A dél-alföldi kisváros – az önkormányzati újság mellett működő – független lapjának vezetője interjút kért a 2014-es őszi helyhatósági választások után a település újonnan kinevezett főállású alpolgármesterétől. (Jegyezzük meg: vidéken a sajtószabadság szinte halott, az önkormányzatok által kiadott propagandakiadványok mellett fehér hollónak számítanak a független vagy legalábbis félfüggetlen lapok.)
Egy perifériás, sok gonddal és hátránnyal, komoly pénzügyi problémával küzdő településről van szó, amelynek népességfogyása drámai. A fiatalok után a középgeneráció is pakol és megy. Ebben a helyzetben nem szakmai, hanem politikai kérdés volt, hogy a helyben a függetlenekkel és lokálpatriótákkal szemben leszerepelt Fidesz mégiscsak kapjon valamilyen magasabb önkormányzati pozíciót a képviselő-testületen belül. Így lett egy fideszes képviselőjelölt – nem a választási logika alapján, hanem hatalmi akaratból és lobbikényszerből – főállású alpolgármester. Korábban erre nem futotta az önkormányzatnak.
A felelős szerkesztő – aki lapjában nagyjából mindenes is: próbál hirdetéseket szervezni, tudósít apróbb és nagyobb eseményekről, és korrektúrázik is – az új alpolgármestert szerette volna megkérdezni a munkájáról, elképzeléseiről, terveiről, a település esélyeiről, a pályázati lehetőségekről, az európai uniós forrásokról, az elvándorlás mértékének remélt mérsékléséről és egyebekről. Iskolás lesz, amit most rögzítek: egy helyi vezetőt, egy közszereplőt akart megkérdezni a közvéleményt informáló lap és újságíró. Bár tudta, hogy 2010 óta milyen országban él, de eszébe sem jutott, hogy ez bármilyen nehézséget jelenthet. Ráadásul itt mindenki ismer mindenkit. A személyes ismeretség közte és az új, főállású alpolgármester között is fennáll.
| ||
Az első telefonok után még nem gyanakodott. „Nincs bent az alpolgármester úr, de vettük az üzenetét, keresni fogjuk!” – hangzott gépiesen mindannyiszor a válasz. Ám az ígért visszahívás elmaradt, amit nem tartott elegánsnak. A sokadik ilyen próbálkozás után az egyik délelőtt arra az elhatározásra jutott, hogy lehet ezt egy kicsit erőszakosabban is. Hívta a már jól ismert számot, ott felvette ugyanaz a titkárnő, aki eddig, és búgó hangon ismét azt közölte vele, hogy „alpolgármester úr nincs bent”, ám a kis vidéki, független lap felelős szerkesztője nem tágított. „Addig nem teszem le a telefont, amíg nem kapcsolod nekem!” – mondta. A hosszú és mély csend után elnézéssel felérő hangon közölte a titkárnő, aki korábban a szerkesztő tanítványa volt a helyi iskolában, hogy akkor kapcsolja az alpolgármester urat.
A kormánypárti városvezető, mintha az elmúlt hetekben semmi nem történt volna megkeresésügyben, széles jókedvvel üdvözölte az újságírót, érdeklődött a családról és a gyerekekről, szót sem vesztegetve arra, hogy ő az ígéret ellenére nem jelentkezett. Amikor a tollforgató rátért arra, hogy egy interjút szeretne kérni az alpolgármestertől, kínos zavar állt be. Hebegett-habogott az addig barátságosan beszélő, a másiknak szót sem hagyó fideszes politikus. Majd hosszú percek múltán kibökte, neki ehhez felsőbb engedélyt kell kérnie. Ehhez időt kért.
Kissé furcsállotta mindezt a felelős szerkesztő, de igazán már semmin nem csodálkozott. Utólag azt bánta, hogy nem kérdezte meg, pontosan kitől vagy kiktől kell engedélyt kérnie, hogy a saját munkájáról, az alpolgármesteri tisztség feladatairól beszéljen. De abban egyeztek meg, amint az engedély megjön, keresi a szerkesztőt a kisváros második számú vezetője. Hosszú csend, többhetes hallgatás következett. Az előzmények fényében nem váratlanul.
E csöndet ismét a felelős szerkesztő törte meg. Az ellenkezéssel felérő, nem is annyira szelíd elodázás végére szeretett volna pontot tenni. Szerette volna egy interjúban megszólaltatni az alpolgármestert. (Ami normál körülmények között remek alkalom a politikusnak, hogy terveiről, munkájáról, feladatairól beszéljen, ezáltal közelebb kerüljön a település lakóihoz.) Az ismételt telefonhívások után vagy fél tucatszor ugyanaz hangzott el, mint korábban: „Az alpolgármester úr nincs bent, majd visszahívja önt.” Nem hívta, természetesen.
Ekkor a felelős szerkesztő a korábban bevált technikát választotta. Azt mondta a titkárnőnek, addig nem teszi le a telefont stb. A kínosan hosszú csönd és egy furcsa kattanás után létrejött a kapcsolat. Az alpolgármester nehézkesen, elnyújtottan, gondterhesen és meglehetősen nyakatekerten közölte, de pontosabb, ha azt mondjuk, nyögdécselte: nem kapta meg az engedélyt a feletteseitől, hogy városvezetői terveiről, munkájáról, feladatairól, a pályázatokról, a település jövőjéről, lehetséges fejlődéséről beszéljen egy helyi újság felelős szerkesztőjének. Az újságíró viszont ezúttal megkérdezte, amit a múltkor elszalasztott: „Alpolgármester úr, mégis, ki vagy kik nem engedélyezték?” „Ezt most hagyjuk, biztosan tudja ön is” – hangzott a magabiztos válasz, amely mögött, érezni lehetett, a félelem bújt meg.
Az újságíró, aki a több évtizedes pályafutása alatt látott már egy s mást, bevallotta magának: biztos tudása nincs arról, hogy ki mondhatta azt, hogy nem. A választókerületi elnök, aki egyben országgyűlési képviselő, a megyei elnök, a regionális igazgató? Vagy ez egy országosan kiadott irányelv a Fidesznél? Vagy ki? A lényeg: egy helybéli közszereplő a köz mindennapjait érintő alapvető ügyekről sem ad interjút a helyi lap érdeklődésére.
Ezt a történetet eredetileg riportszerűen írtam volna meg. De a tapintható körkörös félelem miatt – mindenki fél mindentől és mindenkitől – senki nem vállalta a nevét.
(A szerző volt újságíró kollégánk, jelenleg az Együtt önkormányzati képviselője Gyulán.)
