Kovács Kristóf: Előszó útlevélkérelemhez

publikálva
1998/34. (08. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Marad a tény, hogy az új kormány új vezetője

Marad a tény, hogy az új kormány új vezetője

egy megmagyarázhatatlan és ostoba gesztussal (és egy másikkal, Simicska Lajos beiktatásával) felmondta azt a hallgatólagos szövetséget,

amelyet a megválasztása után kötött

az ún. közvéleménnyel.

1998. augusztus 14-én, ezen a történelmi sorsfordulóként egyébként egyáltalán nem jegyzett, forró és ostoba napon Jurij Baturin orosz államhivatalnok a világűrben jár, talán épp ezekben a pillanatokban lebeg a súlytalanság állapotában, ami nemcsak irigylésre méltó, de szokatlan teljesítmény is, kivált egy államhivatalnoktól.

Eddig úgy volt, hogy valamirevaló államhivatalnok nem lebeg a súlytalanság állapotában, legfeljebb protokolljellegű események végeztével, odahaza, magánemberként, amíg jól orra nem bukik, mint példának okáért Farkas kozmonauta, akire az amerikai főváros valamelyik közútján csapott le a végzetes gravitáció, a könnyebb műfajú sajtó értesülése szerint egy szonda képében. Hiába, a turáni átok.

Magyar államhivatalnok egyébként a közelébe sem megy holmi súlytalanságnak, sőt. Itt van például Pintér tábornok, belügyminiszter: az ő léptei alatt a Miren is bedöndülne a padló, pedig arrafele az szokatlan. Pintér tábornok úgy gravitál, mint rajta kívül talán senki, még ezek közül a mostaniak közül se. Ha emlékszik még valaki: a választás - amelyen úgy döntöttünk, hogy ezentúl magyar polgárok leszünk - után néhány nappal vagy héttel talán egyszer csak elterjedt a rémhír a tábornok visszajöveteléről, aztán, mire az ember rendesen körülröhögte volna a pletyka terjesztőjét, már ott is volt a hivatalos listán, zsupsz. Ezeknek elment az eszük, tűnődött el az ember, no, nem mintha valami köze lett volna hozzá. De itt azért pofán lett pökve egy ország, méghozzá alaposan. Pintér és tábornok barátai (Bodrácska, Túrós és Valenta) ugyanis ´96 novemberében, két éve se tehát, úgyhogy erre még mindenki emlékezhet, ki lettek rúgva, és még ha az indok, a pályaalkalmatlanság bizonyára valami mást is takart, azért mégiscsak stimmelt: a tábornok bármilyen sikereket is könyvelhetett el magának igazgatótanácsi tagként, a bűnüldözés terén nyugodt lélekkel minősíthettük őt tehetetlen dodóként.

De a lényeg még csak nem is ez volt; az most már ebben az országban is elő-előfordul, hogy valakit leléptetnek, pláne, mióta rájöttek, hogy önmagában azért ez még nem old meg semmit. Elvégre épelméjű ember nemigen remélhette, hogy Pintér bukását követően az olajmaffiától kezdve a gagyizókig becsületes útra tér, de legalábbis hűvösre kerül boldog-boldogtalan: a lényeg, amiért a négy rendőrtábornok leléptetésének napján örülni lehetett, az az volt, hogy egy történelmi pillanatra megingott az apparátus leválthatatlanságának mítosza. Hogy még a liberalizmus eszmerendszerét gyakorta a teszetoszaság gyakorlatára lefordító Belügyminisztérium is elérhet valamit, ha nagyon akarja; hogy egy szép napon csak megkezdődik végre a rendszerváltás utolsó fejezete, a fegyveres testületek domesztikálása, lehetett remélni. Hogy megszűnik végre a hadiállapot, amit a hadsereg (amely büntetendőnek tartja és másfél évi elzárással szankcionálja a férfiaknál a nagykorúság elérését) és a rendőrség visel a civilek ellen. A vérmesebb optimisták már-már következtetéseket is mormolgattak serkenő borostabajszuk, a hormontevékenység eme utolsó bástyája alatt. Hogy akkor majd szép sorjában normalizálódnak a dolgok. Először hivatali, majd össztársadalmi szinten, de emberi jogok lesznek tiszteletben tartva, satöbbi: mert olyan nép ez, amelyik hallgat az ő hivatalaira. Nem szereti őket, de hallgat rájuk.

Egy nagy frászt, azt -mondhatnók. Megint jönnek, itt vannak, láb alatt és fej felett, a rendcsinálók, akik majd odacsapnak.

A rendőrség hadviselési stratégiája a régi: úgy látszik, nekik bevált. Vezetőváltás, továbbá nemzeti vagy vallási ünnep, egyszerű hétvége vagy csak úgy esetén állománya tömegesen lepi el a közutakat, bizonyítandó, hogy preventív éberségük tűfokán esélye nincs a bűnözés tevéjének az átcsusszanásra; ezt üzeni a tömeges jelenléttel a rendőrség a biztonságára szerfelett adó polgárnak, remélve, hogy az a megnyugtató kép hatására meghatódik, és megfeledkezik arról, amit Pintérről konkrétan, a rendőri vezetésről úgy általában tud: hogy míg a vezetés a gazdasági szféra szürke szakaszával -a poszt-nómenklatúrával-, addig az állomány a megannyi helyre kis őrző-védő vállalkozás talpasaival -a poszt-munkásőrséggel - fonódik össze. Utóbbira a legutóbbi konkrét példa a Szigeten volt látható, ahol az In-Kal huszárjai bőségesen mért rendőri felügyelet szájtáti asszisztálása mellett sérthettek, motozás útján, alkotmányt, amely dolgozat, úgy tudni, nem támogatja a gondolatot, hogy állampolgárok egy csoportja, pusztán erőfölény birtokában, emberi méltóságától foszthassa meg állampolgárok más csoportjának tagjait. Nem mintha minden barom tizedesnek ismernie kellene az alkotmányt, az emberi méltósággal foglalkozó paragrafusaival pedig végképp mit is kezdenének a szerencsétlenjei -de azért érdemes lett volna kipróbálni, mit szóltak volna, ha az ember hozzájuk talál, rögtönzött állampolgári bejelentés formájában, fordulni a jogsértés miatt. Kapott volna egy jó nagyot a pofájába gumibottal, valószínűleg. Nagyobb baj ezzel sincs, az átlag magyar állampolgárnak bizonyítottan jót tesz, ha időnként pofán legyintik, az átlag magyar állampolgár ezt kifejezetten igényli is, ha sokáig nem éri ilyes atrocitás, aggódni kezd, hogy nem történt-e valami baj odafent, később megsértődik a hanyagolás miatt, duzzogni kezd, fejében torz és káros gondolatok fogannak, extrém esetben leissza magát, tör-zúz, hajlamot fedez fel magában az aszociális viselkedésre, és máris kész a baj.

