„És a győztes… egy háttéralku (és Antonio Tajani)” – ezzel a keserű címmel jelent meg január 17-én, kedd este fél 11-kor az uniós ügyekkel foglalkozó hírportálon, a Politicón az a cikk, amely az Európai Parlament elnökválasztásáról számolt be frissiben. Bár a veterán olasz politikus győzelme nem meglepő, csupán a papírforma érvényesülése, körülményei annál érdekesebbek, következményei pedig szerteágazók. De hogyan lett Silvio Berlusconi táskavivőjéből az EP elnöke, és mi változhat a megválasztásával?
Erőviszonyok a parlamentben
Az EP és a nemzeti parlamentek közötti egyik legfontosabb különbség, hogy miközben a tagállami intézményeket jellemzően egy domináns párt vagy stabil koalíció uralja és irányítja, az EP-ben senkinek nincs többsége. A legnagyobb csoport, az Európai Néppárt (EPP) a 751 mandátumból 217-et birtokol, a parlamenti többséghez további 159 szavazatra van szüksége más frakcióktól. A siker kulcsa az EP-ben tehát még a legkisebb ügyben sem a tankszerű nyomulás, hanem az eredményes koalícióépítés. Az elmúlt másfél évtizedben a látványos politikai harcok ellenére a parlament működését a hivatalos egyezség nélkül üzemelő nagykoalíció, a Néppárt és a 189 képviselőt felvonultató Szocialisták és Demokraták (S&D) hallgatólagos együttműködése határozta meg. Intézményi, szervezeti kérdések, személyi kinevezések, fontos politikai döntések mind a két nagy frakció között dőltek el. Némi figyelmet a kisebb frakciók is kaptak, hisz tartalmi, szakmai ügyekben a két nagy sokszor az ő segítségükkel igyekezett felülkerekedni a másikon; megnyerhető támogatásukra, jóindulatukra tehát szükségük volt. 2014-ben ez a nagykoalíció állapodott meg arról, hogy az EPP mint a választásokon legtöbb szavazatot kapott csoport adja az Európai Bizottság és az Európai Tanács elnökét Jean-Claude Juncker és Donald Tusk személyében, a szocialisták pedig az Európai Parlamentet irányíthatják az újrázó Martin Schulzcal. A felek fegyelmezetten meg is szavazták egymás jelöltjeit – Schulzcal szemben a néppárt nem is állított ellenjelöltet –, jóllehet a konstrukción már akkor látszottak repedések. Az erőviszonyok ugyanis a 2014-es EP-választás nyomán eltolódtak. A két nagy frakció az előző ciklusban még a képviselők közel kétharmadát adta, a 2014-es választások nyomán már csupán valamivel több mint a felét. A változás nagyrészt az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) csoportjába tömörülő euroszkeptikusok, valamint a két kisebb frakcióba szerveződő szélsőjobboldal (továbbá a független státuszú „még szélsőbb” jobboldal, benne a Jobbik) előretörésének köszönhető. Schulzot ennek ellenére magabiztos többséggel megválasztották 2014-ben – igaz, egy másik íratlan megegyezés alapján a szocialisták nyitva hagyták, hogy az EP-mandátumának felénél esedékes váltásnál a posztot átengedjék a jobboldalnak.
A múlt heti elnökválasztás ebben az erőtérben zajlott le. Abszolút többséget a baloldalnak ugyan nem volt esélye összekovácsolni, de ez a néppárt számára is majdnem lehetetlen vállalkozásnak tűnt. A választás negyedik körében azonban, ahova csupán a harmadik körben legtöbb szavazatot kapó két jelölt kerül be, és a több szavazatot megszerző induló győz, elvben bármelyik oldal felülkerekedhetett volna. És itt játszott fontos szerepet a jelöltek személye.
