Király Júlia: Néhány illúzió a magyar gazdaságról

  • Király Júlia
  • 2015. január 23.

Publicisztika

A gazdasági növekedéssel kapcsolatos illúziókat a magukat közszolgálatinak mondó médiumok sulykolják a részletekben elmélyedni nem óhajtó állampolgár fejébe.

„Mióta a nemzeti függetlenség politikáját folytatja a kormány 2010 óta, azóta csökkentek az árak, az infláció gyakorlatilag padlón van, azóta a rezsi csökkent, azóta a munkahelyek száma nőtt, a gazdasági növekedés megindult. Tehát azt gondolom, hogy ez a politika nem egyszerűen a magyar történelmi hagyományokhoz méltó, hanem egyúttal minden egyes magyar háztartás és minden egyes magyar család és ember érdekét közvetlen, napi gazdasági érdekét is szolgálja.”

(Orbán Viktor, Kossuth rádió,
2014. december 5.)

 

Tuzson Bence, a Fidesz-frakció szóvivője december 9-én feledhetetlen napirend előtti felszólalással vétette magát észre az Országgyűlésben. Ebből mindnyájan megtudhattuk, hogy elértük a 7 százalékos álomnövekedést, hiszen ha az idei várható növekedéshez hozzávesszük az előző évi adatot, és a jövő évre vonatkozó becslést, „ebben a három évben a következő évvel együtt már 7,5 százalék lesz a gazdasági növekedés, amit együttesen láthatunk”. Tényleg, miért is kellene földhözragadt módon a gazdaság növekedése alatt az éves növekedési ütemet érteni? Az unortodox megközelítéssel átléphetünk az ósdi határokon, és miként feltaláltuk a kétéves költségvetést, esetleg törvényben mondhatnánk ki: Magyarországon a növekedési ütem az általunk választott 3 (esetleg 5) év növekedésének „együttese”.

false

 

Fotó: MTI

Bár ilyen szintű dőreséget kevesen engednek meg maguknak, a gazdasági növekedéssel kapcsolatos illúziókat a magukat közszolgálatinak mondó médiumok egyre erőteljesebben sulykolják a részletekben elmélyedni különösképpen nem óhajtó állampolgár fejébe. Kisebb-nagyobb mértékben számos, a tényekben elmélyülő elemző is ezen illúziók rabjává válik. Néhány ilyen illúziót vizsgálok meg a következőkben – állításaimat a Magyar Nemzeti Bank jelentéseire (növekedési, inflációs és stabilitási jelentés), a CEU–Index-koprodukcióban készülő Defacto blog megállapításaira és a KSH közleményeire alapozom. És örülnék, ha valaki akár a fenti, akár más adatforrások alapján átfogóan cáfolni tudná alapvető borúlátásomat.

1. Végre itt a beruházási fordulat: fellendülőben az építőipar és az ingatlanpiac.

Valóban: a KSH adatai szerint míg 2008–2012 között folyamatosan csökkentek a beruházások, 2013-ban egy számjegyű, 2014-ben már két számjegyű volt az emelkedésük. (Megújulásra képtelenül e cikkben maradok az éves növekedési ütemeknél.) Végre: a termelőkapacitás közel fél évtizedes leépülésének megállítása jelentős lépés a recesszióból való kilábalásban. A beruházások GDP-hez viszonyított szintje azonban még messze nem éri el a válság előtti értéket – és jóval alacsonyabb, mint a „hozzánk hasonló” felzárkózó gazdaságoké. A beruházások motorja a válság előtt a vállalati és lakossági szféra volt – most a meghatározók az idén közel 40 százalékkal növekvő állami beruházások. Azok a nagy autóipari beruházások, amelyek 2013 és 2014 magánpiaci beruházásainak a zömét adták, még a válság előtt indultak, azaz, „már a csőben voltak” – és a „cső” egyre ürül. A vállalati elemzések szerint még a legjobb exportáló vállalatok sem a válság előtti szinten tervezik beruházásaikat. A rezsicsökkentéstől egyáltalán nem függetlenül az energetikai beruházások továbbra is zuhannak vagy stagnálnak – és nem valószínű, hogy a pótló beruházások elmaradása hosszabb távon az energiaellátás zavartalanságához járulna hozzá. Az ország tőkevonzó képessége, a működőtőke-import a környező, dinamikusan felzárkózó országokhoz képest Magyarországon a legalacsonyabb – az elmúlt években a külföldi anyabankok tőkeemelése miatt volt pozitív. Mindenképp elgondolkodtató a beruházási fordulat illúziójával kapcsolatban, hogy a nemzeti bank elemzői az idei két számjegyű növekedést követően jövőre csak 2 százalékos beruházásbővülést várnak a továbbra is áramló európai uniós források ellenére.

