A post-truth tézis hívei szerint a jelenség mögött számos ok bújik meg. A növekvő politikai és gazdasági bizonytalanság világszerte fogékonnyá teszi az elkeseredett tömegeket a biztonság és az erő ígéretére, a bűnbakképzésre, a félelem- és gyűlöletalapú politikára, függetlenül az igazságtól és a tényszerűségtől. A közösségi média, a keresőszolgáltatások szűrőalgoritmusai csak válogatott tartalmakhoz engednek hozzáférést, saját véleménybuborékunkba zárnak minket, s így csak a nekünk szóló, nekünk tetsző üzenetek jutnak el hozzánk; ez pedig ideális táptalajt nyújt az álhírek és összeesküvés-elméletek terjedéséhez. Hiába a világos és hozzáférhető cáfolatok a klímaszkeptikusok, oltásellenzők, Brexit-szavazók hamis meggyőződéseire, ezek vagy el sem jutnak a hermetikusan zárt online visszhangtermek közösségeihez, vagy ha mégis, hatástalanok maradnak a megvezetett és intellektuálisan kiszolgáltatott emberek körében.
Az emberi lehetőségek határa
Mindezek hallatán felvetődik a kérdés: vajon a politika mikor alapult tényszerű, józan megfontolásra? A politikai szélsőségek, áltudományok és összeesküvés-elméletek mindig is nagy szerepet játszottak a politikában, alternatív nyilvánosságuk már jóval a közösségi média megjelenése előtt is létezett és virágzott. Vajon már Cion bölcseinek jegyzőkönyve is a post-truth politika megnyilvánulása lett volna? S az sem kétséges, hogy a fősodorbeli politikus legalább annyira hajlamos eltekinteni az igazság és tényszerűség követelményeitől, mint álhírterjesztő, szélsőséges társa. A vietnami és az iraki háborút egyaránt hamis hírek segítségével legitimálta az Egyesült Államok kormánya.
Rendben van – az igazság utáni politika talán csak a régóta létező jelenség ötletes újramárkázása. De a tényalapú politika mégis csak a helyes ideál, az elérendő cél, és jól tesszük, ha aggódunk a visszaszorulása miatt! Hiszen ha az összes tényt helyesen látnánk, ha mindannyian hatékonyan szűrnénk ki és dobnánk el az álhíreket, megbízhatatlan információforrásokat, jobb, helyesebb politikai döntéseket hoznánk, nemde?
Nos, erről sem vagyok meggyőződve.
Fel tudnánk-e például sorolni a Brexit-népszavazás szempontjából releváns összes tényt? Számba tudnánk-e venni mindazokat a gazdasági, történelmi, politikatudományi, államelméleti összefüggéseket, amelyek leírják az Egyesült Királyság és az Európai Unió viszonyát, és amelyek ismeretében azt mondhatnánk, felelős, racionális döntést vagyunk képesek hozni a kérdésben? Vajon hány területen kellene szakértővé válnunk, hogy azt mondhassuk, e nagy horderejű dilemmával szembesülve minden releváns, tényszerű megfontolást képesek vagyunk felmérni?
Ha csak a sajtóban megjelent megannyi cikkre, videóra és blogposztra gondolunk, akkor is beláthatjuk: hihetetlen adatmennyiséggel van dolgunk, amelynek a feldolgozása az egyes emberi lény erejét meghaladja. Hozzáférésünk a tényekhez mindig részleges és korlátos. És nem csak az egyén, az egyes személy nem rendelkezik végtelen kapacitással – azok a médiumok sem, amelyek a világ tényeit felénk közvetítik. Az újságírók, tudósok, elemzők erőforrásai is végesek, idejük korlátos, és szüntelenül dönteniük kell, hogy a számukra elérhető információmorzsák közül melyeket dolgozzák fel és továbbítsák. S e döntéseik mindig bizonyos részrehajlást mutatnak. Naivitás volna azt gondolnunk, hogy a szerkesztők, újságírók kimondott vagy kimondatlan előítéletei, világnézete, a médiacégek üzleti érdeke, az államok, vállalatok, közéleti szereplők befolyása nem gyakorol torzító hatást arra, mely hírek és milyen formában találják meg az utat a sajtóba. Márpedig ha az egyébként helytálló ténymegállapításoknak csak egy kiválasztott részhalmazához férünk hozzá, úgy a világnézetünk legalább annyit torzulhat, mint ha pusztán álhírekből szereznénk az értesüléseinket.
