„Désiré anyja szólt: maradt még azért egy lepedőnk”
(Cseh Tamás)
Vessünk egy pillantást az ellenzék állapotára. Kedvesen, szeretettel, megértően – és amennyire csak lehetséges, iróniamentesen. A helyzet ugyanis komoly: a 2018-as kormányváltás lehetősége vagy lehetetlensége idén október 2-án, a népszavazással dől el a létező demokratikus ellenzék szempontjából.
Kezdjük a népszavazással, aztán folytassuk az ellenzék állapotával! Ami az előbbit illeti, a helyzet viszonylag egyszerű. A népszavazás vagy érvényes lesz, és a kormánypárt sugallta „nem” győz, vagy érvénytelen lesz. A kutatások alapján az, hogy az igenek kerüljenek többségbe, kizárt. Ha a népszavazás érvényes és eredményes, azaz legalább négymillió magyar ember jelenik meg az urnáknál, és többségük kinyilvánítja, hogy nem kér a Brüsszel által előírt (?) kisvárosnyi (?) menekültből, akkor a Fidesz már a választási ciklus közepén megnyeri a valósággal vívott harcát, és ezzel nagyjából behozhatatlan előnyre tesz szert a hátralevő két évre – még a rezsicsökkentéshez hasonló politikai innovációkra sem lesz szüksége ahhoz, hogy a zsebében tudhassa 2018-at.
Ádám Zoltán és legutóbb Fodor Gábor úgy vélik, hogy az a helyes, ha az ellenzék elmegy szavazni, és igennel szavaz. Nevezzük ezt leonidászi javaslatnak. A görög hadvezér 300 spártaival állta útját Thermopülainál a Hérodotosz szerint kétmilliónyi perzsa betolakodónak. A különbség csak az, hogy a népszavazás a számokról szól, nem a hadvezéri jártasságról. Egy érvényes és eredményes népszavazáson felmutatott 15-20 százaléknyi ellenszavazat lehet, hogy örömmel töltené el a liberális demokrácia szkeptikus híveit, akik még ennyire sem számítottak, de leginkább mégis a Fidesz pozícióját erősítené Brüsszelben és Budapesten egyaránt.
Helyes, de kevés
Leonidász nem öncélúan áldozta fel magát és maroknyi seregét, hanem azért, hogy a görög városok időt nyerjenek a felkészüléshez. Egy sikeres bojkott minden bizonnyal értelmezési versenyt indítana el arról, hogy mi ér többet: a 3,5, közel 4 millió kormányt támogató szavazat vagy a 4 millió feletti távolmaradó. Ám az nem lehet kétséges, hogy legalább lenne vita erről, aminthogy az sem, hogy legalábbis átmenetileg homok kerülne a Fidesz propagandagépezetébe, vagyis az ellenzék némi időt nyerne vele.
Az ellenzéki bojkott tehát helyes. Csak éppen kevés. Legalábbis abban a formájában, ahogyan ma látjuk. (És ebben kivételesen igaza is van Fodor Gábornak.)
Ha a Fidesz megnyeri a népszavazást, akkor az azt jelenti, hogy az általa képzett (és az ellenzéki szavazók többsége által is osztott) narratíva erősebb a valóságnál (tudniillik annál, hogy a kormány népszavazási kérdése értelmetlen), továbbá a közjogi megfontolásoknál és nem utolsósorban a mindezeket fragmentáltan képviselő ellenzéknél.
Nem én mondom először, de azért érdemes megismételni: Orbán Viktor csapdát állított a teljes ellenzéknek. Ráadásul többszörös csapdát. A Jobbik például nem tehet mást, mint hogy teljes mellszélességgel támogatja a kezdeményezést. Ha nem így tenne, elveszítené szavazóit. Ha nem támogatná, egészen egyszerűen megszűnne a létalapja, ami nem máson, mint a magyartól idegen elemek teljes elutasításán alapul – a gazdaságon és a kultúrán át egészen a menekültekig.
Nehéz, sőt lehetetlen helyzetben van az LMP is, amely az utóbbi időkben alig leplezetten a Fideszről leszakadó szavazatokra játszik, megpróbálva niche-t találni az antikommunista és a szélsőjobbos szavazók között (ún. mérsékelt jobboldal). Amikor az LMP a helyzetéhez képest logikusan azt mondja, hogy mindenki döntsön tetszése szerint abban, hogy miképpen szavaz vagy nem szavaz, lényegében lemond arról, hogy bármilyen politikai profitot szerezzen a népszavazás eredményéből. Túlélni jó stratégia lehet, karaktert építeni és erősödni azonban nem fognak ezzel.
A többi ellenzéki párt (úgymint demokratikus ellenzék) helyzetét a saját állapotán túl két kézenfekvő tény nehezíti. Egyrészt minden kutatás azt mutatja, hogy szavazóik többsége a Fidesz álláspontját osztja a menekültkérdésben, tehát nemmel szavazna, ha hagynák. Ugyanaz a helyzet, mint 2008-ban, a Gyurcsány-ellenes ún. szociális népszavazáskor (emlékeztetőül a végeredmény: érvényes népszavazáson 50,5 százalékos részvétel mellett a megjelentek 82–84 százaléka támogatta a Fidesz kérdéseit). A demokratikus ellenzék pártjainak tehát meg kell győzniük a saját szavazóikat arról, hogy ne azt tegyék, amit amúgy tennének, hanem személyes meggyőződéseiket, preferenciáikat zárójelbe téve járjanak el a pártutasításnak megfelelően.