Mármint nem ez a baj, hanem inkább az, hogy Pintér kinevezésével Orbán miniszterelnök két olyan dolgot is elárult magáról és gondolkodásáról, ha szabad ezt még így nevezni, továbbá konkrét terveiről, amit okos ember csak az analitikusának mond el.

Az első az, hogy Orbán miniszterelnök Pintér tábornok belügyminiszteri, továbbá Boross Péter exminiszterelnök tanácsadói kinevezésével gyakorlatilag beismerte, vagy legalábbis ő maga keltette azt a látszatot, hogy zsarolják. Normális ember, és Orbán miniszterelnök vitathatatlanul ebbe a kategóriába tartozik, ilyen, sokszorosan levitézlett, közviszolygásra szert tett embereket nem vesz maga mellé, de ha mégis (mert szereti őket, vagy megesett rajtuk a szíve, kicsiny gyermekeikre gondol, vagy mi a fene), akkor se engedi őket a média látótávolságába, ahol úgyis csak a baj van velük, az egyik makog, a másik filozofálgat, ami ugyan jellegzetes magatartásformája az öregedő pincéreknek, de jobbára magukban teszik, ha adnak valamit magukra. A pályájukra való alkalmatlanságukat már mindketten bebizonyították, népszerűségük elenyésző, társadalmi hátteret nemigen hoznak, a Fidesz van olyan helyzetben, hogy részéről mindenki bekaphatja; más oka tehát nem lehet annak, hogy Pintér és Boross újra a pakliba kerültek, csak az, hogy valamelyik hatalmi ágban, kutya legyünk, ha nem a gazdaságiban, valami nagyon fontosat tudnak vagy birtokolnak, amit csak abban az esetben hajlandók a politikai vezetéssel megosztani, ha ezt viszonzásképpen teszik. Ezt hívják, röviden, zsarolásnak. Hogy miben is áll az ő erejük, azt persze egyelőre csak találgatni lehet, mint ahogy azt is, hogy kiknek a segítségével és miért buknak majd le, de előbb vagy utóbb lebuknak majd, lesz min röhögni megint. Addig marad a tény, hogy az új kormány új vezetője egy megmagyarázhatatlan és ostoba gesztussal (és egy másikkal, Simicska Lajos beiktatásával) felmondta azt a hallgatólagos szövetséget, amelyet megválasztása után kötött az ún. közvéleménnyel. Azt, hogy egyrészt nem lesznek akkora vaddisznók, mint szellemi - és nem viselkednek olyan sakálmód, mint közvetlen - elődeik voltak, illetve tették. Hogy nem fognak intenzívebben lopni az elkerülhetetlennél, vagy ha mégis megteszik, legalább úgy intézik, hogy ne bukjanak meg vele lépten-nyomon és roppant kínosan; illetve, hogy az ő nemzeti érzelmeik még nem jelentik feltétlenül azt, hogy a végén megint mindenki vagy dolmányban csűrdöngöl, vagy belső emigrációban veri a lelki farkát.

A másik, amit Orbán miniszterelnök ezzel a két kinevezéssel bebizonyított, az az, hogy - ezek szerint legalábbis - ebben az országban összevissza két garnitúra van, ezeké meg azoké, és kormányváltáskor helyet cserélnek. Ebből az következik, hogy -amíg ki nem halnak szépen, ahogy illik, de az már bőven a mi kihalásunk után lesz, a tömzsi és megingathatatlan butaság konzervál - egyrészt kezdődnek megint elölről a ´90-94 közötti szakasz rémhistóriái; és jó lenne remélni, hogy legalább az akkori idők bumfordi bája is visszatér velük: a mokány beszólások, a kétbalkezes ökörségek, a kiapadhatatlanul bugyogó honfibú. Egyelőre azonban Csurka került ismét képbe: a MIÉP felsorakozása Latorcai polgármesterjelölt mögé jelentős fejleményekkel kecsegtet, de leginkább azzal, hogy az elkövetkezendő négy év mégse lesz olyan vidám, mint az akkori volt. A legtöbb viccnek árt az ismétlés. Meg akkor még lehetett legalább dacolni, hogy az ember mégse, csakazértsem, nem fog ezek elől elmenekülni, de az MSZP-közjáték óta, amibe a liberálisoknak sikerült belekeveredniük és belerokkanniuk, már ez sem igazán csábító távlat, még ha tényleg olyan vicces lenne megint, az embernek már a nevethetnékje is elmúlik lassan, csak ül otthon a székében vagy a padlón, és szemezik az útlevelével.

publikálva
1998/34. (08. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk