Felcsuti Péter

A lassuló jövő

Ment-e előrébb a bankszektor és a kapitalizmus a 2008-as válság óta?

Publicisztika

Az olaszországi népszavazás előtt és után elterjedt aggodalmak szerint az olasz bankszektor helyzetének rendezetlensége egy újabb európai bankválság kiindulópontja lehet. Aki ezen kezd gondolkodni, inkább előbb, mint utóbb óhatatlanul beleütközik a kérdésbe: vajon a világ bankjai mennyire újultak meg, változtak meg a 2008-as válság óta eltelt időszakban? Mennyire valószínű egy újabb összeomlás?

S vajon mindennek mi köze lehet a liberális kapitalizmus elmaradt megújulásához?

Meggyőződésem szerint e kérdések összefüggenek. Való igaz, a válság a bankszektorból indult, ezért természetesen elkerülhetetlen volt, hogy az állam elvégezze a házi feladatát, azaz megtegye azokat a „technokrata lépéseket”, amelyek remélhetőleg csökkentik egy újabb összeomlás kockázatát. Ám még a szűk értelemben vett technokrata intézkedések mögött is van ideológia és értékrend. Nem véletlen, hogy a nyugati országokban ténylegesen végrehajtott bankreformok nem a legradikálisabb javaslatokra épültek – ilyen volt például a banki tőke drasztikus megnövelése, a tevékenységi korlátozások újbóli bevezetése, a legnagyobb bankok feldarabolása és a többi. Ettől függetlenül nagyon is elképzelhető, hogy a megtett intézkedések elégséges módon csökkentik annak a kockázatát, hogy egy újabb válság a pénzügyi szektorból induljon el. (Ha egyáltalán kialakul – én az elhúzódó stagnálást látom valószínűbbnek.) Ettől azonban a gazdaság egésze és benne a pénzügyi szektor tevékenysége továbbra is diszfunkcionális maradt.

 

Vénebb, mint a katolikus egyház

A bankszakmában eltöltött néhány évtized alatt többször is találkoztam azzal, hogy a bankokat temetik: úgymond kiszorulnak a versenyből, elvesztik a létjogosultságukat vagy annak jó részét a kapitalista piacgazdaságban. A vélt okok sokfélék voltak: a reálgazdaság szereplőinek megváltozott szokásaitól a technológiai vagy pénzügyi innovációkig, melyekre a szektoron kívüli versenytársak jobban reagálnak, ha nem épp ők maguk az innovációk kezdeményezői. Emlékszem, a (számomra) első ilyen jóslat az értékpapírosításnak nevezett innováció kapcsán hangzott el, amely a kereskedelmi bankok kiiktatását ígérte a pénzügyi közvetítésből oly módon, hogy a tőkepiac közvetlenül összekapcsolja a forrásokat keresőket és a forrástulajdonosokat. Aztán jött az internet, s az újabb jóslat, hogy a bankfiókokra többé már nem lesz szükség, mert az ügyfelek a hálón is el tudják intézni banki ügyeiket, s nem igénylik a személyes kapcsolattartást. Ennek következő változata az az előrejelzés, hogy a pénzügyi szolgáltatásokat az okostelefonok, az ún. fintech cégek fejlesztette applikációk fogják forradalmasítani a bankok rovására.

Csakhogy a bankoknak nem az ilyen versenykihívások jelentik az igazi problémát. A bankrendszernek eddig mindig sikerült megtartania kitüntetett szerepét a kapitalista piacgazdaságban – hol sikeres lobbizással a kedvező szabályozásért, hol az ügyfélkezelés és kapcsolattartás technológiai hátterének importálásával más ágazatokból, esetleg az ágazaton kívüli versenytársak felvásárlásával vagy összeolvadással. És miért ne sikerülne most is? A bankok okkal hivatkozhatnak arra, hogy a bankszakma idősebb, mint a katolikus egyház; s amíg léteznek piacgazdaságok, amelyekben a szereplők pénzt használnak fel az interakcióikhoz (termeléshez, beruházáshoz, értékesítéshez, fogyasztáshoz, megtakarításhoz), addig szükség lesz az olyan speciális tudással és jogosítványokkal rendelkező szervezetekre, amelyek ezt az együttműködést lehetővé teszik. A bankok igazi problémája mindig is a reálgazdaság helyzete volt. Ha a dolgok jól mennek, a reálgazdaság keresletet támaszt a pénzügyi szolgáltatások iránt, a bankok pedig – a versenytől és a szabályozó rendszertől nem függetlenül – megélnek. Ha a dolgok nem mennek jól, nekik sem megy jól.

