem valóságos mező.
*
Ezen a mezőn tévedt el Gyurcsány Ferenc, mert gondolatban túl közel került a kulturális meghatározottságban hívőkhöz. A szöveg tanúsága szerint Gyurcsány hagyta, hogy a két fő modell, az amerikai és a skandináv közötti térben szerinte kirajzolódó gyenge piaci teljesítmény elhomályosítsa gondolkodását. Ez a kétpólusú gondolkodás olyan politikai közhelyek megismétléséhez vezet, mint hogy nem létezik skandináv állam amerikai adókkal. Mintha ebben a köztes térben nem lennének sikeres modellek, remek közösségi szolgáltatások, jól működő államok és szabálykövető állampolgárok éppúgy, mint mihaszna államok adókerülő állampolgárokkal. És mintha kimaradna Gyurcsány gondolkodási köréből egy olyan modell, amit az egyéni és a közösségi típusú értékek egymáshoz való viszonya alapján dél-délkelet-európai, vagy némileg dehonesztáló szándékkal balkáni modellként emlegetnek. (Nem mintha ott nem zajlanának olyan érdekes változások, amelyek néhány év múlva elvehetik e minősítés élét.)
Nehéz másra gondolni, mint hogy a miniszterelnök éppen úgy a politikai közvélemény-kutatások rabja, mint összes elődje. Ezek feltehetőleg azt mutatják, hogy a magyar ember, ha nem is elégedett a sorsával, a begyakorolt rutinokon nem akar változtatni, akkor sem, ha történetesen nem elvenni akarnak tőle, hanem adni, ha éppen nem őt szívatják, hanem azokat, akik miatt neki kell sokat fizetni. Sajnos az idő politikai értelemben folyamatosan megerősíti ezt az úgymond "az emberekből" kiinduló nézetet, amennyiben a másik oldal, sőt még a kis pártok sem próbálták még soha a zászlajukra tűzni a tisztességes adófizetést mint alapértéket. Soha egyetlen politikai erő sem próbált meg ellenségképet kialakítani a potyautasságból és legyőzendő ellenfelet fabrikálni magukból a potyázókból. Hogy Gyurcsány azt gondolja, ez biztos nem véletlen, azt mi sem bizonyítja jobban, mint önmaga többszöri megerősítése teljesíthetetlen fideszes ígéretek fölemlegetésével. És ez sajnos oda vezet, hogy Gyurcsány ex cathedra kijelenti, nem hajlandó a szociális ellátások és a közösségi szolgáltatások visszavételén gondolkodni. Ezzel a hozzáállással az a probléma, hogy gyökeresen ellentmond az adóreform mögé idézett társadalmi kultúraváltási kísérletnek, s evvel az egész dolgozat elvesztette azt a potenciális értékét, hogy a dolgok újragondolására késztesse a magyar választók mégoly változásellenes rétegeit is. A programot ezzel ki is herélték: így pont nem lehet semmiféle megújulásról beszélni; ahhoz ugyanis az adókról és az állami szolgáltatásokról együttesen kéne vitatkozni.
A miniszterelnök gondolkodásában a piaci, azaz az érdekeltségek erejében bízó világnézet leginkább abban a játékelméletre hajazó gondolatban érhető tetten, amely szerint az államnak előbb adnia kell, majd megvárnia, hogy mit kap cserébe, azután újra adni. Klasszikus kooperatív játékra invitálja az állam polgárait, igaz, némiképp ront az összképen, hogy mindjárt elhangzik egy fenyegető határidő, ha 2010-ig nem javultok meg, mi leállunk ám. Ettől eltekintve ez a gondolat hatotta át a nyárelőn nagy port kavart Kilábalás című Oriens-programot is, amelynek szerzői az érdekeltségi elvet vallva Magyarországon talán először konkrét javaslatokat fogalmaztak meg az adó- és támogatási rendszerek egymást kiegészítő átalakítására vonatkozóan.
Tehették, nekik nem kellett számot adniuk arról, hogy a kormányzásuk alatt mi mindent tettek meg azokból a lehetséges lépésekből, amelyek bizonyítják a magyar polgárok számára, hogy nem a fejétől bűzlik a hal. Mert jól tudjuk, minden kooperatív stratégia lényege a másik bizalmának elnyerése. És azért bizony tenni kell valamit. A Gyurcsány-kormány két lényeges területen ért el komoly előrelépést úgy, hogy az nem jelentett újabb kiadásnövekedést az államnak. Az egyik az azóta - valóban, kényszerből - visszavágott egészségügyi reform volt, a másik az adóhivatal megerősítése. Az APEH az utóbbi időben tényleg letett egyet s mást az asztalra, főként a színlelt szerződések elleni eredményes fellépéssel. De még ezen az általam sikeresnek ítélt területen is vannak elmaradások, nem véletlen, hogy a készpénzforgalom korlátozása ismét felbukkan Gyurcsány dolgozatában. Mintha nem lettek volna korábban erre vonatkozó és a mostani megjelenési formájánál lényegesen kidolgozottabb javaslatok. Azok hol vannak? Miért nincsenek? És megint ne csak a nagy dolgokra gondoljunk. Gyurcsány jó példaként állítja elénk az okmányirodák működését, és valóban meglepődtem három évvel ezelőtt, hogy a fiam útlevele néhány nap után a postaládámban volt. A saját útlevelem idei lejárta miatti rohangászás során viszont már az ötlött az eszembe, hogy miért nem értesítenek egy hónappal előre, hogy hamarosan lejár a passzus. És maradva még az útlevélpéldánál: az okmányirodák elévülhetetlen érdemének látom, hogy az ajánlott levelet mint olyat tökéletesen kiiktatták a rendszerükből. Tényleg minden elismerésem az övék, de éppen ez világít rá arra, hogy a postás a világért sem csöngetne föl az ajánlott levéllel, a kiváltás körülményei pedig egyenesen gyászosak. És a földhivatal? És a többi?
Könnyen lehet, hogy a közvélemény-kutatásokban megjelenő változásellenesség nem is kulturális eredetű, hanem a figyelem hiányának visszatükröződése. Kell egy minimális tőke ahhoz, hogy beszálljunk egy olyan játékba, amit a miniszterelnök ajánlott nekünk. Meglehet, ehhez kevés ez a 100-150 milliárdos állami bevételkiesés - az adóemelések és adócsökkentések egyenlegeként ugyanis ekkora összeg állna elő (és nem 300 milliárd). És az is lehet, hogy ez elegendő volna, ha nem pont ez a kormány, vagy nem pont Gyurcsány Ferenc adná az invitet.
A szerző közgazdász, vállalkozó.
