Radnóti Sándor: Lukács a parkban

  • Radnóti Sándor
  • 2017. február 26.

Publicisztika

Abban az alternatív valóságban, amelyben a budapesti Fővárosi Közgyűlés Lukács György Szent István parki szobrának lebontásáról döntött, a marxista filozófust nem vallatták a sztálini időkben a Lubjankán, nem hurcolták meg a Rákosi-korszakban a Felelet-vitában, nem volt a forradalmi Nagy Imre-kormány minisztere, nem deportálták a forradalom leverése után Romániába, nem volt a Kádár-korszakban mellőzött ember, aki az üldözött Szolzsenyicinről jelentetett meg Nyugaton könyvet, akihez tanítványul szegődni, szellemileg csatlakozni súlyos karrier- és rendőri kockázatot jelentett.

A kommunizmus és a fasizmus rémtetteit nem lehet egymás kárára vagy „javára” osztályozni. De az indítékot, amiért valaki kommunista vagy fasiszta lett, az eredeti gondolatot már össze lehet hasonlítani. Száz évvel ezelőtt azért lett valaki kommunista, mert ki akarta erőszakolni az egyenlőséget és a szabadságot, s azért lett fasiszta, mert ugyanezt erőszakkal el akarta törölni az idegen – az idegen nemzet, idegen nép, idegen faj – számára. Ezért lehetett csalódni a kommunizmusban, s ezért nem lehetett csalódni a fasizmusban. Az egyik eszméje öncsaló volt, a másik brutálisan őszinte, az egyik új, univerzális világi vallás volt, a másik új pogányság.

Lukács belülről akarta megreformálni a kialakuló kommunista hatalmat. Ez öncsalásnak bizonyult, még legvonzóbb formájában, a prágai tavaszban is, amelyért Lukács tanítványai kiálltak Korčulán más nemzetek képviselőivel együtt, csak azzal a különbséggel, hogy ők állásvesztéssel és hivatástól való eltiltással bűnhődtek ezért. Lukács öncsalása azonban arra volt jó, hogy mások öncsalásának elejét vegye. Ha a század egyik legnagyobb szelleme járta be azt az utat, amelynek kimenetele – mint élete végén maga mondta – hajótörés, akkor bizonyosan nem erre kell keresnünk a megoldásokat.

Lukács sokszor kötött kompromisszumot, sokszor hallgatott, sokszor gyakorolt őszintétlen önkritikát. Ám nem lépte át a polgári tisztesség határait. Ma már ismeretesek a szovjet belügyi szervek kihallgatási jegyzőkönyvei – nincs benne egy félreérthető mondat Lukácstól, nemhogy denunciálás. 1956–57-ben Snagovban világhírére való tekintettel hajlandók lettek volna különalkut kötni vele, de ő szolidáris maradt a Nagy Imre-csoporttal.

Lukács György 1945-ben

Lukács György 1945-ben

Fotó: Mafirt / MTI

Erre a képre, amely a tévedékenység ellenére fenntartja, hogy Lukács nemcsak nagy filozófus, nagy tudós, nagy kritikus, hanem nagy ember is volt, azóta árnyék vetül, amióta Lukács egy életútinterjúban elmesélte, hogy 1919-ben a Vörös Hadsereg egyik politikai biztosaként a románok elől megfutamodó katonákat Poroszlón megtizedeltette. Hovatovább felnő egy politikai nemzedék, amely a műveletlenség nagyobb dicsőségére csak ezt tudja Lukácsról.

Mesterházi Miklós, majd Lengyel András összefoglalta és kiderítette, amit erről a zavaros történetről tudni lehet. (Lásd: Szörnyalaktani vizsgálatok, Élet és Irodalom, 2016. április 15., illetve A „tizedeltető” Lukács György, Forrás, 2017. január.) Hogy történt ilyesmi, azt Lukács önvallomásán kívül egyedül a rendszabályt valójában elrendelő katonai parancsnok elleni büntetőper bizonyítja, amely azonban egyrészt azt sem tudta bizonyítani, hogy a tizedelést egyáltalában végrehajtották-e (szemtanú nem volt, az áldozatokat nem azonosították), másrészt Lukácsot ott távollétében sem vonták felelősségre.

Mindez azonban nem mentség annak, aki – mint én is – visszataszítónak tekinti a katonai morált, és az értelmetlen és reménytelen rohamra vezénylést éppúgy bűnnek tartja, mint a hadi rend felbomlása elleni végső rendszabályt, a tizedelést. Ugyanakkor csendesen megkérdezem, hogy nincs-e valami végtelen álszentség a szoborledöntést javasoló Jobbik és az azt (a demokratikus ellenzék nagy részével) megszavazó Fidesz érvelésében. Elvégre ott, a Tiszánál (!) akkor a románok (!) ellen a haza lett védve, s erről mélyen hallgatnak. Másrészt ez az a két szélsőjobboldali párt a mai magyar politikai palettán, amelynek retorikája elutasítja a civil morált; az egyik vezére kizárólag katonai terminusokban és hasonlatokban tudja magát kifejezni, a másik keletkezéstörténete elválaszthatatlanul összefonódik a marcona és fenyegető vonulásokkal, alaki kiképzésekkel, „rohamkéményseprői” egyenruhával (ahogy egykor a Magyar Narancs írta), ugrani készülő oroszlánnal, Nagy-Magyarország jegyében.

Lukács meglesz a szobra nélkül, amely – ellentétben a Károlyi-szoborral – nem volt Varga Imre jeles munkája. Világhírét, marxista fordulata előtti és utáni művei­nek olvasását, elemzését, hatását semmi nem fenyegeti. Csak a nemzeti emlékezetpolitikába ütöttek egy újabb lyukat, amelyet nem tudnak semmivel sem betömni.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.