Bár egy időben, úgy Dayton után nem sokkal, minden nemzetközi tényező azt állította, hogy Bosznia még egyszer nem történhet meg, később pedig, amikor idén tavasszal Pristinában megkezdődtek az UCK, a Kosovói Felszabadító Hadsereg és a szerb karhatalom meg hadsereg összecsapásaihoz vezető tüntetések, ezek a tényezők napról napra jobban tartottak attól, hogy Bosznia megismétlődik, és egyre erélyesebben fenyegették Milosevic jugoszláv elnököt, hogy sürgősen hagyja abba, amit csinál, és másnap még az előző napi figyelmeztetésnél is erélyesebben, és a NATO-beavatkozás már csak napok kérdése volt, mindeközben tehát Bosznia esete szép csendesen megismétlődött. Többé-kevésbé ugyanúgy. A nyugati államok fenyegetőznek, Milosevic tárgyal vagy tárgyalni készül vagy épp befejez valami tárgyalásokat, a szerb hadsereg meg végzi a dolgát. Õsi szerb földeket szabadít fel. Az arányok mások persze: elvégre eddig mindössze háromszázezer albán menekült kóborol a hegyek között, mi ez a boszniai kétmillióhoz képest. (Az albán civil áldozatok számáról egyelőre nincs adat.) A szerb katonai és rendőri erők a tartomány területének 40 százalékát dolgozták már meg, ez uszkve háromszáz porig rombolt és felégetett települést jelent, ahová az elűzöttek fizikailag nem térhetnek vissza; Pristina, a székváros lapzártánkig még megúszta, jóllehet a környékbeli dombokról ugyanolyan jól belőhető lesz, mint Szarajevó volt. Ráadásul a kosovói albánok a boszniai muzulmánokhoz képest feltétlenül előnytelenebb helyzetben vannak, amennyiben fiktív államukat és kormányukat egyetlen nyugati kormány sem ismeri el, és nem is akarja, az ENSZ-nek nem tagjai, nincsenek szövetségeseik vagy legalábbis velük szimpatizáló nagyhatalmak, nincs igazi hadseregük és nincs egységes politikai irányításuk sem.
Csak kordéik vannak, bőröndjeik és batyujaik.