A kiélezett küzdelemnek különös módon mindkét nagy frakció rossz jelölttel vágott neki. Az EPP (a belső előválasztás eredményeként) az erősen vitatott múltú, 64 éves Antonio Tajanit indította, szemben olyan jelöltekkel – például az ír Mairead McGuinness-szel vagy a francia Alain Lamassoure-ral –, akik frakciójuk
határain túl is elismertek, és esélyük lett volna a liberálisoktól, a zöldektől vagy akár a baloldaltól is szavazatokat szerezni. Tajani tulajdonképpen provokáció: úgy képviseli a kevés népszerűségre számot tartó brüsszeli eurokrata elitet, hogy közben a jobboldali populista euroszkepticizmust is tökéletesen megtestesíti. Majdnem lehetetlen teljesítmény, amit az Európai Néppárt jelöltje hoz. Berlusconi Forza Italiájának (FI) egyik alapítója, a bunga-bunga partik hősének személyes barátja és szóvivője, ugyanakkor 2008-tól az Európai Bizottság alelnöke, 2010–2014 között pedig iparért és vállalkozáspolitikáért felelős biztosa. Ez utóbbi funkciójában valószínűsíthetően jelentős szerepe volt abban, hogy a dízeljárművek szennyezőanyag-kibocsátásának gyári manipulálására csak 2015-ben, a Volkswagen-botrányban derült fény. Janez Potočnik, a bizottság akkori környezetvédelmi biztosa – sokasodó információk nyomán – már 2013 februárjában levélben hívta fel Tajani figyelmét a problémára. Potočnik jelezte, hogy a környezetvédelmi főigazgatóság önmagában nem rendelkezik kellő hatáskörrel és súllyal az ügy alapos kivizsgálására és a megfelelő lépésekre, ezért Tajani együttműködését kérte. Tajani válaszként szabályozási moratóriumot hirdetett meg az autóiparra, s ezzel megmentette azt az újabb, költségeket eredményező szabályoktól. A környezetvédelmi biztos tulajdonképpen megtiltotta, hogy végére járjanak az ügynek, a Volkswagen és más autógyártók pedig még évekig zavartalanul építhették be csaló szoftvereiket a dízelautókba. Ezek így a teszteken hozták is a károsanyag-kibocsátásra vonatkozó uniós előírásokat, miközben valós körülmények között a határértékek 6–40-szeresét bocsátják ki.
Tajani mindemellett finoman szólva is nélkülözi a meggyőző karizmát, inkább a szürke pártfunkcionárius díszpéldánya. Aligha várható, hogy karakteres képviseletét tudja adni az Európai Parlamentnek a többi uniós intézménnyel és a tagállamokkal fenntartott viszonyában.
Az EPP első ránézésre súlyos politikai hibát követ el Tajani jelölésével, amire a szocialisták könyörtelenül lecsaphatnának. Olyan jelöltet kell csupán állítaniuk, aki magabiztosan be tudja húzni maga mögé a liberális-zöld-baloldali frakciókat, így ha a szocialistáknak abszolút többségük nincs is, Tajanit meg lehetne verni. Az S&D azonban már korábban bejelentette: frakcióvezetőjüket, az ugyancsak olasz Gianni Pittellát jelölik. Pittella kétségtelenül ügyesen irányította és konszolidálta a képviselőcsoportot, és az EPP-vel kötött nagykoalíció üzemeltetésében is hatékonyan be tudott segíteni Martin Schulznak. Elsöprő politikai karizmával azonban őt sem lehet vádolni, angoltudása gyenge, a rossz nyelvek szerint pedig – jó néhány botrányt megélt politikusdinasztia sarjaként – ő sem független Dél-Olaszország átláthatatlan politikai, gazdasági és maffiapolipjától. Népszerűsége a szocialista csoport határain túl mindenesetre erősen korlátozott.
