Dőreség lenne azonban azt gondolni, hogy a Nyugat középosztálya szimplán elveszítette az eszét, és le akarja rombolni az elmúlt hetven év békéjét és prosperitását. Ami menthetetlenül véget ért, az a párt- és elitcentrikus demokrácia. Orbán Viktor legyőzéséhez is első lépésként ezt kell megértenie az ellenzéki pártoknak.
Zúg az Ohio
Trump győzelmével bekövetkezett az, ami korábban elképzelhetetlen volt. Szinte a teljes pártelit görcsös ellenkezése mellett egy outsider szerezte meg a republikánus jelöltséget. A kampányában a republikánus közpolitikai platformmal élesen szembemenve támadta a szabadkereskedelmet, a gazdasági növekedést pedig – szinte keynesiánus módon – brutális összegű állami infrastruktúra-fejlesztésekkel kívánta felpörgetni. Fennen hirdette a kívülállását a keleti parti establishmenten, aminek pedig oszlopos tagja volt. A körülötte kirobbant botrányoknak a hagyományos politikai közbeszéd keretei között hamar a bukását kellett volna okoznia, ehelyett ténylegesen ingyenreklámot biztosított számára a hüledező média. Végeredményben pedig ugyan a szavazatok számát tekintve jelentősen alulmaradt Clintonnal szemben, de az elektori többséget megszerezve egy hónap múlva az Egyesült Államok elnökeként lép hivatalba.
A felszínes elemzők (és a magyar miniszterelnök) Trump győzelmét ideológiai alapon próbálták megmagyarázni: egyfajta ellenforradalomként az amerikai progresszióval szemben. Ha ez igaz lenne, akkor a vonalasan konzervatív Tea Partynak kellett volna letarolnia Amerikát évekkel ezelőtt – ezzel szemben mára jellemzően még a republikánus előválasztásokon sem jutnak túl a Tea Party jelöltjei. A kampány alatt ráadásul Trump kifejezetten ódzkodott az értékkonzervatív kijelentésektől: alig beszélt az abortusszal vagy a melegházassággal kapcsolatos (a korábbi nyilatkozatai alapján kifejezetten mérsékelt) álláspontjáról, a gazdaságpolitikai elképzelései pedig kifejezetten távol álltak a szabadpiaci republikánus fősodortól.
Az ellenforradalom tézisét a részletes választási eredmények sem támasztják alá. Trump az elnökségét négy középnyugati államnak köszönheti: megnyerte Ohiót, de ami fontosabb, olyan stabilan demokrata államokat tudott – alapvetően a választási részvétel növelésével – átfordítani, mint Pennsylvania, Michigan és Wisconsin. Nehezen hihető, hogy értékkonzervatív szavazók adták volna fel az eddigi passzivitásukat azért, hogy az utóbbi évtizedek legkevésbé ideologikus republikánus jelöltjét juttathassák a Fehér Házba. Ezzel párhuzamosan a déli államokban a demográfiai trendeknek megfelelően folytatódott a demokraták térnyerése: Clinton megőrizte Nevadát, Coloradót és New Mexicót, de Georgia, Arizona vagy éppen Texas is már csak egy lépésre van attól, hogy a két nagy párt között billegő állammá váljon.
Furcsa módon ezen az elnökválasztáson igazából a hagyományos republikánus párt bukott el. Clinton mögött állt a szavazók többsége, de általában véve is, a demokrata párti elnökjelöltek az elmúlt huszonöt év alatt a leadott szavazatok tekintetében csak egyszer szorultak kisebbségbe. Most már az elektori többséget is csak úgy tudta hatalomtechnikai értelemben megszerezni a republikánus jelölt, hogy hagyományos demokrata államok kevésbé iskolázott, kékgalléros választóit szólította meg sok szempontból antirepublikánus fellépésével.
A három kulcs
Trump győzelméhez Clinton relatív népszerűtlensége mellett három dolog vezetett: egyrészt a gőgösen elitellenességként címkézett plebejus felháborodás, másrészt az inkoherens, de számos választói csoportot megszólító ígéretek, harmadrészt a hagyományos politikai közbeszéd kereteinek szétfeszítése.
Az establishment elitellenességként azonosítja a választói frusztrációt, ami abból ered, hogy a globalizációból fakadó gazdasági növekedésből a fejlett országokban lecsapódó többletjövedelmet aránytalanul nagy mértékben a tőketulajdonosok szerzik meg. A középosztály és az elit közötti növekvő különbségeket a társadalom számára is elfogadható legitimációs érv többnyire nem igazolja, ami egyenesen vezet a felháborodást kihasználó politikai erők megerősödéséhez. Mindezt elitellenességként megbélyegezni azért félrevezető, mert a folyamat a demokrácia belső törvényszerűségei szerint történik: a választó a saját információs bázisán és gondolati keretei között értékeli a világ történéseit és önnön sorsát. Ha pedig ezekkel elégedetlen, akkor a hatalomgyakorlók leváltására, a politikai kínálatban ténylegesen megjelenő, számára érthető alternatívára szavaz, ideológiától függetlenül – legyen az Trump Amerikában vagy az inkább baloldali 5 Csillag Mozgalom Olaszországban. Sokkal közelebb visz a történések megértéséhez, ha ezt a választói magatartást plebejus indulatként értelmezzük, amelynek mederben tartása és kielégítése, az arra való reagálás alapvetően az elit felelőssége. A demokrácia lényegéből fakad, hogy az a politikai erő válik sikeressé, amelyik a leghitelesebben tudja elhitetni magáról, hogy érti a választó problémáját.
