"Möchte Walhalla förderlich sein der Erstarkung und der Vermehrung Deutschen Sinnes!" Vagyis a Walhallának a német eszme erősödését és népszerűsítését kell szolgálnia. I. Lajos bajor király 1842. október 18-án ezekkel a később kőbe vésett szavakkal nyitotta meg a Walhallát, a németség panteonját.
A görög eredetű panteon kifejezés a 16. századtól használatos világi értelemben, tehát nem kizárólag egy vallás vagy mitológia isteneinek csarnoka, hanem egy-egy csoport (pl. nemzet vagy később szubkultúra stb.) nagyra becsült és/vagy híres alakjainak, kiválóságainak tiszteleti helye, amely lehet virtuális, azaz csupán a kollektív tudat része, de tárgyiasulhat is, mint a fent említett, az athéni Parthenon mintájára Leopold Frank Karl von Klenze (1784-1864) bajor udvari építész tervei alapján épült, Regensburg melletti Walhalla. Sőt ebből a szempontból Madame Tussaud panoptikuma természetesen nem viaszgyűjtemény csupán, hanem a nyugati civilizáció panteonja, ahol Adolf Hitlernek és a Mikulásnak éppúgy helye van, mint Judy Garlandnek vagy Paris Hiltonnak, aki egy híres ember.
A 40 méterrel a székesfehérvári koronázóbazilika romjai alá tervezett Magyar Királyok Panteonjában (Magyar Narancs, 2005. szeptember 1., illetve szeptember 22.) viszont nincs helyük híres embereknek. Oda kizárólag I. Istvánnál fiatalabb és Mátyásnál idősebb magyar királyokat vesznek fel, akik külföldi kollégáikkal együtt másodvirágzásukat élik, mióta a kelet-közép-európai rendszerváltozások felértékelték és politikailag aktualizálták a középkort mint a nemzeti önmeghatározás eszközét az idegen (szovjet) uralommal szemben. Az olyan szókapcsolatok, mint "Szent István európaisága" vagy Magyarország "Európa védőbástyája", jelzik, hogy mindkét politikai oldal élt, él és élni fog a középkori retorikával és szimbólumrendszerrel, noha ez főleg a jobboldalra jellemző. Tehát a kérdés, miszerint kié a múlt, úgy is értelmezhető, hogy ki húzhat hasznot belőle. A rövid válasz: aki tud.
Fehérvári underground
A királyok panteonja esetében a remélt nyereség nemcsak gazdasági szinten jelentkezne - vélik a városatyák -, de amit kevésbé hangoztatnak, hogy a politikai haszon legalább annyira fontos a város MSZP-s vezetése számára ilyenkor, választások előtt, mint az ötletgazdának az üzleti. Az utóbbi hónapokban ugyanis egyre világosabbá válik, hogy a panteon terve lett Székesfehérvár tőkesúlya, amely nélkül talán fel is borulna a város. A királyi bazilika romjai nélkül viszont a terv fabatkát sem ér, akármi is legyen az. Tudja ezt a polgármester, Warvasovszky Tihamér is, aki jó ötletnek találhatta, na, nem a panteont, hanem annak támogatását. Ami ugye nem kimondottan felelős magatartás. Jól fog az majd jönni a bizonytalan szavazók megnyeré-sében, hiszen az egész ötlet annyira mély és annyira magyar. Méghogy a baloldal nemzetietlen lenne? Méghogy nem mer nagyokat álmodni? Nesztek: 40 méter mély grandiózus magyarság. Teszik mindezt a szent idegenforgalom nevében. Persze mindenki tisztában van azzal, hogy a város még akkor sem tudná előteremteni a becslések szerint mintegy 10-15 milliárd forintba kerülő beruházás önrészét, ha a romkertről úgy kéne lesöpörni az oly sokszor hangoztatott uniós pályázatokból és magánbefektetőktől befolyó pénzeket.
A választások meg egyre csak közelednek. Eljött hát az idő, hogy bedobják a köztudatba Posch Ede helyi vállalkozó évek óta dédelgetett tervét, a Magyar Királyok Panteonját, amely-nek bármilyen mélyre is tervezték az alapjait, az egykori királyi bazilika romjai nélkül nem áll meg a saját lábán, és ezt még a tervet támogató szakvéleményt kiállító építész, városvédő is elismeri, aki szerint "bármilyen más helyszínen, de akár csak a város más, alkalmasnak vélt pontjain ez az egész csupán szórakoztató látványosság maradna" (Fejér Megyei Hírlap, 2005. november 7.). Hozzá kell tenni: bárhol az maradna, kiváltképpen a romok alatt. Feltéve, ha egyáltalán sikerülne akár csak technikailag is kivitelezni az ötletet. Ugyanis az utcaszint megbontása nélkül ez még akkor sem fog menni, ha ezt maga Posch Ede, a maga területén nyilván érdemdús reklámszakember hangoztatja. És akkor még semmit sem tudunk arról, hogyan kívánja megoldani a szellőztetést, amelyhez ugye legalább egy szívószállal mégiscsak át kellene bökni a fehérvári flasztert, hacsak nem a város alatt kavargó történelmi levegőt akarja magába szívni.
Sok más lényegi dolog mellett azért sem tudunk ezekről a részletekről, mert a tervet egy a fehérvári városházán tartott őszi sajtótájékoz-tatón kívül, amely meghívásos alapon zajlott, máshol nem mutatták be. Az ötletgazda pedig nem enged abba betekintést.
Legutóbb Biczó Piroska és Mentényi Klára fogalmazta meg a vádat, miszerint "a kultúrpolitika a mai napig nem volt képes eldönteni, mit is jelent ma az ország számára a középkori székesfehérvári királyi központ" (Élet és Irodalom, 2005. december 11.). Mit jelenthet a magyar államnak az államalapító sírhelye - szarkofágja 1938-ban került vissza a Nemzeti Múzeumból -, az a hely, ahol 43 királyt koronáztak meg, és 15-öt temettek el. Nem szabadna, hogy a királyi bazilika maradványai a helyi aktuálpolitikai célok eszközei legyenek. És nem szabad, hogy mindez egy magánember fantáziájának kísérleti terepe legyen. Még akkor sem, ha szerinte az ötlete, a Magyar Királyok Panteonja hivatott a látogatók számában maga mögé utasítani a Szépművészeti Múzeumot, a Magyar Nemzeti Múzeumot és az egri várat, megmentve ezzel a várost, sőt az egész közép-dunántúli régiót a romlástól. Csakhogy elkerüli a figyelmét az a tény, miszerint Magyarországon nincs egyetlen olyan múzeum, sem kiállítóhely, amelyre évente 500 ezren lennének kíváncsiak. Ennyi látogatót vizionál ugyanis Posch, vagyis szerinte akkora szellemi tőke van a kezében, amely egy - 10-15 milliárdos - csapásra az ország legnépszerűbb kiállítóhelyévé emelné a panteont. Meg fogjuk vizsgálni, mire alapozza ezt, de előbb lássuk, honnan jött az isteni szikra.
Szent Jobb szkandergép?
A Magyar Királyok Panteonjának a tervét St. Louisból importálta az ötletgazda (Népszabadság, 2005. július 19.), mégpedig a föld felszíne alatt található Museum of Westward Expansion, a vadnyugat meghódítását bemutató múzeum-panoptikum volt a minta. Ezt a kiindulási pontot Posch - érthető okokból - már nem hangsúlyozza, helyette a szintén a mélyben található yorki Jorvik Viking Centert hozza példának, és a szerinte ugyancsak föld alatti Walhallát (ÉS, 2006. január 6.). A yorki példa azért sántít, mert ott eredeti régészeti leletek és diorámák segítségével mutatják be a város viking korát, és nem a hetvenes évek sci-fi díszleteire hajazó vásári mutatványt akartak megvalósítani "a középkor újrateremtése" alapvetően elhibázott jelszavával. A Walhalla pedig amellett, hogy nem a föld felszíne alatt található, akár a legközelebbi párhuzam is lehetne a fehérvári bunkerhez, metróhoz, mélygarázshoz - ahogy a fehérvári népnyelv nevezi a jelenséget. Csakhogy amíg a regensburgi példa, mint a 19. századi nemzeti önreprezentáció terméke a németség nagyságát hivatott hirdetni, addig a fehérvári földalatti éppen egy magyar nemzeti szimbólumot készül deszakralizálni, mégha ezt a terv mellett állók nem is feltétlenül ismerték fel. Ezért a hivatalos tudományosság és a kultúrpolitika felelőssége eldönteni, hogy mit jelent az ország számára a királyi központ. Mert ha szórakoztató központot építenek az egyik legfontosabb kultuszhely alá, akkor ne felejtsenek ki belőle néhány Szent Jobb-szkandergépet sem. Miután sem a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, sem a Kulturális Örökség Hivatala még csak elvi állásfoglalást sem adott, a hely mint az alsót és a felsőt összekötő szívcsakra - szabad préda.
