Csillag István

Osztani is tudni kell - A minimálbér-emelésről

  • Csillag István
  • 2017. február 18.

Publicisztika

Az elmúlt év a béremelésektől volt hangos. Először a 2014-es választások után csalódott szocialisták karolták fel a közgazdasági összefüggések iránt nem túl nagy affinitást mutató celeb-tanár, Pogátsa Zoltán ötletét.

Le vagyunk maradva a hozzánk hasonló uniós országoktól: (minimál)bért kell emelni! Ez persze nem javította fel az ellenzéki párt stagnáló népszerűségét, hisz a választások még messze vannak, az ellenzék ilyenkor erőlködhet, a bérek emelkedésére nincs érdemi hatása. De tavaly év végén a kormány is nagyot lépett: a minimálbért 15, a garantált bérminimumot (azaz a diplomás-minimálbért) 25 százalékkal emelte meg. Az előbbi esetében ez a mérték az elmúlt négy év átlagos éves béremelési ütemének három-négyszeresét, az utóbbiban az ötszörösét jelenti. A jelentős vállalati bérköltség-növekedés ellensúlyozására a kormány csökkentette a munkáltatói járulékot is: a szociális hozzájárulási adó kulcsát 27-ről 22 százalékra vitte le. Ez ugyan csak a töredékét fedezi a minimálbértől a legfelső kategóriáig az egész bérskálára kiható béremelkedés költségeinek, de nem hangzik rosszul.

Mindeközben a munkáltatók is (szerény) bérígéretversenyre kényszerültek. Erre szorítja őket a fogyó munkakínálat, ami mögött demográfiai okok állnak (nem születik elég gyerek, a munkaképes korúak korátlaga nő, nincs munkaerő-utánpótlás), valamint a tömeges kivándorlás meg az iskoláztatás alacsony színvonala. Mindez látszólag egybecseng az általános béremelésre irányuló politikusi szándékkal, jóllehet ezek az ambíciók messze nem érik el a 2002-es jóléti rendszerváltás dimenzióit. Jól látszik, hogy az uniós pénzek csúcsra járatásával elért gyorsulás, a 2014-es „növekedési csoda” nem ismételhető meg, robusztus, 3–5 százalékos gazdasági növekedés sem 2015-ben, sem 2016-ban nem köszöntött be, s ezért a kormány keresni kezdte a növekedést és a belföldi fogyasztást felpörgető többletkereslet létrehozásának alapjait. S mert éppen többletet, mintsem hiányt mutat a külgazdasági egyensúly, az „élénkítés” kockázata most alacsony: nem jár a külföldi egyensúly, azaz a fizetési mérleg gyors és drasztikus romlásával.

Súlyos terhek

Súlyos terhek

Fotó: Sióréti Gábor

Ha a béremelés felelős, növekedéspárti és az egyensúlyt nem azonnal rongáló gazdaságpolitikai lépésnek tűnik, ráadásul kifogja a szelet az ellenzék vitorlájából is, akkor már csak a díszletet kell megkonstruálni arra a színpadra, amire a kormány és a lelkes munkavállalók mellé felvonultathatók a munkáltatók is.

A nyereségadó további mérséklése e körben már nem keltett volna elég nagy lelkesedést, az iparűzési adó csökkentése pedig a kiáltó települési egyenlőtlenségek további éleződésével járna. Így került terítékre ismét – jogosan – az adóék. Régi lemez ez, még ha immár kevésbé meggyőző is, mint tíz éve volt: az adózás utáni nettó bér és a munkavállalói és munkáltatói járulékokkal együtt számolt összes bérköltség (a „szuperbruttó”) közötti különbség a második legmagasabb Európában, közel 50 százalék. Emiatt nagyon drága a legális foglalkoztatás, s ha még versenyezni is kell a fogyóban lévő munkaerőért, az összes bérköltséggel számolt, legális béremelés már tűrhetetlen terhekkel jár. A kormány megoldása erre: ha a munkáltatóknak bért kell emelni, akkor ennek az adófizetők is fizessék meg az árát, vagy legalább járuljanak hozzá. Így jött képbe a munkáltatókat terhelő járulék (mai nevén szociális hozzájárulási adó) csökkentése. A nemzeti tőke reprezentánsai, a felelős munkavállalók képviselete és a vezér így már együtt írhatták alá ünnepélyesen és a nemzeti osztály-összeborulás jegyében a közép-, illetve hosszú távú megállapodást (szinte Moncloa-paktumot!).

Csakhogy…

A kibukott közgazdász is tudja

Az új, felelős, reformpárti parasztvakítást még a komoly, felelős gazdaságpolitika iránt elkötelezett elemzők is beveszik. Pedig minden közgazdászhallgató megtanulja, hogy a munka határtermelékenysége és a reálbérszint nem szakítható el egymástól. Magyarán: addig érdemes növelni az alkalmazott munkaerő nagyságát, amíg annak foglalkoztatási költsége az előállított termék árából kifizethető. Ha – mesterségesen – megnövelik a munkaerő foglalkoztatási költségeit, miközben a többletköltség nem jár termelési többlettel, akkor az alkalmazottak számát csökkenteni kell. Egyszerűbben fogalmazva: a béremelkedés a hatékonyság emelkedésének hiányában a legális foglalkoztatás csökkenését eredményezi.