A kisebb frakciók reakciója egyöntetű: egyik jelölt sem alkalmas arra, hogy felsorakozzanak mögé. Felmerül az a gondolat is, hogy közös jelöltet állítsanak, vagy együttes fellépéssel próbálják meg rábírni a nagyobb frakciókat elfogadhatóbb jelölt állítására. A tapogatózó tárgyalások azonban eredménytelenek, és valamennyien önálló jelölttel vágnak neki a választásnak. Akiknek valós esélyük nincs, s szereplésük inkább szimbolikus: szinte mindegyikük nő, van köztük brit (a Brexit kellős közepén!), halláskorlátozott és feminista. Talán egyedül a liberális Guy Verhofstadt pályázhatna a politikai táborokon átnyúló támogatásra, még ha megegyezés híján valós esélye neki sincs a győzelemre. Verhofstadt politikai renoméját azonban alaposan megtépázta január eleji frakcióegyesítési kísérlete a Beppe Grillo-féle olasz 5 Csillag Mozgalommal. Az ötcsillagosok 2014 óta sajátos érdekházasságban élnek az EP-ben a szélsőjobboldali brit Függetlenségi Párttal (UKIP), s bár 2016 őszétől szabadulni próbálnak ebből a viszonyból, az elsőként kinézett Zöldek nem mutatkoznak nyitottnak a fogadásukra. Verhofstadt viszont megegyezésre jut velük, annak ellenére, hogy a „grillisták” jobboldali populizmustól sem mentes, enyhén euroszkeptikus, a szabadpiaci elvekkel szemben erősen kritikus nézetei politikailag távol állnak a liberálisok irányvonalától. Verhofstadt meglepő megállapodását végül saját frakciója veri le, alaposan meggyengítve a frakcióvezető politikai pozícióját és elismertségét. Verhofstadt esélye így még tovább csökken – viszont égető szüksége lesz valami felmutatható politikai sikerre.
Cinkelt lapok
Az elnökválasztás előtti hétvégén már felreppennek hírek az egyezségről, de hivatalosan csak közvetlenül az elnökválasztás előtt jelentik be: Guy Verhofstadt visszavonja jelöltségét, a liberálisok az EPP-s Tajanit támogatják. A belga politikus ideológiai rugalmassága ezen a ponton korlátlannak látszik, ám hogy mit nyer rajta, egyelőre nem tiszta. Még az sem biztos, hogy a korábban, az ötcsillagosokkal kötött megállapodásakor mögüle kihátráló frakciója egyöntetűen követni fogja. A néppárti–liberális koalíció ráadásul önmagában édeskevés. Szövetségüket a felek az euroszkepticizmus és populizmus ellen fellépő „Európa-párti” koalíciónak nevezik – csakhogy ennek az együttműködésnek csak akkor van esélye, ha megkapja a Brexitet kierőszakoló brit konzervatívokat és a Lengyelországot kormányzó populista Jog és Igazságosságot (PiS) is magába foglaló, euroszkeptikus Európai Konzervatívok és Reformerek támogatását. Ez viszont meglehetősen perverz koalíciónak tűnik. Az ECR ráadásul nem lép vissza a harmadik fordulóig, ahonnan aztán a papírforma szerint Tajani és Pittella jutnak tovább az utolsó szavazásra.
A végső fordulóban aztán hiába kapja meg a szocialisták jelöltje a Zöldek és a radikális baloldal (GUE) szavazatainak jelentős részét – az ECR Tajani mellé áll, akit 352 szavazattal az Európai Parlament elnökének választanak. Hogy a két jelölt a kiélezett helyzet ellenére sem volt mindenki ínyére, azt a viszonylag sok tartózkodás és nem szavazó képviselő jelzi. Az elnökválasztás ugyanakkor nem csupán a konzervatív olasz jelölt győzelme a szocialista olasz jelölt felett. A következmények teljes súlyát még nem látjuk, néhány komoly változás viszont már most valószínűsíthető.
Kecskére káposztát
A szocialisták – azzal, hogy a ciklus eleji hallgatólagos megállapodás dacára nem engedték át automatikusan a pozíciót a jobboldalnak –, felrúgták a nagykoalíciót. Ám az is igaz, hogy az EPP olyan jelöltet állított, akiről sejthette, hogy nehezen fogadható el a baloldal számára – a Berlusconi-fióka Tajani csalogató üzenet volt viszont az euroszkeptikusoknak. Manfred Weber néppárti frakcióvezető már a választást megelőzően megpróbálta a szocialistákra tolni a felelősséget az EPP és az euroszkeptikusok közötti együttműködésért, ami arra utal, hogy tudatos stratégiát követett.
