H
Mondhatnánk: mennyire más lenne a helyzet, mennyire másról folyna ma a szó, ha áprilisban-májusban néhány kiadós eső megáztatta volna a határt! Vagy ha az az átkozott sertéstermelési ciklus nem éppen az elmúlt egy évben küldi a bányászbéka szintje alá az európai sertésárakat! Vagy ha a tejágazat nem pont az uniós csatlakozás előtti évben sodródik az utóbbi évtized legsúlyosabb értékesítési válságába! Vagy ha legalább az elmúlt négy évben tervszerű munkával készült volna a szakkormányzat az európai uniós agrártámogatások hivatali rendjének előkészítésébe! Vagy ha...
Hagyjuk ezt. Volt aszály, volt értékesítési válság, és nem volt tervszerű munka. Közvetlenül az uniós csatlakozás előtt lett viszont egy speciális helyzet, amelyben az elemi károktól megroggyant gazdák a puszta túlélésükért küzdenek, az agrárkormányzat pedig szívós nekikeseredettséggel próbál úrrá lenni a hónapokkal ezelőtt még tökéletesen kilátástalannak tűnő hivatalépítési időzavarán.
De haladjunk sorjában.
H
A termelők olyat buktak az idén a szántóföldeken, mint ide Lacháza. Az adatok szerint a tavasszal még rendkívüli szárazságnak elnevezett kellemetlen körülmény (vagyis hogy hónapokon át nem esik az eső) augusztus végére az elmúlt száz év legsúlyosabb aszályává fajult. Csak ez a ténykörülmény 100 milliárd forintos közvetlen mezőgazdasági kárt okozhat. (Végleges adatok még nincsenek, hiszen a kukorica, a napraforgó, vagyis az őszi betakarítású növények zöme az ország nagy részén még lábon áll, de túl nagy reményt ezekhez sem érdemes fűzni.) Az országban a jegyzett meteorológiai mérések kezdete óta a legsúlyosabb szárazság alakult ki: az idei csapadékhiány adatai immár meghaladják az eddig legrettenetesebbként számon tartott 1952-es aszályét. A hivatalos összegzés szerint különösen száraz időjárás volt a Balaton vízgyűjtőjén és az Alföldön, ahol a havi csapadék mennyisége nem érte el a 20-30 millimétert sem.
A termelési mutatók ennek megfelelően alakultak. A felmérések szerint őszi búzából még a siralmas három tonna sem termett meg hektáronként. A mintegy 1,1 millió hektáron elvetett kenyérgabona össztermése annak ellenére több mint háromszázezer tonnával lett kevesebb (összesen úgy 3,5 millió tonna), hogy az idén a gazdák a tavalyinál kilencvenezer hektárral nagyobb területről aratták le a termést. A statisztikák szerint az utóbbi harminc évben egyszer sem volt ennél rosszabb búzahozam a magyar földeken. (Szinte már kötelező ide írni: a várható gyenge eredmények miatt azonban továbbra sem kell attól tartani, hogy az ország kenyérgabona-behozatalra szorulna, mivel a teljes belső felhasználás - az őrlési, az ipari, a takarmány és a vetőmag célú termés együttesen - évek óta 3-3,2 millió tonna körül alakul. Ebből a kifejezetten kenyérliszt őrlésére felhasznált mennyiség 1,5-1,7 millió tonna.)
A paraszt tehát iszonyatosan nagyot bukott az idén, ám ez nem mindenkit hat meg: sokan mondják: ha nem éri meg, miért csinálja? Hiszen varrodát éppúgy bezárnak, mint disznóólat. Erre igazán adekvát választ adni pillanatnyilag nem lehet, legfeljebb emlékeztetni a flegmákat, hogy a paraszti életvitel nem pusztán a piaci folyamatok függvénye: generációs gyökerek kapaszkodnak az életet adó földbe, ráadásul az agrárágazat tipikusan azok közé a szektorok közé tartozik, amelyek igazi értékét nem egy, hanem több év mutatja meg. A varroda hónapos rotációban zárhat be vagy nyithat ki, attól függően, hogy éppen mennyi a megrendelés. A paraszt ezt nem teheti meg, hisz például a búza nyolc hónap alatt érik be, a disznó hizlalási ciklusa pedig - technológiától függően - öt-hét hónap.
