Publicisztika

Mélyi József kritikájára (Mit állítunk?, Magyar Narancs, 2016. július 21.) válaszolva György Péter fenntartja, hogy a Ligetben létesítendő szakszerű múzeumi koncepció csak utólag, a politikai kontextus fontossá válásával került légüres térbe (lásd: A demokratikus pedagógia tere, Magyar Narancs, 2016. augusztus 4.).

Egerszegi Krisztina tizennégy éves, amikor 1988-ban olimpiai aranyérmet nyer 200 méter háton Szöulban. Mikor a siker érzéséről kérdezte a riporter, kedvesen, kislányosan vagy elérzékenyülten hallgatott – nem voltak szavai, sem begyakorolt paneljei a rajongók megszólítására.

Hiszen még azt sem lehet pontosan definiálni, hogy mitől „jó orvos” a jó orvos.

Mélyi József volt az első s eddig az egyetlen, aki a több hónapja, előbb az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban s most a Magyar Narancsban alakuló vitában a múzeumi negyed éles kritikusaként, s nem a Liget urbanisztikai, illetve az utóbbi hetekben okkal döntővé vált politikai kérdéseinek elemzőjeként szólalt meg (lásd: Mit állítunk?, Magyar Narancs, 2016. július 21.).

És nem holnap, inkább már ma.

Vessünk egy pillantást az ellenzék állapotára. A 2018-as kormányváltás lehetősége vagy lehetetlensége ugyanis október 2-án, a népszavazással dől el.

Molnár Gyula pártelnökké választása első ránézésre logikus következménye elődje kétéves elnöki teljesítményének.

„Ne fütyüljenek, hanem szavazzanak!” (Barack Obamát idézve Hillary Clinton, 2016. július 28., Philadelphia)

Az elmúlt hetek vitái alapján úgy látom, a bojkott – vagy az érvénytelen szavazat leadása – mellett alapvetően három érv hozható fel.

Ez az ország már nem Magyarország. Ez a Bayer-féle lovagok és az Orbán-féle királyok országa.

Semmi értelme toplistát állítani a magyar orvosokról. De hogyan lehetne értelmesen értékelni orvosaink teljesítményét?

Mélyen egyetértek Ádám Zoltán cikkének lényegével. (Akarjuk! Magyar Narancs, 2016. július 7.) Mármint az egyik lényegével.

Mindenki fél mindentől és mindenkitől.