Vegyük például a jemeni és szíriai polgárháború esetét. A nyugati sajtóban a szíriai polgárháború jóval nagyobb teret kap a Jemenben zajló eseményeknél, holott mindkét esetben sok civil áldozatot követelő, a nagyhatalmak bevonásával zajló, súlyos regionális és felekezeti konfliktusról van szó. Érvelhetünk azzal, hogy Szíria sorsa nagyobb befolyással bír a nyugati államok sorsára, ám még ha ez igaz is, érvényes marad a kérdés: vajon képes-e a nyugati világ polgára a számára elérhető sajtótermékek alapján átfogó, tényszerű képet kapni a közel-keleti konfliktusokról és ezen keresztül saját hazája külpolitikájáról?
A tényalapú politika tehát praktikusan nemigen kivitelezhető elképzelés. A részleges ismeretek viszont egyénről egyénre mások, és aligha gondolhatjuk, hogy van olyan külső, átfogó nézőpont, ahonnan megítélhetnénk, mely tények valóban relevánsak valamely probléma szempontjából. Elvégre minden információ – még az is, amire alapozva ítéletet hozunk a hírek és elemzések minőségéről – e tökéletlen csatornákon keresztül érkezik hozzánk. Még ha minden álhír és összeesküvés-elmélet el is tűnne a világból, akkor sem valószínű, hogy minden művelt hírolvasó és politikai szakértő tökéletes egyetértésben lenne arról, hogy mi is a helyzet a nagyvilágban.
Értékek és tények
A politikai kérdések nagy része egyáltalán nem ténykérdés. A post-truth politika miatt kesergők mintha azt gondolnák, hogy ha az amerikai választók kizárólag hiteles információkat kaptak volna kézhez, ha nem dőltek volna be egyetlen hazugságnak, bulvárhíresztelésnek, hamis adatnak sem, akkor egyértelmű lett volna a számukra, hogy kire kell szavazniuk. Ez azonban nyilvánvalóan nincs így. Azok az alapvető értékkülönbségek ugyanis, amelyek megosztják az amerikai társadalmat, továbbra is fennálltak volna. Azok, akik a fehér közép- vagy munkásosztály érdekeit előbbre helyezik a diverzitás és a tolerancia értékeinél, akik számára a patriotizmus előbbre való az emberi jogi gondolatnál, továbbra is ellentétes oldalon állnának, függetlenül az általuk ismert tényektől.
Vajon be kell-e vezetnünk azt a gazdasági intézkedést, ami növeli ugyan a társadalmi összterméket, de súlyosbítja a társadalmi egyenlőtlenségeket? E kérdést a tények nem döntik el. Két ember tökéletes egyetértésben lehet az intézkedés okairól, környezetéről, hatásairól, mégis legitim módon vallhat eltérő nézeteket arról, hogy meg kell-e valósítani vagy sem. A válasz az értékpreferenciáinktól függ, attól, hogy mit tartunk fontosabbnak: az egyenlőtlenségek csökkentését vagy a társadalmi összvagyon növelését. Manapság gyakran elfelejtjük, hogy a legalapvetőbb szinten politikai problémáink nem tény-, hanem értékproblémák. A jobb- és baloldal, konzervatívok és progresszívek, kereszténydemokraták és szocialisták közti választóvonalak nem elsősorban arról szólnak, milyen a társadalom, hanem, hogy milyennek kellene lennie.
Az értékviták azonban mára sok tekintetben kiszorultak a nyilvánosságból. Az 1989 után meghatározó világpolitikai narratíva szerint – melyet a kor legismertebb ideológusai, Samuel Huntington és Francis Fukuyama is hirdettek – megszűnt a politikai ideológiák csatája, s a világ immár nem arról vitatkozik, hogy miként lenne helyes berendezni a társadalmat: e tekintetben a Szovjetunió összeomlásával a Nyugat világnézete győzedelmeskedett. A politika számára csak a mindenki által elfogadott alapelvek kivitelezéséről szóló kérdések maradtak meg. Ezek pusztán azt firtatják, miként alkalmazhatók az általános érvényű normatív alapelvek a gyakorlatban.
