Ti, akik hívő katolikusok vagytok, akik emberként és alkotóként oly gyakran a humánumról, a megértésről és az erkölcsökről szóltok, Ti, akik nem is olyan rég a barátaim, osztálytársaim és / vagy alkotótársaim voltatok, akiket mind szerettem és becsültem, és akiket még most is szeretnék szeretni és becsülni!
Barátaim!
Ezekkel a dolgokkal mi lesz?!
- Ne lopj!
- Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!
- Ne kívánd felebarátod házát, ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát – se semmit, ami a te társadé!
És azt is kérdezem, hogy mit gondoltok a kevélységről, az irigységről, a haragról és a jóra való restségről? Ezekről mit gondoltok most?
Szívből és barátsággal kérdezem ezeket, (és nem hívőként, hanem „csak” emberként) azt kérve, vizsgáljátok meg a lelkiismereteteket!
Dér András!
Te filmrendező vagy és operatőr, van saját szakmád hivatásod, amiben gyakorolhatod és bizonyíthatod a tehetségedet. Miért nem a saját szakmádban mutatod meg a kiválóságodat? Persze, miért ne lehetnél kiváló más szakmákban is? – ez igaz. És természetesen jogod van kipróbálni magadat más szakmákban – ez is igaz.
De – csak hogy kipróbáld magad – miért kívánod elvenni bárki mástól azt, ami nélküle nem lenne, ami előtte nem volt, ami az ő munkájának és szorgalmának, hitének gyümölcse?
Jordán Tamás nem csupán színházcsináló (színész és rendező), hanem színházat álmodó színházteremtő, ahogy az ő mestere – sokunk mestere –, Ruszt József is az volt. A szombathelyi színházat Tamás teremtette, gondozta, ápolta, a társulata hozzá csatlakozott, az ő hívására, miatta ment Szombathelyre.
Az ami van, és amit most magatoknak akartok – ott –, az miatta van.
Az pedig, ahogyan a társulat és a szombathelyiek egyként kiállnak mellette, érte, azt bizonyítja, hogy Tamás rászolgált a bizalomra és a társulat, a közönség még mindig a bizalmában tartja őt.
Mi lehet, mi kellhet több, hogy tiszteletet parancsoljon, hogy megállítsa, visszafordítsa azokat az irigyeit, akikben talán ott még becsület, a tisztesség?!
Van számos színház, amelyek vezetői posztját meg lehet pályázni, mért pont az kell, amely bár állami pénzből, de egyetlen ember ambíciójából, szeretetének, elszántságának, kitartásának erejéből és erejével teremtődött, és ezáltal létezik?
És még Te állítod, András, hogy sérelem ért, hogy a Te tisztességeden esett csorba, pusztán azzal, hogy a pályázatod nyilvánossá lett? Ezek súlyos rágalmak, amelyeket bizonyítani kell. De Te nem bizonyítasz, csak kijelentesz.
Ki és mi ebben az egész ügyben a tisztességtelen, meg tudod ezt magyarázni? De nem másnak, hanem csak magadnak!
Nagy szükséged lenne erre, ha a tisztesség nem csupán egy bármikor használható fogalom a számodra, hanem mérték és mérce valóban.
Tudod mi lesz, András?!
Most megkívántátok, odamentek, elveszitek, próbálkoztok, aztán, ha nem megy, majd eldobjátok és nem lesz.
Mindennapos történet ez – itt és ma – ebben az országban.
Tényleg ezt akarod?
Tényleg ilyen vagy?
Tényleg ilyen lettél?
Bízom benne, hogy mégsem!
Némiképpen megrendült barátsággal,
Janisch Attila