2. Fordulat következett be a munkaerőpiacon – jelentősen nőtt a foglalkoztatottság.

Mint azt miniszterelnökünk december 5-i rádióinterjújából tudjuk, ez már igazi sikertörténet, és a KSH napi adatai ezt támasztják alá: a kétjegyű munkanélküliségi ráta egy számjegyűvé vált, a rokkantnyugdíjasok után lassan a munkanélkülieket is teljesen visszavezetjük a munka világába, nemcsak az aktivitási rátát, hanem a foglalkoztatottságot is dinamikusan növelve.

Ám a munkaerőpiacnak ebből a szempontból nem egy, hanem két Achilles-sarka van: a közmunka és a külföldi munkavállalás. Bármilyen elemzést nézünk (MNB, Defacto), egyértelműen kiderül: a foglalkoztatottság számszerű növekedésének meghatározó részét a közmunkások és az „idegenlégiósok” duzzadó serege adja. A nagy kérdés az: vajon a közmunkások és az idegenlégiósok valóban egyfolytában törekednek-e a magyar privát munkaerőpiacon munkához jutni, azaz folyamatosan „feszítik-e” a munkaerőpiacot, és ezáltal a magánszektorbeli foglalkoztatottság valódi tartalékát jelentik, avagy sem? Az empirikus kutatások inkább ez utóbbi megállapítás felé mutatnak. Mint azt a november végén szokásosan megrendezett sziráki munkaerő-piaci konferencia számos előadása megmutatta, a közmunka nemcsak nem út a munka világába, de nem is szegénységet enyhítő lehetőség, hanem zsákutca. A közmunka nem nagyon járul hozzá az aktivitás bővüléséhez, a privát szférában elhelyezkedéshez, és senki sem tekinti átmenetinek, ezért a közfoglalkoztatottak döntő többségét nem tekinthetjük szabad munkaerő-kapacitásnak, azaz a magánszektorbeli foglalkoztatottság fent emlegetett tartalékának. Így ez nem más, mint állami foglalkoztatás minimálbér alatt. A külföldi foglalkoztatottságról ma még borzasztóan keveset tudunk azon kívül, hogy dinamikusan bővül. Ma még nem elég gazdag az adatbázis, nem elég hosszú az idősor, kevés az empirikus tanulmány – tehát akár hihetünk is az illúziónak: csak „ciklikus” jelenségről van szó, és ahogy tartós növekedési pályára állunk, a külföldön foglalkoztatottak egy emberként hazatérnek.

A pillanatnyi napi statisztikák mögé tekintve tehát erősek a kételyeink a tartós növekedés mindkét alapvető meghatározó tényezőjével, mind a „tőkével”, mind a „munkával” kapcsolatban. A növekedés feltételeinek elemzésekor azonban nem szokás megállni a „tőke” és a „munka” alakulásának elemzésénél. Az intézményi környezet meghatározóan számít. Ebből két elemet ragadok most ki: a pénzügyi közvetítőrendszer, avagy egyszerűbben a bankok állapotát és a magyar „start up” nemzet kialakulásának esélyeit.