Egy párt könnyen elidegeníti szavazóit, ha tartósan olyasmit képvisel, amit azok nem támogatnak. Ez történt például 2008–2010-ben, amikor egykori baloldali szavazók százezrei váltak le az MSZP-ről és kötöttek ki nagyjából fele-fele arányban a Fidesz és a Jobbik táborában. Ezúttal csak azért nem kell ettől erősen tartani, mert akik maradtak – 1,2 millió baloldali (és liberális) választópolgár – többé-kevésbé az eredeti MSZP és az SZDSZ magszavazói. Ők már nagy valószínűséggel kitartanak – különben is van tapasztalatuk abban, hogy kedvenc pártjaik elitje más álláspontot képvisel (azaz „elárulja” őket).
Kell egy történet
Az október 2-i népszavazás egyetlen, lehetségesen pozitív kimenetele ellenzéki szempontból az, ha nem lesz érvényes – vagyis nem megy el szavazni négymilliónyi választó. Érvénytelen népszavazás is lehet politikailag sikeres, ezt meg a szomorú emlékű, kettős állampolgárságról szóló 2004-es referendum óta tudjuk. A helyzet annyiból hasonló, hogy a feltartóztathatatlannak tűnő Fidesz-henger idén is egy népszavazással állítható meg.
A másik nehézség így a bojkott természetéből fakad, és nem független az előzőtől. A bojkott, és ebben igaza van Ádám Zoltánnak meg mindazoknak, akik valamilyen alternatív megoldást keresnek, a demokratikus részvétel eszménye felől nézve sem nem szép, sem nem jó. Az aktív választó – és a pártot támogató választók nagy része ilyen – arra van kondicionálva, hogy elmenjen, és kifejezze a véleményét minden egyes alkalommal, amikor kifejezheti, azaz a választások és a népszavazások alkalmával.
Az ellenzéki bojkottnak tehát egy ideális világban többnek kell lennie, mint a ’89-es „aki magyar, otthon marad” Európa-párti parafrázisának. A négyigenes népszavazáskor az MDF volt hasonló helyzetben. Nem mondhatta, hogy szavazd meg a munkásőrség vagy a pártállam továbbélését (ez lett volna akkor a nem szavazat értelme), de amellett sem érvelhetett, hogy ezeket népszavazással kell lebontani. Egyrészt azért, mert már lebontotta a kerekasztal-megállapodások során, másrészt meg azért, mert a kérdések között kakukktojásként ott volt az is, amiben nem született megállapodás, és ami az akkori MDF-nek elfogadható volt: a köztársasági elnök közvetlen megválasztása.
Az MDF tehát nem ment szembe a szavazóival, de nem akarta saját politikai előnyét sem elvesztegetni azzal, hogy a radikálisan antikommunista ellenzék (SZDSZ, Fidesz, FKGP, MSZDP) kezdeményezése mögé áll. A történet vége ismert: a négyigenes kezdeményezés győzött, pár hónappal később az MDF majdnem elvesztette a választásokat.
Meglátásom szerint az ellenzéki bojkottnak csak akkor van ereje – és ezzel esélye a sikerre –, ha van története is. Ha világosan elmagyarázza a nehezen elmagyarázhatót: nem azért kell a Fidesz kezdeményezése ellen a távollétünkkel szavazni, mert szeretjük a menekülteket (persze akár szerethetjük is őket, de ez most mellékes), hanem azért, hogy megállítsuk Orbán Viktort. Ez a népszavazás nem a menekültekről, de még csak nem is Európáról szól, hanem pusztán Orbánról és az ő rezsimjéről. Ha azt akarjuk, hogy 2018-ban ne ő legyen Magyarország miniszterelnöke, akkor akadályozzuk meg, hogy megnyerje a választást.
Tovább megyek. A nyilvánosság jelenlegi tereiben egy ilyen fellépés akkor lehet erős, ha közös és összehangolt. Ha létrejön a bojkott közös platformja, ahogyan annak idején létrejött Kis János, Torgyán József, Petrasovits Anna és Orbán Viktor között. Lássuk be, köztük valószínűleg kisebb volt a lelki és az értékalapú közösség, mint ma, mondjuk, Gyurcsány Ferenc és a neve felmerülésekor heves unicumozásba kezdő Karácsony Gergelyék között.
Ismerős helyzetek
És éppen ez Orbán Viktor harmadik csapdája a népszavazással. Pontosan tudja, hogy a demokratikus ellenzék 2018-ra tervezi az együttműködést, ha egyáltalán. Addig is mindenki illegeti-méregeti magát. Én vagyok a legnagyobb, hangoztatja a 8-10 százalékos MSZP, én meg mindjárt utolérlek, terceli lassan négy éve a 4-5 százalékos DK. Nélkületek is megállok a lábamon, húzza a jobb napjaiban 2-3 százalékos Együtt. Mindjárt túlleszek a kiválások traumáján, de amúgy is én vagyok az igazi baloldali, dicsekszik az éppen a mérési hibahatáron kívül eső PM.
