Publicisztika

Ez a hét megmutatta, hogy a legsötétebb pártállami időket éljük.

Nálunk első a család – rögtön Andy után.

Emlékszünk-e még Bánki Erik – és ne is merüljön e név a feledés homályába! – módosító indítványára, amelyet 2016. február 29-én, hétfőn terjesztett be a magyar törvényhozás elé, s amit másnap, kedden már el is fogadtak? „Az MNB által létrehozott alapítvány vonatkozásában az alapító által juttatott vagyon elveszíti közvagyon jellegét.” Ha felidézzük a magyar történelem eme örökbecsű pillanatát, akkor megérthetjük, mi zajlik Romániában – és minek kellett volna történnie nálunk.

Dér Andráshoz, Eperjes Károlyhoz, Vidnyánszky Attilához.

Abban az alternatív valóságban, amelyben a budapesti Fővárosi Közgyűlés Lukács György Szent István parki szobrának lebontásáról döntött, a marxista filozófust nem vallatták a sztálini időkben a Lubjankán, nem hurcolták meg a Rákosi-korszakban a Felelet-vitában, nem volt a forradalmi Nagy Imre-kormány minisztere, nem deportálták a forradalom leverése után Romániába, nem volt a Kádár-korszakban mellőzött ember, aki az üldözött Szolzsenyicinről jelentetett meg Nyugaton könyvet, akihez tanítványul szegődni, szellemileg csatlakozni súlyos karrier- és rendőri kockázatot jelentett.

A kortárs amerikai szociológus és építészetteoretikus, Benjamin H. Bratton spekulatív dizájnról szóló híres esszéjének elején a következőt állítja: „Egyesek akár arra a következtetésre is juthatnak, hogy a 21. századi dizájn legfőbb feladata nem más, mint hogy visszacsinálja a 20. század dizájnjának nagy részét.”

„És a győztes… egy háttéralku (és Antonio Tajani)” – ezzel a keserű címmel jelent meg január 17-én, kedd este fél 11-kor az uniós ügyekkel foglalkozó hírportálon, a Politicón az a cikk, amely az Európai Parlament elnökválasztásáról számolt be frissiben.

Az elmúlt év a post-truth és post-factual, azaz az igazságon túli, tények utáni politika jegyé­ben telt – hangzik az új közhely. E szerint a Brexit-népszavazás, Trump választási kampánya és általában a populizmus megerősödése azt mutatja, hogy a politikai közbeszéd immunissá vált a tényekre. A választók számára érdektelen, hogy értesüléseik légből kapottak, a hamis hírek és összeesküvés-elméletek feltartóztathatatlanul eluralták a nyilvánosságot, az értelem és józanság pedig tehetetlenek az irracionalitás erőivel szemben.

Az elmúlt év a béremelésektől volt hangos. Először a 2014-es választások után csalódott szocialisták karolták fel a közgazdasági összefüggések iránt nem túl nagy affinitást mutató celeb-tanár, Pogátsa Zoltán ötletét.

A 2016. év a „populizmus” előretöréséről lesz nevezetes. A Brexit és Trump győzelme, a bevándorlásellenes német AfD tartományi választásokon elért eredményei, az osztrák Szabadságpárt majdnem győzelme az elnökválasztáson vagy éppen az olaszországi népszavazás kudarca trendszerűen mutatják a világ változását.

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) minden erejével támogatta, hogy 2015-ben a magyar kormány megkapja az IHRA (Nemzetközi Holokausztemlékezési Szövetség) elnökségét, s néhány napja elismerően jelezte egyetértését a magyar kormány Párizsban kifejtett, a közel-keleti béke megteremtésével kapcsolatos álláspontjával.

Az olaszországi népszavazás előtt és után elterjedt aggodalmak szerint az olasz bankszektor helyzetének rendezetlensége egy újabb európai bankválság kiindulópontja lehet. Aki ezen kezd gondolkodni, inkább előbb, mint utóbb óhatatlanul beleütközik a kérdésbe: vajon a világ bankjai mennyire újultak meg, változtak meg a 2008-as válság óta eltelt időszakban? Mennyire valószínű egy újabb összeomlás?

Az eszme diadala a józan ész fölött – szólt hajdan az ítélet a szocializmusról. A történelem, úgy látszik, ismétli önmagát, erre újabb példa a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) egyéves pályafutása.