Ha vásárolni indulok otthonról, három nagyobb bolt közül választhatok tízperces sétatávon belül. Ezek a következők, ábécérendben: CBA, CBA, valamint egy CBA.
Ha cigarettáért indulok, három nemzeti dohánybolt közül választhatok tízperces sétatávon belül. Az egyik egy CBA-ban nyílt, a másik egy CBA-ban nyílt, a harmadik koncessziót viszont a CBA nyerte.
Tehát ha nem akarom az időmet és a pénzemet vesztegetni, akkor szépen a kasszához fáradok, és lejattolok Lázáréknak – mármint a Vilmosnak és a Jánosnak. Tényleg mindenkinek jobb lett volna, ha beleírják az alaptörvénybe, hogy minden magyar állampolgár havi x ezer forintot tartozik fizetni a fideszes pártkasszába, és akkor most nem lenne ez a sok nyűglődés.
Ma délután a pénztárnál, a szokásos kérdések (Erzsébet-utalvánnyal fizet? Pontokat gyűjti?) közben felnéztem a cigarettás polcokra, és a pénztáros egy darabig hiába noszogatott, nem tudtam megszólalni. Igénytelen elrendezésben, szellős tálalásban ott sorakoztak a következők: egy rakás gyufa, öngyújtók meztelen nőkkel, gépfegyverekkel és Halászbástyával, kisfelesek széles választékban: Tajga, Rumli és egyéb féldecisek, valamint a legfelső sorban végig: Mága Zoltán lemezei.
Hogy összeállhat-e féldecikből egy egész ország, az a kérdés.
Nem akarom magyarázni, miért rajzolódott ki riasztóan élesen ebből a néhány tárgyból az ország arca. Elmondja azt helyettem Cseh Tamás hangján az öreg alkoholista. Aki túlélt mindeneket, kormányt és féldeciket.
Ezért aztán nem is azon bosszankodtam akkor, a pénztár előtt állva, milyen cinikus, aljas húzás az egészségügyi okokból eltávolított cigaretták helyére az alkoholbetegek napi betevőjét odatenni a legfeltűnőbb helyre, hogy véletlenül se menjenek ki nélküle.
Még csak nem is arra gondoltam, milyen szemérmetlen és velejéig romlott hely lett az otthonom, hogy milyen mélyre merült a nemzeti trafikok, oligarchaboltok és mélymagyar giccsek mindennapi szégyenében.
Nem, Cseh Tamás vénemberére gondoltam, arra, hogy ez mindig így volt és így is marad. Örök haza a magas, nyakig érő reménytelenségben.
Azóta pedig azt próbálom kitalálni, miért vagyok elérzékenyülve ettől az egésztől. Hogy miért nem tudom kiverni a fejemből azt a mondatot, hogy: a végén úgyis mindig a Cseh Tamások győznek.
Pedig tudom, hogy hazugság.