Új középkor
Posch Ede szerint "újra kell teremteni, virtuálisan kell megalkotni Székesfehérvár dicső középkorát" (Népszabadság, 2005. július 19.). Ez a kisebbségi komplexus, ahogy arra a Biczó-Mentényi szerzőpáros emlékeztet, nem új keletű. Már a 19. századi kulturális elit is "szégyellnivalóként tartotta számon a töredékeire széthullott királyi bazilikát". Székesfehérváron nem csak Posch van azon a véleményen, miszerint a bazilika romjai nem szolgálják megfelelően a magyar eszme erősödését. A városatyák kapva kapnak e torz ötleten, így a választások előtt megmutatják, hogy távolabb áll tőlük a nemzetietlenség, mint a Magyar Királyok Panteonjától a történeti hűség.
A terv - fájdalom - nem nyilvános. Ennélfogva a véleményalkotáshoz csupán Posch Ede sajtóban szereplő nyilatkozatai és képekkel illusztrált "vitacikkei" szolgálhattak kiindulási alapul, ami viszont egyáltalán nem rossz alap. Eddig két leírást tett közzé az írott sajtóban. A helyi lapban megjelent írás címe: "Milyen is lesz majd a tatárjárás?" Legyen olyan, amilyen volt, mon-daná a begyöpösödött agyú polgár. Csakhogy a tatárjárás forgódobos árnyanimáció volt, és így történt: Julianus barát beszélget a nagy sztyeppén, egy nomád jurta körvonalai előtt a ház urával, aki elmondja neki, hogy a tatárok készülődnek, jó lesz vigyázni. És valóban: szempillantás alatt elsötétül minden, fénynyilak cikáznak, lódobogás, halálhörgés, siralom, a tatárok az országban, a tatárok Fehérváron, Trau vára, "a király világító lovas figurája a koronát menti". És a megható lezárás: "A király koronát emelő figurája visszatér: tragikus elhagyatott föld csendjéből - a király karjának mozgásával azonos ütemben - lassan kiemelkednek az ország IV. Béla emelte, új - képükben Trau várára emlékeztető - erődítéseinek árnyékképeként növekvő kapubástyák." Hát ez bizony magáért beszél, anélkül, hogy tudnánk, hogy a IV. Béla emelte várak többnyire a 13. század utolsó harmadában épültek, amikor a jó király már Esztergomban, a fia pedig a Nyúlszigeten aludta öröknek hitt álmát.
A másik - az ÉS-ben - nyilvánosságra hozott jelenet, amely az Árpád-kor törvénykezését és az Aranybullát mutatná be, szintén magáért beszél: "A nézők előtt kettéválik a hatalmas, aranyszínű pecsétet ábrázoló, kétszárnyú üvegajtó, beléptünk az Aranybulla terébe." De vannak itt beszélő szerzetesbábuk, akik a királyok törvényeit mondják fel, mialatt "az egész tér félhomályban van, a nézők haladási útvonalát egy alulról megvilágított, tekergő okmánytekercs jelöli a padlón". Micsoda élmény!
A romkertet utoljára a Horthy-korszakban használták fel a szimbolikus politizálás eszközeként, de úgy látszik, most a Warvasovszky Tihamér vezette önkormányzat is meg kíván mártózni a romok alatt szunnyadó nagyszerű energiákban. Csak éppen a felelősséget nem vállalja senki, ahogy a védőtető körüli botrányban sem. Úgy látszik, felejtős a romkert mellé álmodott múzeum is, amely a bazilika rendkívüli gazdagságú leletanyagát lenne hivatott bemutatni. Milliók folynak el arra, hogy egy új középkorral ijesztgessék az embereket, akarom mondani a szavazókat, pedig elég lett volna egy középis-kolai történelemkönyvet venni, ha Posch Ede a panteonjába betévedő látogatóknak az ingyenes WC-használaton kívül mást is szeretett volna adni a pénzükért. Vagy azzal is számolt, hogy lesz, aki csak pisilni megy a panteonba?
A szerző régészhallgató, lapszerkesztő.
