A kommunizmus és a fasizmus rémtetteit nem lehet egymás kárára vagy „javára” osztályozni. De az indítékot, amiért valaki kommunista vagy fasiszta lett, az eredeti gondolatot már össze lehet hasonlítani. Száz évvel ezelőtt azért lett valaki kommunista, mert ki akarta erőszakolni az egyenlőséget és a szabadságot, s azért lett fasiszta, mert ugyanezt erőszakkal el akarta törölni az idegen – az idegen nemzet, idegen nép, idegen faj – számára. Ezért lehetett csalódni a kommunizmusban, s ezért nem lehetett csalódni a fasizmusban. Az egyik eszméje öncsaló volt, a másik brutálisan őszinte, az egyik új, univerzális világi vallás volt, a másik új pogányság.
Lukács belülről akarta megreformálni a kialakuló kommunista hatalmat. Ez öncsalásnak bizonyult, még legvonzóbb formájában, a prágai tavaszban is, amelyért Lukács tanítványai kiálltak Korčulán más nemzetek képviselőivel együtt, csak azzal a különbséggel, hogy ők állásvesztéssel és hivatástól való eltiltással bűnhődtek ezért. Lukács öncsalása azonban arra volt jó, hogy mások öncsalásának elejét vegye. Ha a század egyik legnagyobb szelleme járta be azt az utat, amelynek kimenetele – mint élete végén maga mondta – hajótörés, akkor bizonyosan nem erre kell keresnünk a megoldásokat.
Lukács sokszor kötött kompromisszumot, sokszor hallgatott, sokszor gyakorolt őszintétlen önkritikát. Ám nem lépte át a polgári tisztesség határait. Ma már ismeretesek a szovjet belügyi szervek kihallgatási jegyzőkönyvei – nincs benne egy félreérthető mondat Lukácstól, nemhogy denunciálás. 1956–57-ben Snagovban világhírére való tekintettel hajlandók lettek volna különalkut kötni vele, de ő szolidáris maradt a Nagy Imre-csoporttal.
| ||
Erre a képre, amely a tévedékenység ellenére fenntartja, hogy Lukács nemcsak nagy filozófus, nagy tudós, nagy kritikus, hanem nagy ember is volt, azóta árnyék vetül, amióta Lukács egy életútinterjúban elmesélte, hogy 1919-ben a Vörös Hadsereg egyik politikai biztosaként a románok elől megfutamodó katonákat Poroszlón megtizedeltette. Hovatovább felnő egy politikai nemzedék, amely a műveletlenség nagyobb dicsőségére csak ezt tudja Lukácsról.
Mesterházi Miklós, majd Lengyel András összefoglalta és kiderítette, amit erről a zavaros történetről tudni lehet. (Lásd: Szörnyalaktani vizsgálatok, Élet és Irodalom, 2016. április 15., illetve A „tizedeltető” Lukács György, Forrás, 2017. január.) Hogy történt ilyesmi, azt Lukács önvallomásán kívül egyedül a rendszabályt valójában elrendelő katonai parancsnok elleni büntetőper bizonyítja, amely azonban egyrészt azt sem tudta bizonyítani, hogy a tizedelést egyáltalában végrehajtották-e (szemtanú nem volt, az áldozatokat nem azonosították), másrészt Lukácsot ott távollétében sem vonták felelősségre.
Mindez azonban nem mentség annak, aki – mint én is – visszataszítónak tekinti a katonai morált, és az értelmetlen és reménytelen rohamra vezénylést éppúgy bűnnek tartja, mint a hadi rend felbomlása elleni végső rendszabályt, a tizedelést. Ugyanakkor csendesen megkérdezem, hogy nincs-e valami végtelen álszentség a szoborledöntést javasoló Jobbik és az azt (a demokratikus ellenzék nagy részével) megszavazó Fidesz érvelésében. Elvégre ott, a Tiszánál (!) akkor a románok (!) ellen a haza lett védve, s erről mélyen hallgatnak. Másrészt ez az a két szélsőjobboldali párt a mai magyar politikai palettán, amelynek retorikája elutasítja a civil morált; az egyik vezére kizárólag katonai terminusokban és hasonlatokban tudja magát kifejezni, a másik keletkezéstörténete elválaszthatatlanul összefonódik a marcona és fenyegető vonulásokkal, alaki kiképzésekkel, „rohamkéményseprői” egyenruhával (ahogy egykor a Magyar Narancs írta), ugrani készülő oroszlánnal, Nagy-Magyarország jegyében.
Lukács meglesz a szobra nélkül, amely – ellentétben a Károlyi-szoborral – nem volt Varga Imre jeles munkája. Világhírét, marxista fordulata előtti és utáni műveinek olvasását, elemzését, hatását semmi nem fenyegeti. Csak a nemzeti emlékezetpolitikába ütöttek egy újabb lyukat, amelyet nem tudnak semmivel sem betömni.