Temetni tehát nem kell a bankokat – de dicsérni sem könnyű őket. A bankok és a bankárok népszerűtlenek, mindig is azok voltak. Ez annyira magától értetődő (bár az okok összetettek), hogy e helyütt elég csak Arisztotelészre hivatkozni, aki a Politika első könyvében e foglalatoskodást a legutolsónak, legalávalóbbnak minősítette. És a válságok idején mindig feltámad az ellenérzés a bankokkal szemben, a történelmi-kulturális alapon előhangolt fenntartások ilyenkor megerősítést kapnak.

A neheztelés oka, hogy speciális tudásuknak és helyzetüknek köszönhetően a bankok olyan típusú és esetenként olyan nagyságú nyereségre tehetnek szert, ami a piacgazdaság többi szereplője számára nem elérhető. Mindezt ráadásul úgy, hogy – különösen válságok idején – saját helyzetüket javítandó gyakran ügyfeleik helyzetét rontják.

Ingyenebéd természetesen nincs. Az elmélet jól tudja ezt, és tudja a piacgazdaság működtetéséért felelős szabályozó állam is, hogy a nagyobb profitlehetőséggel szemben nagyobb kockázatok állnak, amelyek a bankok ügyfeleit veszélyeztethetik, vagy – ha a bankok csődjét az állami közbelépés akadályozza meg – a költségvetésen keresztül a számlát a társadalom egésze fizeti.

A 2008-as válság legfőbb jellemzője ezért nem az volt, hogy a bankok a nyereségük emelése érdekében a kockázatokat és a költségeket ténylegesen a társadalomra hárították át; hisz ez a múltban sokszor előfordult. Ahogy az oroszlán húst eszik, a bankok is csak azt teszik, amire a helyzetük alapján lehetőségük van. A helyükben más is (legtöbbször) ugyanezt tenné. Az új vonás az volt, hogy az állam nevében eljárók elfelejtették ezt a korábban már alaposan megtanult egyszerű igazságot, vagy inkább elhitették magukkal, hogy az oroszlán vegetáriánus lett. A fejlett világ bankrendszereinek erkölcsi és anyagi csődjében az ideológia (a piac alapvetően jól működik), az abból adódó szabályozói passzivitás (az állam több kárt okoz, mint hasznot) és egy értékrend (greed is good, azaz a sok egyéni mohóságból közjó lesz) kudarca játszotta igazán a fő szerepet.

Közben azonban eltelt lassan egy évtized, és jól látjuk, hogy a válság nem ért véget. A fejlett világban vérszegény a növekedés, növekednek az egyenlőtlenségek, a lakosság nagy többségének a jóléte stagnál vagy csökken, erősödik az elégedetlenség. Mindezzel párhuzamosan világszerte megingott a hit és a bizalom a liberális kapitalizmus működőképessége iránt.

Pedig a lecke, vélnénk, egyszerű volt. Újra kell szabályozni a bankok tevékenységét, és lecserélni a diszkreditálódott ideológiai és értékrendbeli alapvetéseket. Az 1929–33-as válság után végül is épp ez történt; a bankrendszer működését megszigorították, szélesebb értelemben pedig – a New Deal ideológiája révén – megtörtént a liberális kapitalizmus újraértelmezése, ami hosszú évtizedekre biztosította a Nyugat sikeres menetelését.

A dolog most másként áll.