Bár ez a technokrata megközelítés alapvetően tévútnak bizonyult – hiszen jól látjuk, hogy a társadalomról szóló normatív viták korántsem értek véget –, a gondolat, hogy a politika a tények terepe, velünk maradt. A 90-es években kialakult tényfüggőség megfosztotta a nyilvánosságot a normatív vita képességétől. Az igazságosság, egyenlőség, tolerancia kérdésfelvetéseit „üres moralizálásnak” érezzük, olyan irreleváns beszédmódnak, amelynek semmi köze társadalmi, politikai valóságunkhoz. Mintha az, hogy miféle alapelvek szerint kell megszerveznünk a társadalmat, mely társadalmi csoportok érdekeinek kell nagyobb súlyt adnunk, ugyanúgy ténybeli, már-már tudományos kérdés volna, mint az, hogy miféle monetáris politika eredményez gazdasági növekedést, vagy milyen permetezőszer működik legjobban a búzamezőkön.
Tény, te hangos gyilkos
Bizonyos értelemben egyáltalán nem az igazság utáni vagy tények utáni politika világában élünk. Ellenkezőleg, a tények megszállottjai vagyunk. A posztideologikus kor hamis ideológiája – miszerint a politikai viták ténykérdések, nem pedig értékproblémák – oly mélyen belénk ivódott, hogy inkább gyártunk hamis tényeket és kötelezzük el magunkat áligazságok mellett, mint hogy felismerjük: politikai ellenfeleink nem a tényeket látják rosszul, hanem más értékeket vallanak, mint mi. Oly mértékben hiányoznak az eszközeink arra, hogy a nyilvánosságban az értékekről vitatkozzunk, hogy az egyetlen módszer a nézeteink alátámasztására az alternatív valóságok létrehozása; s ez épp úgy igaz az álhírek tengerében tobzódó szélsőségesekre, mint azokra, akik csak gondosan válogatott tényeket engednek magukhoz.
Ez a tényfüggőség mérhetetlenül veszélyes. Normatív kérdések feltüntetése ténykérdésként a társadalmi katasztrófa melegágya. Ha ugyanis egy jelenséget az értékek mezejéről a tények területére száműzünk, azzal kivonjuk azt az emberi cselekvés és döntés hatóköre alól. Amikor azt állítjuk, ténykérdés, hogy a szegényeket és kiszolgáltatottakat a társadalomban ilyen vagy olyan javak és jogok illetik meg, azt is állítjuk, hogy erről társadalmi vitát folytatni értelmetlen. A cél csak az objektív tények megismerése lehet, melyek egyértelműen kijelölik a társadalmi cselekvés útját. Értékpreferenciáink megvitatásának, az arról szóló beszédnek, hogy vajon helyes-e, ha a társadalom így vagy úgy bánik az elesettjeivel, többé nincs helye. Ezzel beszűkül a cselekvés tere, s elveszítjük a képességet, hogy átformáljuk társadalmi valóságunkat.
Válaszolhatnánk minderre, hogy ha még a tényekben sem értünk egyet, hogyan kezdhetnénk meg a normatív vitákat? Nos, talán ha képesek lennénk normatív vitáinkat a megfelelő keretben, pontos értékfogalmak segítségével lefolytatni, ha felszámolnánk a tényfüggőségünket, talán nem támadna fel az emberekben az égető vágy, hogy hamis tényeket, alternatív valóságokat kreáljanak értékeik alátámasztására. Elvégre ezek nem meggyőző erejükkel vonzanak tömegeket, hanem azért, mert olyan előzetes értékpreferenciák fejeződnek ki bennük, melyek tényfüggő világunkban nem képesek máshogy artikulálódni. Holokauszttagadóvá sem a neonáci történészek lehengerlő érvelése miatt válik valaki, hanem azért, mert ezen keresztül képes hangot adni – cseppet sem tiszteletre méltó – értékválasztásainak.
A tényeken túli politika világa sokakat aggodalommal tölt el. A magam részéről inkább örülnék, ha csakugyan ledöntenénk a tényalapú politika hamis bálványát, s leszámolnánk a tévképzettel, hogy a helyes tények ismerete mindjárt el is dönti a politikai vitákat. Ha ily módon valóban túljutnánk a tényeken, és a politika normatív problémáit visszahelyeznénk jogaiba, talán lehetőségünk nyílna a valóban tartalmas közbeszédre is.
A szerző óraadó oktató.