Az amerikai elnökválasztás világosan megmutatta, hogy a racionális vitára épülő, érdekalapú, ideológiailag koherens, átfogó közpolitika már a múlté. Természetesen a hatalomgyakorlóknak a választások után kormányozniuk kell, ehhez pedig mind a belső személyes szolidaritás, mind a kormányzati intézkedések hatékonysága miatt valamilyen szinten közös értékekre van szükség, különben a hatalmi szerkezet szétesik. Az ideológiai koherencia és az értékválasztás azonban, úgy tűnik, a választópolgárt szinte teljesen hidegen hagyja. A tipikus szavazó nem a politikai közbeszéd keretei között éli az életét, erősen korlátozott információs bázison alakítja ki a közügyekben a véleményét, ráadásul a globalizálódó világ bonyolult összefüggéseinek valóságáról személyes élménye nincsen. A személyes érdekek és a politikai állásfoglalás közötti feszültséget világosan mutatja, hogy az Obamacare eltörlését ígérő Trumpra nagy számban szavaztak olyan alacsonyabb iskolai végzettségű munkások, akik pedig az egyik fő kedvezményezettjei voltak a Medicaid kiterjesztésének vagy a biztosítók általi előzetes válogatás tilalmának. A republikánus jelölt egyszerre ígérhetett nagyarányú adócsökkentést, kisebb államot és nagy infrastrukturális beruházásokat, vagy éppen a bezárkózás képét felidézve a szabadkereskedelmi egyezmények felülvizsgálatát és az amerikai vezető szerep megerősítését a világban. Működött az a stratégia, hogy számos választói csoportot kell azon az áron is megszólítani, hogy az ígéretek inkoherensek lesznek, s nem fűzi őket össze közös értékalap. A mai bonyolult társadalmi szerkezet és a politikai kérdésekre fordított választói odafigyelés szintje mellett a győzelemhez aligha lehet máshogy választói többséget teremteni.
A győzelem harmadik kulcsa minden bizonnyal az volt, hogy Trump ki tudott törni a hagyományos politikai közbeszéd keretei közül, ami lehetővé tette, hogy eljusson olyan választókhoz is, akik egyébként csak minimális figyelmet szentelnek a közéleti eseményeknek. Nem is pusztán a végletekig leegyszerűsítő, száznegyven betűnyi Twitter-üzenetek elképesztő hatékonyságáról van szó. A megválasztott elnök botrányosnak tartott kijelentései olyan médiafigyelmet kaptak, ami azok tartalmától függetlenül az eliten kívül álló politikus képét égette bele a választók memóriájába. A fősodorbeli média a saját folyamatos szörnyülködésével segített a legtöbbet Trumpnak, mivel ezzel segített felépíteni a New York-i ingatlanmágnás számára a plebejus imázst.
A kormányzás nehézségei
Ez a három faktor – a gyenge demokrata jelölt mellett – elegendőnek bizonyult a választási győzelemhez. Nagy kérdés, hogy a hatalomgyakorláshoz is elég lesz-e. Már a Trump-kabinet összeállításának folyamatát elnézve is lehetnek efelől kétségeink: a bankárok és cégvezetők által dominált kormányzat tevékenysége aligha lesz a michigani munkások ínyére, így a választói frusztrációt aligha fogja csökkenteni. A következő évek amerikai adminisztrációjának legjobb előképe, a Berlusconi vezette olasz kormányok visszatérő bukása előrevetíti Trump politikai sorsát is.
Mi következik mindebből a magyar politikára nézve?
A miniszterelnök a korát megelőzve már ellenzékben is követte a trumpi receptet: plebejus alapállásból támadta a baloldali kormányt, inkoherens ígéreteket fogalmazott meg, miközben hagyományos értelemben vett választási programot nem hirdetett. Kormányra kerülve aztán élesen elszakította egymástól a tényleges hatalomgyakorlás karakterét és a politikai kommunikációt, gondosan célzott intézkedésekkel (rezsicsökkentés a külföldi tulajdonosok költségére) képes volt az alsó középosztályból is támogatókat szerezni, így miniszterelnökként is fenntartotta a plebejus politikus illúzióját.
A szervezeti válságba jutott baloldali ellenzék az orbáni hatalomgyakorlással szemben értékalapú, erős ideológiai töltöttségű ellenpontot tudott felépíteni: a demokrácia védelmét. Mindannyian tudjuk, milyen eredménnyel. Eközben a politikai energiák nagy részét a folyamatos szervezeti válság meghaladására tett kísérletek harcai kötik le immár fél évtizede, megspékelve egymás ideológiai elkötelezettségének centiméterekkel való méricskélésével. Lelkesedésnek, érzelmi azonosulásnak a nyomait sem látni. A pártirodákon kívülről nézve a baloldali ellenzék a korai illegális bolsevik párt néhány tucat embert megmozgató, de világtörténelmi jelentőségűnek beállított frakcióharcait vívó, öncélú képződménynek tűnik.
Holott éppen Trump győzelme mutatta meg, hogy az establishmenthez tartozó politikus milyen könnyen sebezhető minden szervezeti háttér és médiatámogatottság mellett is. Orbán Viktor helyzete ténylegesen nem Trumpéhoz, hanem Clintonéhoz hasonlít: immár majd harminc éve részese a politikai elitnek. Az ország többsége szerint rossz irányba mennek a dolgok. Ebben a helyzetben a választó előbb vagy utóbb, de megtalálja azt, akire szavazva a frusztrációját kiélheti. Egyre nagyobb esélye van annak, hogy a létező politikai szerkezeten kívül.