A termelők bajai között feltétlenül meg kell említeni az európai sertéspiac összeomlását, azt a tényt, hogy évtizedek óta nem látott árufelesleg jelent meg legfontosabb értékesítési területeinken, és azt is, hogy a tejpiacon tavasszal hasonló gond alakult ki - igaz, ez már inkább belföldi okokra vezethető vissza. Ráadásul az exportlehetőségeket alaposan megnyeste az oly sokak által üdvözölt erős forint, ami összességében elvitte a tavaly meghirdetett agrárkonszolidáció súlyos hatvanmilliárdját; sőt az idén meghirdetett aszálykárpótló támogatások (tízmilliárd közvetlen szubvenció, ötvenmilliárd garantált hitel) is csak szerény foltot fednek be azon a seben, ami a magyar mezőgazdaság testén napjainkban tátong. Mindezek nyomán összesen legalább százhatvanmilliárd forint kiesést szenvedtek el 2002-2003-ban a magyar agrárgazdálkodók - a teljes idei agrártámogatási összeg (ami "normál" időszakra terveztetik) pedig 235 milliárd forint. Látható tehát: ha az unióról szó sem esnék, akkor is súlyos lenne a gond: a 2004 májusától kezdődő új világ perspektívája azonban csak növelheti aggodalmainkat.
H
Az elmúlt három évet elsősorban arra kellett volna felhasználni, hogy a mi gazdáink legalább megközelítsék az egy év múlva ilyenkor már konkrét versenytársként megjelenő európai gazdák technológiai és szervezettségi szintjét, ám (nagyon) nem így történt. A termelőknek egyelőre kisebb gondjuk is nagyobb annál, mi is lesz itt nyolc hónap múlva, ami pillanatnyi helyzetükben érthető is - ám egyelőre maga az állam is készületlen.
Az unió magyarországi ügyekért felelős tisztségviselője már 1999-ben jelezte, hogy baj lesz, ha az akkor Torgyán vezette agrártárca nem kezdi el sürgősen kiépíteni azt a speciális intézményrendszert, ami képes az EU agrártámogatásainak fogadására, folyósítására és felhasználásuk ellenőrzésére. Torgyán József füle botját sem mozgatta a következő két évben megismételt figyelmeztetésre, sőt állítólag még üzent is az említett tisztviselőnek: minden a legnagyobb rendben lesz a csatlakozás után, Magyarország mezőgazdasága bokréta lesz az unió kalapján, inkább köszönjék meg, ha befogadhatnak, ne pedig piszkálódjanak. Utódja, Vonza András addig jutott, hogy súlyos milliókért elkészíttetett egy tanulmányt arról, mit is kéne valójában csinálni az agrárcsatlakozás zökkenőmentes lebonyolítása érdekében - erről viszont kiderült, úgy ahogy van, használhatatlan. Mindezek után a tavaly nyáron hivatalba lépett új agrárkormányzat kétségbeesett rohanásba kezdett az időhátrány ledolgozására. Egyrészt be kellett indítani az ágazat átfogó regisztrációját (például a földhasználat naprakész összesítését - kevesen gondolnák, hogy a hivatalos hivatalok egyike sem tudta eddig megmondani, egy adott táblarészleten éppen mit is művel annak tulajdonosa vagy bérlője), másrészt egy rendkívüli pontosságot igénylő fejlesztést is el kellett kezdeni a már emlegetett uniós kifizetőhely létrehozására. Ehhez (pontosabban a szükséges számítógépes rendszer kialakításához) nagy nehezen másfél milliárdos Phare-forrást is sikerült szerezni, ami pénzügyileg jó eredmény, de az eljárás tovább növelte a lemaradást. Ennek ellenére a nyár elején a kormány még úgy látta, hogy a szükséges munkák az év végi határidőig letudhatóak, s a magyar gazdák a teljes uniós jogrendszernek megfelelően vehetik majd igénybe a - mellesleg a régi tagokéhoz képest negyedannyi - piaci EU-támogatást. Az EU illetékesei azonban másként gondolták: a különböző "brüsszeli sugallatok" hatására augusztusban a magyar agrárkormányzat végül mégis úgy döntött, hogy az uniós regulához képest kissé kevesebb adminisztrációval járó "egyszerűsített" kifizetés engedélyezését kéri a közösségtől. Ezzel a szaktárca súlyos felelősséget vett a nyakába. A dilemma lényege az, hogy amennyiben Magyarország az uniós támogatások normál rendszerű kifizetését kérné Brüsszeltől, akkor a közvetlen szubvenciókat csak az összesen 3,5 millió hektárban megszabott gofr-kvótára (gabona-, olajosmag-, fehérje- és rostnövényterületre) vehetné igénybe, viszont támogatható maradhatna a tej-, a szarvasmarha-, a dohány-, a juh- és a kecskeágazat. Ha azonban az egyszerűsített rendszer mellett dönt a kormány, a támogatható terület jelentősen, több mint egymillió hektárral nőne, s belekerülhetnének a szőlők, a gyümölcsösök és az egyéb kertészeti ágazatok is, ellenben az említett állattenyésztési ágak nem kaphatnának normatív EU-támogatást. Németh Imre földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter több napilapnak is elmondta, a kormány javaslata lényegében a két megoldás kombinációja: a brüsszeli forrásokat szélesebb kör számára teszi hozzáférhetővé, viszont meghagyja a lehetőséget - nemzeti keretből - az egyszerűsített kifizetési rendszer bevezetésével rosszul járó ágazatok további támogatására. Igaz, ebben a rendszerben az egy hektárra igénybe vehető támogatás mintegy tíz százalékkal csökken, hiszen a pénzösszeg (tokkal-vonóval 299 millió euró) nem változik, a támogatható terület viszont nő. Az elérhető szubvenció még mindig a jelenlegi érték négy-ötszörösét teszi ki. Az EU illetékesei az ősz során véglegesítik az egyszerűsített kifizetés eljárásrendjét. Németh abban bízik, hogy az unió illetékesei nem zárkóznak el a kormányjavaslatban megfogalmazott "magyar rendszer" engedélyezésétől. És - bár ezt nem teszi hangosan hozzá - abban is, hogy így legalább biztosan jöhet a pénz Brüsszelből.