Való igaz, hogy az exportra termelő vállalatoknak a forint jegybank által is elősegített gyengülése jelentős többletnyereséget kínál, hisz míg az árbevételük euróban vagy dollárban keletkezik, az élőmunka költségét (is) forintban fizetik ki. Ebből a többletbevételből akár telne magasabb bérekre is – de ez normális esetben helyi, vállalati szintű egyezkedés kérdése, és nem kormányzati szintű beavatkozásé. Hisz erről mindig a helyi szintű termelékenység és bérszínvonal mérlegelése alapján lehet döntést hozni, s e vitában legfeljebb ürügy, hivatkozási alap, de nem közgazdaságilag megalapozott érv lehet a bérek összehasonlítása a más országokban szokásos bérszínvonallal.

Továbbá. A munka termelékenysége és a reálbérek közti összefüggések vizsgálatakor nem csupán a külpiacra dolgozó, exportáló vállalatok, hanem a kereskedelmi forgalomba nem kerülő áruk és szolgáltatások előállítóinak a termelékenységét és a nekik kifizetett béreket is figyelembe kell venni. (A termelékenység definíció szerint az egy óra alatt előállított termékmennyiség értéke.) Sőt. Nemcsak a Mercedes, az Audi, a Bosch alkalmazottainak a termelékenysége különbözik a közigazgatás, a közoktatás, a szociális ellátás dolgozóinak termelőképességétől, hanem legalább ilyen éles szakadék van a kis- és közepes méretű vállalatok dolgozói által előállított termékmennyiség és e nagyvállalatok dolgozóinak termelési színvonala között. Az OECD legutóbbi, a tárgyba vágó jelentéséből ez pompásan kiolvasható: Magyarországon az egyórányi munkával előállított GDP értéke az átlagos érték 70 százaléka (50, illetve 35 dollár), a német vagy a belga átlagos termelékenységnek durván a fele. Amíg a magyar kisvállalkozó átlagosan 5 munkanap alatt ad választ egy megrendelésre, a német 2 óra alatt. Az üresjáratok vagy a szükségtelen ismétlődések gyakorisága e szférában az ötszöröse a németének, ami arra utal, hogy a szervezettségben, termelésprogramozásban, költségismeretben, egyebekben mért különbség irtózatos. A magyar bérek nem a lustaság vagy az elvégzett munka mennyiségének a különbsége miatt alacsonyak, hanem azért, mert a kis- és középvállalatok a munkaerőt a szervezetlenség miatt rosszul használják ki. Ne felejtsük el azt sem, hogy Magyarországon 2014 óta a munkaköltségek, azaz a nominális bérek átlagosan több mint 10 százalékkal nőttek, ami a nullaszázalékos infláció miatt a reálbérek jelentős növekedését okozta. És mivel Magyarországon a munka termelékenysége 2010-hez képest változatlan (sem a beruházások, sem a képzettség nem segítette a hatékonyabb termelést), a belföldi piacra dolgozó munkáltatóknak egyre nehezebb fenntartani nyereségességük szintjét. A munkáltatók reakciója nehezen kiszámítható: a bérköltség hatósági megemelését az exportálók viszonylag könnyedén lesznek képesek az árfolyamhatások miatt a három év óta folyamatosan realizált többletbevételük, illetve többletnyereségük részbeni feláldozásával elviselni, de a belföldön dolgozó munkáltatóknál ennek csak a fekete-szürke foglalkoztatás növekedése lehet a következménye. A minimálbér-emelés következménye nem a foglalkoztatottság növekedése vagy a kereslet megnövekedése miatt a GDP meglódulása lesz. Hanem a mesterségesen elindított átrendeződés a munkapiacon.

A feketeleves sincs ingyen

Ismétli magát a történelem. Amikor az első Orbán-kormány az – akkor még létező – társadalombiztosítás hiányának csökkentése meg a választási ígéretverseny jegyében 2001-ben és 2002-ben több mint két és félszeresére emelte a minimálbéreket, a következmény a mezőgazdaságban, a szolgáltatásokban, a kis- és középvállalatoknál a legális foglalkoztatottság mérséklődése lett, valamint több ezer vállalkozás megszűnése, a magyar tulajdonú könnyűipar, élelmiszeripar elenyészése. A minimálbér-emelés – miközben jótékony makrogazdasági hatásai legalábbis vitathatók – legnagyobb vesztesei a korábban is alacsony keresetű, vélhetőleg alacsony képzettségű nők lettek.

Az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés 2002-ben, a „jóléti rendszerváltás” a teljes munkapiacon megváltoztatta a kereseteket. A megemelkedő reálbérek messze meghaladták a munka termelékenységének az emelkedését, ami miatt a vállalati szintű versenyképesség egyik tényezője jelentős romlásnak indult. Nem ez az egyetlen oka 2010 óta a vállalati beruházások elapadásának, a termelékenység megtorpanásának, de tény, hogy ezt a romló tendenciát az újabb béremelés nem fordítja meg, a kivándorolt munkavállalókat sem hozza vissza, a tényleges munkakínálatot sem növeli, viszont az árát meg kell majd fizetni. Úgy látszik, hogy a közönség rokonszenvére pályázó politikai szereplők csak osztani tanultak meg az iskolában, és kimaradt a szorzás. Márpedig ha valaki nem képes a beruházási szándékokat, a képességeket, a képzettséget, ezzel a munkahelyeket és a kibocsátás nagyságát megtöbbszörözni, azaz szorozni, az nem fog osztani sem.

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”