Miklósvölgyi Zsolt

Kísérteties rétegek

A spekulatív építészet és tétjei

  • Miklósvölgyi Zsolt
  • 2017. február 26.

Publicisztika

A kortárs amerikai szociológus és építészetteoretikus, Benjamin H. Bratton spekulatív dizájnról szóló híres esszéjének elején a következőt állítja: „Egyesek akár arra a következtetésre is juthatnak, hogy a 21. századi dizájn legfőbb feladata nem más, mint hogy visszacsinálja a 20. század dizájnjának nagy részét.”

Vagyis, folytatva Bratton gondolatmenetét, ahelyett hogy tovább gyarapítaná amúgy is túltelített tárgyi világunkat, épített környezetünket, inkább újraszervezi azt. Nem a semmiből hoz létre valamit, hanem a már eleve adottat próbálja meg szétbontás és elemzés útján optimalizálni. Ehhez azonban mindenekelőtt magát az építészeti tervezés tulajdonképpeni tárgyát, annak politikai és etikai dimenzióit kell újrafogalmaznia.

 

*

A paradigma: ariadné építészeti stúdió fiatal építészei ennek az időszerű építészeti felfogásnak a szellemében és a Gellérthegy „eszmei megújítását” célzó tervpályázat apropójából, ám annak keretén kívül gondolkodtak el a Citadella építészeti karakterének átformálhatóságán. (Erről az egyik építész, Smiló Dávid írt a Narancsban, lásd: Mit akarunk átformálni a Gellérthegyen?, 2016. december 1.) Ugyanakkor heves reakciókat kiváltó ajánlatuk kevésbé a Gellérthegy jövőjének utópisztikus vízióját jeleníti meg, mint inkább az építészet nyelvén megfogalmazható közösségi érzületünket kívánja mozgósítani. Tervük olyan spekulatív építészeti projektként is értelmezhető, amely a kritikai és stratégiai gondolkodás ötvözésével nem a közvetlen épített környezet azonnali átformálását, mint inkább az arra vonatkozó kollektív térképzeteink és gondolkodási kereteink újrahangolását szorgalmazza.

Az alkotók már a címválasztással (Gellérthegyünk) is azt igyekeznek hangsúlyozni, hogy az építészet a társadalom tagjainak közös ügye, és ezt az inkluzív építészeti eszményt kétszeres értelemben is megjelenítik. A tervezők egyfelől megpróbálják a történetileg és szimbolikusan túltelített Citadellát (a képzelet terében) lebontani, hogy azután annak építési törmelékeiből készült, közösségi terekként is funkcionáló, széles lépcsősorokkal nyissák meg a „hegyet” a „városnak”. De a tervpályázatra rácsatlakozó parazitaprojektjükkel az építészeti szakma tervezői és döntéshozatali belterjességét is megkísérlik kinyitni a szélesebb társadalmi nyilvánosság előtt. A Gellérthegyünk fő célkitűzése tehát, hogy rámutasson arra, miféle megbolygathatatlannak tűnő térbeli képződményekkel van tele a város, és hogy azok formálhatósága miféle hatalmi kisajátításokhoz kötött. Teszik mindezt a taktikai provokáció művészeti eszközeivel – ám korántsem a megbotránkoztatás, mint inkább az urbanisztikai kérdések közüggyé tételének céljával. Arra biztatnak minket, hogy képzeljük el városunk tereit olyasvalamiként, amelyeket nem „valakik” a „fejük felett”, önös érdekeiket követve formálnak csupán, hanem szavak és gondolatok révén magunk is alakíthatunk.

Üdvözlendő az ötlet bátorsága, amely egyetlen nagyvonalú mozdulattal takarítaná el a Gellérthegyre rakódott, reprezentatív auráján és turisztikai vonzerején kívül kevés „urbanisztikai élményt” nyújtó történeti, szimbolikus és műemléki képződményt. Ugyanakkor a kezdeményezésen számonkérhető egyfelől a történeti érzékenység hiánya, amely az emlékezetpolitikai konszenzusra épülő társadalmi párbeszéd helyébe a közösségi eszmény „élményét” illesztené. Vajon az ideologikus-reprezentatív építészettel szembemenő „élményurbanisztika” (lásd a „Szabadság híd-jelenség” párhuzamát) valóban ideológiamentes-e, vagy csupán magát az élményt ideologizáló pragmatizmussal van-e dolgunk? Nem áll-e fenn továbbá annak veszélye, hogy az „élmény” és a „közösségiség” elfojtják a hely szellemét meghatározó történeti-reprezentatív jelenté­seket, hogy aztán azok a város „tudattalanjában” kísértsenek majd tovább?

Kérdés továbbá, hogy ha valóban spekulatív építészetről van szó, akkor valójában mennyire sikerült messze merészkedni a spekulációban. Hiszen a jelenlegi emlékmű törmelékeinek újrahasznosítására épülő gondolatból valójában hiányzik annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miként is lehet a romokat a hegyoldal kulturális és geológiai kőzetrendjébe úgy „visszailleszteni”, hogy azok mindeközben továbbra is az urbánus tudat szerves részét képezzék (mint ahogyan az például a bécsi Judenplatz holokauszt-emlékműve esetében sikerült). Az ötlet egyik legizgalmasabb megoldása éppen az lehetne, ahogyan a lebontott építmények romjai olyan tér­elemekké lényegülnek át, amelyek egyszerre képesek saját materialitásuk „történetét”, illetőleg azon keresztül egy közösség kollektív történelmét folytonos átalakulásként megjeleníteni. Mindezt úgy, hogy közben nem kitörlik, hanem újrafogalmazzák a Citadella által képviselt szimbolikus és hatalmi jelképet, ám egy befogadáselvű városépítészeti funkció szolgálatába állítva. Ehhez azonban az elképzelt lépcsősorokra nem ideológiailag „semleges” építészeti elemekként, hanem éppen hogy történeti, esztétikai és politikai kódok lerakataként érdemes tekinteni. Elvégre még a legártatlanabbnak tűnő építészeti tárgyak is valójában olyan ideológiai tartalmak hordozói, amelyek folytonosan előformálják a hétköznapi térhasználat rítusait. (Elég csak belegondolni például, mi mindent elárulhat egy lépcsősor kiosztásának ritmusa, formája, aránya az adott korszak társadalmi szokásairól, testpolitikai diskurzusáról stb.). Szerencsésebb lett volna a tervben rejlő lehetséges ideológiai tartalmakat sokkal inkább kibontani, egyértelműsíteni, építészeti programmá emelni, semmint az ideológiai semlegesség látszatában feloldani azokat. Ez nemcsak a terv tétjét emelné, de olyan feladatok megoldását is inspirálhatná, mint a jelenlegi hatalom által felhalmozott, felbecsülhetetlen méretű emlékezetpolitikai károk rendezése.

 

*

A Gellérthegyünk projekt legfőbb erénye tehát az, hogy megpróbálja a kortárs építészet nyelvét kiszabadítani a szakmai elitizmus félhomályából, s egyúttal újraéleszti a társadalmilag elkötelezett építészet esztétikai és politikai radikalizmusának hagyományát. De az ötlet ideológiailag áramvonalasabb, történetileg és archeológiailag pedig tudatosabb is lehetett volna – annak érdekében, hogy a múlt „leépítése” és „rétegekre bontása” ne az eltörlés és a felejtés, hanem a kritikai elemzés és párbeszéd gyakorlata lehessen.

A szerző szerkesztő, kritikus.

Neked ajánljuk