A szocialista–konzervatív nagykoalíció helyét most euroszkeptikus–néppárti–liberális – merő humorból „Európa-pártinak” nevezett – többség veheti át az Európai Parlamentben. Amelynek új elnöke személyiségéből és politikai hátteréből fakadóan nagy valószínűséggel elszürkíti az intézményt, és örömmel enged nagyobb teret a tagállami kormányokat reprezentáló Európai Tanácsnak. Ez tökéletesen egybevág a populista jobboldal „nemzetek Európájáról” vallott elképzelésével. Az EP politikai karaktere jobbratolódott, éspedig a liberálisok közreműködésével. Olyan többség jött létre, amely Verhofstadttól a bajor CSU-n és Orbán Viktoron át Theresa Mayig és Jarosław Kaczyńskiig ível. Az e koalíció által uralt parlament várhatóan visszafogottabban bírálja majd a tagállamokat (például a magyar vagy lengyel fejleményeket), kevésbé lesz progresszív szociális és környezeti ügyekben, és karakteresen ellenáll az uniós integráció erősítésével szemben. S hogy mit keres mindebben az európai föderalista Verhofstadt, aki a magyar és a lengyel kormányt is ékesszólóan tudja kiosztani? Nos, az elvi rugalmasság gyakorlati előnyökhöz vezethet. Nem csak az EP-n belül megszerezhető pozíciók kecsegtetők.
A szocialisták marginalizálódásával felszabaduló politikai tér egy részét is kitöltheti az ALDE, amelyik a politikai perifériáról a fősodorba lavírozta magát. Verhofstadt kockáztatott, és az ötcsillagos affér okozta csorbát a liberálisok politikai súlyát megnövelő megállapodással köszörülte ki. Hogy hosszú távon ez kifizetődik-e, vagy nagyobb károkat okoz az ALDE elvi következetességének feladása, ma még nem látni. A liberális–illiberális együttműködés mindenesetre az európai liberális politika tartós jobbratolódását jelezheti. A szocialistáknak az általános európai vesszőfutásuk eredményeivel most az EP-ben is szembe kell nézniük. Az európai politika mostantól sokkal inkább csak megtörténik velük, és kevésbé lesznek képesek formálni, mint eddig. A Zöldek vagy a GUE elégedett lehet, hogy felbomlott a sokat kárhoztatott nagykoalíció. Azt azonban még nem tudjuk, hogy ami a helyére lépett, nem lesz-e még sokkal fenyegetőbb.
Az EU mindhárom nagy intézménye (bizottság, tanács, parlament) immár az Európai Néppárt kezében van. Ezek a kezek pedig nem valami tiszták. Az EB elnöke, Jean-Claude Juncker megválasztása óta nem tud szabadulni a LuxLeaks-botránytól és attól, hogy elévülhetetlen érdemei vannak a különböző adóoptimalizálási és adóelkerülési praktikák európai terjedésében. Az új EP-elnök Antonio Tajaninak papírja van róla, hogy a levegőminőséggel és az európai polgárok egészségével szemben az autóipar érdekeit helyezi előtérbe. És ne felejtsük el a bizottság frissiben kinevezett, ugyancsak néppárti alelnökét, a lobbidzsungel legmélyéről érkező, magángépeken röpködő Günther Oettingert se! Nekik kéne helyreállítani az európai intézmények iránti bizalmat – és erre az EU-ból épp távozó brit konzervatívokkal meg a Fidesz és a lengyel PiS euroszkeptikusaival szövetkeztek. Én nagy téteket nem tennék a sikerükre. Pedig a kudarcuk mindannyiunknak nagyon fog fájni.
A szerző a Párbeszéd EP-képviselője, a Zöldek–ESZSZ frakciójának tagja.