H
Itt tartunk most, de ember nincs, aki megmondaná, hol leszünk holnap. Jelenleg ugyanis nem csak az uniós források ügyében bizonytalan a helyzet: a hazai költségvetési keret körül is késhegyig menő vita dúl. Szeptember első hetében a pénzügyi tárca tervezete és a földművelésügy igénye között a különbség csak egy kevéssel több mint ötvenmilliárd forint. El ne felejtsük, kísértetiesen hasonló összeg meg nem adása miatt távozott posztjáról Csehák Judit, de ahogy az ő tovatűnése sem javít egy szemernyit sem az egészségügy helyzetén, éppúgy fölösleges azon rágódni, vajon Németh Imre esetleges távozása járhatna-e bármi haszonnal. Nem járna - ez személyes meggyőződésem -, hiszen a költségvetés egészen más logika szerint működik.
Medgyessy kormányfő a tavaly decemberi koppenhágai verdikt után (amikor ugyebár arról döntött az EU, hogy Magyarország a parasztjai számára kimért, a korábbi tagokéhoz képest huszonöt százalékos támogatási szintet saját forrásból kiegészítheti harminc százalékkal) a parlamentben arra tett határozott ígéretet, hogy a nemzeti kiegészítéshez szükséges forrást a kormány biztosítja. Csakhogy a pénzügyi tárca elképzelése szerint ez a bizonyos harminc százalék beépíthető az agrárköltségvetésbe, így viszont a hagyományos nemzeti agrártámogatási keret összege elmaradna az 1997-ben megszületett agrárfejlesztési törvényben előírt mértéktől, pontosabban csak az uniós források egy részének beszámításával felelne meg annak. A törvény szerint az agrártámogatási keretet az előző évi infláció és a nemzeti össztermék bővülési rátájának összegével kell emelni. Az eredeti ígéret szerint viszont (bár erre sokan másként emlékeznek) a 25 százalékos uniós támogatásokat a kormány külön forrásból egészíti ki harminc százalékkal. Az is tény viszont, hogy a büdzsé mostani tervezésekor kihagyhatatlanok az 1997-es agrártörvény előírásai, hiszen januárban még nem leszünk az EU-ban. Ennek alapján viszont legalább hat-nyolc százalékkal kellene emelni a jelenleg 235 milliárd forintos közvetlen támogatási szintet.
És itt kell bemondani a pattot.
Pillanatnyilag ugyanis a napi költségvetési érdekek feszülnek élesen egy végsőkig lerongyolódott, jelenlegi állapotában az uniós csatlakozás biztos vesztesének ígérkező ágazatéval szemben. A helyzet megváltoztatásával kapcsolatos kulcsszavak továbbra is: a lehető leggyorsabb ütemű fejlesztés, az elmaradt beruházások pótlása, a magyarországi értékesítő szervezetek azonnali kialakítása - ehhez azonban pénz kellene, irdatlan mennyiségű pénz. Ami viszont nincs. Marad tehát a sodródás, amelyben kizárólag a már most meglevő - bár ritka - tőkeerős hazai agrárvállalkozások és az ugrásra kész külföldi befektetői tőke számíthat sikerre.
A többiek pedig? Erre ma nincs válasz. Nincs immár egy évtizede.