Azaz ellenzéki oldalon mindenki úgy okoskodott 2016 tavaszáig, hogy előbb önállóan erősödik, aztán majd 2017-ben kikényszeríti a számára optimális ellenzéki megállapodást. Vagy nem.
Csakhogy most új helyzet van. Ha az ellenzéki pártok külön-külön, a minimálisan szükséges koordináció nélkül kampányolnak a bojkott mellett, jelentősen csökken annak az esélye, hogy a népszavazás érvénytelen legyen.
Márpedig a jelek szerint ez történik. Csak két példa. Amióta az összes baloldali (azaz nem a Fideszhez dörgölőző) ellenzéki párt kinyilvánította, hogy bojkottálni fogja a népszavazást, szinte nem múlik el hét anélkül, hogy a DK valamelyik politikusa ne közölné, hogy ők voltak ez elsők, és ne tenné hozzá, hogy örülnek annak, hogy a többi ellenzéki párt is követi a DK példáját. Feltéve, de meg nem engedve, hogy így történt: jó modorra vallanak-e, a kooperációs normák minimumának követésére utalnak-e az ilyen kijelentések? Kétségkívül nem.
A másik példa kissé bizarrnak mondható – amellett, hogy szánalmas is. A népszavazás dátumáról Áder János július 5-én döntött. Másnap Hann Endre azt kezdeményezi a Facebookon, hogy október 2-án ünnepeljük meg az erőszakmentesség világnapját (ahelyett, hogy szavazni mennénk). Két napra rá egykori mediános munkatársa, Karácsony Gergely lenyúlja az ötletet, és a PM nevében kezdeményezi ugyanezt. Mire az MSZP spin doctorai is úgy érzik, nem maradhatnak le egy ilyen fontos ügyről, így még aznap délután a frissen megválasztott elnök Szabad Európa Napot hirdet október 2-ára.
Az ellenzéki szavazók meg csak kapkodják a fejüket. Nem tudnak ezek egymással beszélni? Nem az volna a normális, hogy ha a „Párbeszéd” pártelnökének ötlete támad, felhívja a többit? Vagy az, hogy az MSZP elnöke, aki deklaráltan a vasárnapi asztalhoz akarja leültetni a többieket, szintén telefont ragad, mielőtt ugyanarra a napra meghirdet valamit?
Annak, amit a baloldali ellenzék csinál, akkor van értelme, ha lemondtak 2018-ról.
A rivalizálás, a beszólogatások, az együttműködés konkrét lehetőségeiről való diskurzus elmaradása, az előválasztással kapcsolatos egyeztetések hiánya nyomán csak akkor hihetjük azt, hogy mindezek ellenére mindenki megőrizte még a józan eszét, ha azt feltételezzük, hogy Gyurcsány, Molnár, Szigetvári és Karácsony és a többiek egyaránt azt gondolják, hogy 2018-ban nem lehet (vagy ezzel a felállással nem érdemes) nyerni.
Ha netán mégsem ezt gondolnák, akkor azt tisztázni kell gyorsan. A népszavazásig kevesebb mint két hónap van hátra.
2014 februárjában a nagy kutatóintézetek átlagosan 21 százalékot mértek az ellenzéki összefogásnak, ami durván 1,7 millió szavazó. Áprilisban végül kevesebb mint 1,3 millió magyar ember szavazott rájuk. Ha ma összeadjuk az MSZP, a DK, az Együtt és a PM szavazóit, ez a szám az 1,2 milliót is csak alig éri el – ennyit az egyéni szavazatmaximalizáló stratégiák sikerességéről az elmúlt két év során.
Ha így folytatják, nemhogy nem lesz győzelem 2018-ban, de minden bizonnyal nem lesznek ezek a pártok sem a baloldal képviselői 2022-ben vagy azután. Mert a baloldali szavazók többségét nem érdekli, hogy melyik Juhász, melyik Szabó vagy melyik Molnár van előkelőbb helyen az ellenzéki listán – csak az, hogy zavarják már el Orbánt végre. És mint talán már említettem, nem lehet tartósan a saját szavazók akarata ellen politizálni.
A szerző politikai szakértő, két korábbi miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon) egykori politikai főtanácsadója.
Az október 2-ai népszavazásról szóló eddigi írások: Ádám Zoltán: Akarjuk! (Magyar Narancs, 2016. július 7.); Szigetvári Viktor: A bojkott a jó döntés (július 14.); Ara-Kovács Attila: Akarjuk? (július 14.), Molnár Gyula: Bojkott Európáért (július 21.); Mellár Tamás: El kell menni! (júlis 21.); Bauer Tamás: Orbán népszavazása (július 21.); Ádám Zoltán: Három érv – és a korlátaik (augusztus 4.)