 

A „hitelesek”

A két feladat közül az elsőt sikerült nagyjából elvégezni; a bankok tevékenységét jelentősen megszigorították. Szűk szakmai értelemben valamekkora bizonyossággal kijelenthető, hogy a bankok, de főleg a bankrendszerek ma biztonságosabban működnek, mint 2008 előtt. A megnövekedett tőke- és likviditási követelmények, a rendszer működése szempontjából kritikusan fontos bankok kiemelt kezelése, a sérülékenységek időbeni feltárását célzó, ismétlődő stressztesztek, a banki vezetők bónuszainak szabályozása és számos egyéb előírás remélhetőleg megteszi a dolgát. De még ha ezek a szabályozások nem is születtek volna meg, a bankok már csak azért is biztonságosabban és óvatosabban működnek, mert a vezetők és munkatársak számára még közvetlen élmény a rémület és a sokk, amit a 2008-as válság elszabadulása okozott. A történelmi és szociológiai tapasztalatok szerint legalább egy nemzedék kell ahhoz, hogy az emlékek elhomályosuljanak, és a színre lépő új generáció fiatalos arroganciával lesöpörje a múltbeli tapasztalatokat.

A bankok tehát ma biztosan jobb állapotban vannak, mint a válság idején, ám ennek a gazdaság szereplői egyelőre nem sok hasznát látják. A bankok nem vagy csak keveset hiteleznek, vagy – ami igazán fontos lenne – nem olyan célokra hiteleznek, amelyek tartós gazdasági növekedést, munkahelyeket és jólétet eredményeznek. E ponton a kígyó megint a saját farkába harap; a bankok, mint a gazdaság bármely szereplője, ösztönzőkre reagálnak. Ha az ösztönzők a produktív beruházások felé terelik őket, akkor produktív célokra adnak hitelt, ha spekulatív pénzügyi befektetések finanszírozására – ahogy manapság megint –, akkor arra.

Ez pedig visszavezet a liberális kapitalizmus elmaradt megújulásához az ideológia és az értékrend terén, ami a válság fennmaradásának egyaránt oka és tünete. Válság idején az emberek a jelenre, a napi túlélésre összpontosítanak. Nincs sem idejük, sem energiájuk, sem kedvük a jövőjükkel foglalkozni. A társadalom-lélektannak sokféle magyarázata van e jelenségről, amely rossz, önmagát erősítő egyensúlyként akár hosszabb időn keresztül is fennmaradhat.

Ugyanennek a diszfunkciónak a gazdaságban való leképeződése a gazdasági szereplők időhorizontjának a lerövidülése, az ún. short-termism. E nézet egyik legismertebb képviselője Andrew Haldane, a Bank of England ügyvezető igazgatója, aki szerint a short-termism a pénzügyi közvetítésben részt vevőknek azt a hajlandóságát jelenti, hogy túlértékeljék a rövid távú kimeneteket a hosszabb távon kínálkozó lehetőségekkel szemben. Szakmai zsargonnal a piaci szereplők, köztük a bankok, magas rátával diszkontálják a jövőbeni pénzáramokat, amelyek így kedvezőtlenebbnek (kisebbnek) tűnnek fel a jelenlegi vagy a jelenhez időben közelebbi pénzáramokhoz képest.

Ennek pedig nem látható, de nagyon is valóságos (alternatív) költségei vannak az elmaradt beruházások és az emiatt meg nem valósult jövőbeni termelés, illetve jólét formájában. Haldane e jelenségre számos bizonyítékot fedez fel – például azt, hogy a tőzsdei vállalatok a korábbi évtizedekhez képest sokkal több osztalékot fizetnek, hogy népszerű a saját részvények visszavásárlása vagy a hatalmas készpénztartalékok felhalmozása.

