Tóbiás József a 2014-es nagy vereség után vette át a politikai és anyagi csőd szélén álló MSZP-t. A pénzügyi csődöt elkerülték, az MSZP egyben maradt, de politikailag jottányit sem erősödött, ami kétségkívül szerény eredmény egy olyan politikai párttól, amely az ellenzék vezető erejének tekinti magát.
Az új elnöknek egy kézenfekvő stratégiai, továbbá egy személyi és egy hatalmi kihívással kell megbirkóznia. Az elsőben nem lettünk okosabbak az eddigi nyilatkozatok alapján: Molnár az elnökválasztási kampányban még arról beszélt, meg kell találni a módját annak, hogy a demokratikus ellenzéki pártok egy asztalhoz üljenek, majd a megválasztása után Gyurcsányt keresetlen szavakkal a sóskához hasonlította, amivel az óvodásokat riogatják. Az álláspont billegése érthető – és egyben valamennyi ellenzéki párt dilemmáját kifejezi: összefogásnak elsősorban akkor van értelme, ha van esélye a közös győzelemnek. Ha nincs ilyen esély, politikailag az is racionális, ha az ellenzéki pártok egymás ellen is megmérkőznek azt eldöntendő, melyikük erősebb (az MSZP vagy a DK), vagy ne adj’ isten azért, hogy megszabaduljanak a kellemetlen, de korszerűbbnek ható kisebbektől (Együtt, PM). Azt, hogy a stratégiai dilemma az önbeteljesítő jóslat logikája szerint működik, majd egy másik alkalommal fejtjük ki. Egyelőre rögzítsük azt, hogy Molnár megörökölte elődei (Mesterházy Attila és Tóbiás József) deadlockját, és pillanatnyilag se ereje, se bátorsága ahhoz, hogy arról elmozduljon – minden bizonnyal ez az állapot így is marad az év folyamán, de legalábbis az októberi népszavazásig.
A személyi dilemma neve
Botka László, tétje a párt egysége. A szegedi polgármester több alkalommal is meglebegtette, hogy vállalná a miniszterelnök-jelöltséget, és mértékadó szocialista körök, beleértve nyilatkozatai szerint Molnár Gyulát is, ekként tekintettek rá. Botka ugyanakkor világossá tette, hogy nem kíván idő előtt a kihívó szerepében megjelenni. Mindezt Bajnai Gordon szerepléséből vezette le, aki szerinte túl korán jelent meg a porondon (2012-ben), és így már jóval a választás előtt a fideszes karaktergyilkosság áldozatává vált. Kritikusai szerint Botka egyszerűen vacillált, kifogásokat keresett. Mindenesetre a kongresszus előtt Botka László volt az MSZP legnépszerűbb politikusa a teljes népesség és az MSZP szavazóinak körében egyaránt. Ehhez képest simán alulmaradt Hiller Istvánnal szemben a választmányi elnöki megmérettetésben. Az, hogy ki az MSZP Országos Választmányának elnöke, inkább szimbolikus jelentőségű. Botka esetében mégsem volt az, hiszen ő egyértelműen közölte: a választmányi elnökség a további szerepvállalás feltétele, ellenkező esetben Szegedről drukkol majd elvtársainak.
Botka esete kétségkívül a göcs a simára polírozott hatalomváltás deszkáján. Még az elnökváltás szükségességének apostolai is elismerik, hogy rajta kívül nincs érdemi (és egyáltalán lehetséges) szocialista jelölt a miniszterelnöki pozícióra, vagyis ha úgy tetszik, az ő menesztése nem volt evidens része „a szocialista vezetés megújítása” csomagnak.
Molnár Gyula számára a második és nem kevésbé egyszerű kihívást tehát az jelenti, hogy miképpen tudja az MSZP legnépszerűbb politikusát ismét a szocialisták frontvonalába hozni, és ezzel a párt egységét megőrizni. Molnár jó előre bejelentette, hogy nem kíván pártja miniszterelnök-jelöltje lenni. Innentől az MSZP vagy saját politikust jelöl, vagy úgynevezett szakértőt. Botka visszacsábítása nem lesz könnyű, ugyanakkor nem lesz megkerülhető sem. Esetleges távolmaradása egyszerre üzeni a szocialista egység megbomlását és az MSZP azon ambíciójának feladását, hogy miniszterelnök-jelöltet állítson a 2018-as választáson. (Hiszen az úgynevezett „szakértő-de-mégis-szoci” jelölteket a Gyurcsány vezette DK egy könnyed reggeli keretében fogja elfogyasztani az omlett vagy a croissant helyett. Ha hirtelen nem jutna eszünkbe, milyen jelöltek kerülhetnek szóba, idézzük csak fel Balogh András méltán emlékezetes köztársaságielnök-jelöltségét.)
A harmadik kihívás hatalmi természetű. Molnár Gyulát (és Hiller Istvánt) a hírek szerint egy Mesterházy Attila által szervezett alkalmi koalíció juttatta pozícióba, melynek kulcsfigurái Puch László és a budapestiek erős embere, Molnár Zsolt voltak. Ha valaki megnézi az egyes tisztségekre leadott szavazatok arányát, azt látja, hogy ez a koalíció nagyjából a küldöttek kétharmadát mozgatta, és néhány kivételtől eltekintve azok jutottak szerephez az MSZP vezető testületében, akiket ők ott szerettek volna látni. Mesterházy Attila tehát ma ismét az MSZP talán legerősebb embere.
| ||
Megbuktatta az elnököt
és a párt legnépszerűbb politikusát, de azon egykori szövetségeseit is, akik mára túlságosan önállósodtak (pl. Lukács Zoltán alelnök vagy Harangozó Tamás, aki szintén elnökjelölt volt), és a háttérből átvette a frakció irányítását.
Mesterházy ambíciója könnyen megragadható. Tóbiás eltávolításával megmutatta erejét és lényegében megtisztította a terepet a saját visszatéréséhez, melynek legfőbb akadályát Botka László jelenthette volna. Minden bizonnyal úgy okoskodik, hogy Molnár Gyula szükségszerűen megbukik két év múlva, és akkor nem marad más választása a nyolc év alatt immáron ötödik elnökét fogyasztó MSZP-nek, mint hogy ismét az ő kezébe adja az elnöki pozíciót.
Nem szükséges a machiavelliánus kézikönyvek alapos ismerete ahhoz, hogy tudjuk: sosem jó ómen az, ha egy pártelnök legalábbis részben elődje machinációinak köszönheti megválasztását, különösen, ha e machinációk mögött világos hatalmi ambíciók állnak. Nyilván jól tudja ezt Molnár Gyula is, aki lassan három évtizede szocializálódik ebben a világban, így minden bizonnyal a legtapasztaltabb aktív MSZP-s politikus. Tizenöt éve, alelnökként még vereséget szenvedett a régi gárdával szemben. Egy újabb vereség azonban már nemcsak személyes karrierjére, hanem a legnagyobb baloldali párt további sorsára is meghatározó volna.
A szerző politikai szakértő, két korábbi miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon) politikai főtanácsadója volt.