3. Bekövetkezett a hitelezési fordulat, és kialakultak a fair bankrendszer alapjai.

A hitelezési fordulatot a jegybank saját, a hitelezési folyamatokról szóló jelentéseiben is nehéz felfedezni. A Növekedési Hitelprogram (NHP) első szakaszáról a jegybank elemzései is azt állapítják meg, hogy jelentős fordulat nélkül 700 milliárdnyi drága hitel cserélődött le olcsó, államilag (a jegybank által) támogatott hitelre. A második szakaszra a keretet megemelték 2000 milliárd forintra, amit az előzetes bejelentések szerint idén év végére mind folyósítani lehetett volna. A tény ezzel szemben az, hogy a második szakasz első évében (2013. október–2014. október) 400 mil­liárd forint hitelt helyeztek ki, és a programot nemrég meghosszabbították 2015 végéig. Az NHP nem okozott pezsgést a hitelpiacon: az új hitelkihelyezések meg sem közelítik a válság előtti szinteket. A fordulat egyelőre nem látszik, a jegybank saját indexei sem jelzik a hitelek markáns hozzájárulását a növekedéshez. Az pedig elgondolkodtató, hogy a közelmúltban bedőlt Széchenyi Bank az NHP keretében folyósította azt az egymilliárdos hitelt a Digit Pont Network Kft. számára, ami ma már a bukott hitelek tömegét gyarapítja. A bankrendszerben nem a meginduló aktivitást, hanem a túlburjánzó és félreértelmezett állami szerepvállalást fedezhetjük fel. Az állam feladata a bankrendszeri szabályozással a „level playing field”, azaz a mindenki számára egyenlő feltételeket kínáló mozgástér kijelölése lenne. Ezzel szemben az állam nemcsak bankokat vásárol fel – az állami banktulajdonlás veszé­lyei­ről szóló jelentős empirikus irodalom tanul­ságait figyelmen kívül hagyva –, hanem egy személyben megítéli, milyen bankversenyt tart „jó” versenynek, ezen belül ki a „jó” versenyző, és milyen a „jó” profit. Ez a mértéktelen szereptévesztés erősen valószínűsíti, hogy a bankműködés még tartósan nem fog hozzájárulni a stabil, fenntartható növekedéshez.

4. Start up nemzet leszünk.

Az egyik legerősebb illúziónk, hogy kreatív és innovatív nemzetként (sőt, a világ egyik legtehetségesebb nemzeteként) mi leszünk Európa start up nemzete. Az EBRD idei jelentése a fejlődő országok átmenetéről (Transition Report 2014) nem mindenben támasztja alá ezt a várakozást. A legtöbb innovációs képességet mérő mutató szerint egyelőre a középmezőnyben vagyunk – és ami talán a legszomorúbb, nálunk volt a legkisebb hatásuk a nö­vekedésre a technológiai fejlesztéseknek. Így egyelőre nem tévesztenek bennünket össze a világ legelismertebb start up nemzeteivel. Ami pedig a hosszabb távú kilátásokat illeti: abban az országban, melynek oktatási rendszere nem a folytonos kérdezésre és kíváncsiságra, hanem tiszteletre és alázatra nevel, esély sincs arra, hogy létrejöjjön a kreatív és innovatív emberek „kritikus tömege”.

 

*

Mindezek után tegyük fel a kérdést: valóban nem csak illúzió, hogy „itt a tartós, növekedési fordulat”? Idén végre 3,5 százalék volt a növekedési ütem – és ez egy válságból kilábaló országban jó. Akkor is jó, ha jövőre ez az ütem az előrejelzések szerint jelentősen lassul, és ha még mindig nem értük el a válság előtti szintet. De a probléma nem ez, hanem a fenntartható növekedés lehetősége, az ún. potenciális növekedés, amelyről a jegybank növekedési jelentése alapján maga Matolcsy György mondta ki: „A magyar gazdaságban hiányoznak a 4 százalék feletti tartós gazdasági növekedés felté­telei.” (Portfolió.hu, október 29.) Nos, kétségtelenül hiányoznak. Egyelőre 1 százalék körüli növekedési lehetőséget valószínűsítenek az elemzők, míg a felzárkózáshoz 2–2,5 százalékra lenne szükség. A lassú leszakadás jele, hogy referenciaországaink már nem Csehország, Szlovákia és Lengyelország, hanem egyre inkább a lefelé sodródó uniós perifériaországok (Görögország, Portugália), a nálunk jóval alacsonyabb fejlettségi fokon álló Bulgária, Románia és a feltörekvő Balkán. Ebben a csoportban még mindig a legjobbnak érezhetjük magunkat. Amíg gyorsvonati sebességgel el nem húznak mellettünk. Nem, nem holnap – úgy egy évtized alatt. Nem gazdasági összeomlást jósolok – lassú, szomorú gazdasági lemorzsolódást. És így még mindig sokkal optimistább vagyok, mint a politológus kollégák.

A szerző közgazdász.

Neked ajánljuk