A diszkontláb mértéke, amely az üzleti döntés-előkészítés és döntéshozatal egyik legfontosabb eszköze, természetesen nemcsak a tőkepiacok vagy a tőzsdén jegyzett vállalatok, hanem a gazdaság összes szereplője, köztük a bankok számára is fontos. Ha ez a ráta magas, a bankok nem fognak olyan projektumokat hitelezésre befogadni (vagy csak nagyobb önrésszel), amelyek megtérülése alacsonyabb, és az ügyfelek sem fognak ilyen projektumokba belevágni, vagy ilyenekkel a bankokat megkeresni. A bankok ilyenkor azt mondják, hogy az ügyfelek nem keresik meg őket fejlesztési igényeikkel, az ügyfelek pedig azt, hogy a bankok nem foglalkoznak az igényeikkel, mert túl kockázatosnak tartják őket.

Ez a jelenség különösen annak fényében tűnik abszurdnak, hogy a pénzpiaci kamatok – nem utolsósorban a jegybankok masszív „mennyiségi lazításának” köszönhetően – most már évek óta soha nem látott mélységekben vannak. Ha a kockázatmentes állampapírok átlagos hozama 3-4 százalék körül mozog, hogyan lehet 12 százalék a bankoktól vagy éppen a beruházásoktól elvárt tőkearányos nyereség?

Természetesen dőreség lenne kizárólag a válsággal magyarázni az időhorizontok lerövidülését és a diszkontláb emelkedését; e jelenségre már a válság elindulása előtt felfigyeltek, már akkor is felbukkant a „negyed­éves kapitalizmus” kifejezés. És persze az is igaz, hogy a mostani, felgyorsult világban minden gyorsabb és intenzívebb lett; az információáramlás, a döntések, az elvárt eredmények a gazdaságban épp úgy, mint a gazdaságon kívül. Ám ami talán elfogadható luxusfellendülés idején, elfogadhatatlan pazarlás a válságok után, amikor amúgy is sok a pótolnivaló a válság idején kiesett növekedés és jólét miatt.

Az elemzőknek, köztük Haldane-nak, vannak elképzeléseik arról, hogy miként lehetne a short-termism által előidézett helyzeten javítani a pénzügyi szektorban és azon kívül. Ilyen lehetne a nagyobb transzparencia, amely megkövetelné, hogy a bankok és a többi pénzügyi szolgáltató beszámolóikban több információt adjanak hosszú távú terveikről és kilátásaikról. Fontos lehet a vezetői jövedelmek és a hosszú távú teljesítmény és kockázatvállalás közötti erősebb kapcsolat megteremtése, például úgy, hogy a bónuszok kifizetését hosszabb távra elosztják vagy elhalasztják, esetleg lehetővé teszik, hogy részben vagy egészben vissza lehessen követelni (claw-back). Fontos lehet a részvényesi szerepkör és jogosítványok átalakítása, ami a hosszabb távú részvényeseknek több jogot biztosít, mint a rövid távra vásárlóknak. Megfontolandó az adózás átszabása is, ami büntetné a rövid távú és jutalmazná a hosszabb távú értékpapírtartást, illetve ösztönözné a nyereség visszaforgatását az osztalékfizetéssel szemben.

Az ilyen és ehhez hasonló intézményi változtatások kétségkívül hasznosak lehetnek a gazdaságban jelenleg is érvényesülő perverz ösztönzők kiiktatása szempontjából. Ám önmagukban bizonyosan nem elégségesek (sőt valószínűleg meg sem születnek), ha nem járnak kéz a kézben a liberális kapitalizmus megújulását szolgáló ideológiai és értékrendbeli változásokkal. Ennek pedig nem sok jelét látni. Nem mintha hiány lenne színvonalas javaslatokból komoly szerzők tollából, amelyek éppen ezt célozzák (az említett Haldane-írás is egy ilyen tanulmánykötetben jelent meg). Ezek a – jobb jelző híján – baloldali elgondolások azonban egyelőre a politikai és gazdaságpolitikai viták margóján mozognak, a vezető szerepet továbbra is a mainstream közgazdaságtan és az arra épülő társadalom- és gazdaságpolitika játssza. A „hiteles” bírálatot a populizmus és demagógia képviseli.

Neked ajánljuk