Publicisztika

Szeptember 26-án Grazba utaztam, majd Berlinbe, ahonnan október 6-án érkeztem haza. Az újságok odakint elsősorban Netanjahutól viszolyogtak, aki ismét bebizonyította, hogy a zsidó állam elnyomó nacionalizmusa nem intelligensebb és főként nem veszélytelenebb más agresszív nacionalizmusoknál. Aztán sokat írtak a diadalmas tálibok viselt dolgairól. Valahol egy asszonyt egy férfiú egy hídról a vízbe hajított, mert a szél kissé fellebbentette a fátylát. Másutt megköveztettek egy szerelmespárt. Az újságok foglalkoztak még az Amnesty International törökországi jelentésével: agyonkínzott politikai foglyokkal, éhségsztrájkoló kurd elítéltekkel, lepuffantott emberjogi ügyvédekkel etcetera. És a frankfurti könyvvásárral. Egyszóval semmi újság. Vagy ha mégis, ennek magyar vonatkozása van: Horn Gyula a Német Egység Napján, Kohl hóna alatt, a szó konkrét és elvont értelmében. Valóban ünneplésben volt része. Nekem is jobban tetszett, mint általában szokott, részben talán azért, mert a szokásosnál megnyerőbben artikulált, Máté Péter barátom német tolmács-hangján, melyet rögvest és örömmel ismertem fel.

A kelet-európai közélet mai megföllebbezhetetlen dogmája: az utókommunista új demokráciáknak be kell iratkozniuk a NATO-ba és az EU-ba. Ez jó kis dogma, különösen amíg nem vesznek föl bennünket. Addig is visszatart bennünket a remény a török-görög típusú idiótaságoktól, ami tiszta haszon. Néha az a benyomása az embernek, jó lenne, ha alaposan elhúznák a nyugatiak ezt a procedúrát - mint egyetemi oktató, jól tudom, milyen illedelmesek a vizsgára váró diákok, néha még a hajukat is megmossák. Öröm nézni, mennyire javítja néhány szomszédunk modorát az európai mézesmadzag: ha ez így megy tovább, itt-ott fölhagynak majd a protestánsok és a melegek hatósági páholásával, és ideig-óráig talán még a poszt-KGB is elül.

1997. október 27-én a Kossuth téri MIÉP-népgyűlésen, ha valami forradalom időközben ki nem törik, megjelenik és felszólalik a szájával Jean-Marie Le Pen, a francia Nemzeti Front nevű párt elnöke. Mivel ezt franciául fogja tenni, a hallgatóság, amelynek zöme feltehetően jó, ha németül beszél (azon is csak annyit, hogy

A Traubisoda hamisítása, amelyre valamikor a hét vége táján döbbentek az illetékesek, alapjában véve pimf ügy, vonhatná meg a vállát bárki, mit lehet a Traubisodán hamisítani, a Traubisoda, a természet ajándéka úgy, ahogy van, a maga eredeti pompájában, hamisítvány, egy rész izéből, egy rész zöldessárga árnyalatot okozó valamiből és rengeteg rész állott, szénsavát elhullatott szódavízből áll, és még arra a rangra sem sikerült felvergődnie, mint a Bambinak vagy az Utasüdítőnek, retró kultobzsé se lett belőle, legfeljebb némi hideglelős viszolygást, ha kivált, amikor néhanap felbukkan az éjjel-nappaliban. De hamisítják, ami a maga szerény módján sokat elárul mindnyájunkból, többet, mint az, hogy az állam és az önkormányzatok közötti ingatlanügyi alkukban magáncégek közvetítenek, a sikerdíjuk - egy fiktív összeg konkrét százaléka - a zsebükbe kerül, és mindez nem elsősorban az ő üdvükre történik így, hanem azért - vagy azért is -, hogy ezáltal privatizálás látszatát keltse az akció, ami jól fog festeni a statisztikákban. Mármost ezeket a statisztikákat nett kis öregurakon kívül, akik akkor veszik kézbe, ha már az összes a heti keresztrejtvényt megfejtették, összeurópai összhivatalnokok szokták elolvasni, tehát egyáltalán nem mindegy, mi áll bennük, ha be akarunk jutni közéjük, és azt szeretnénk, ha tőlük meg özönlenének a befektetők, hoznák a pénzt meg a recepteket, sikerre, boldogulásra, Traubisodára, amit majd jól meghamisítunk, mert az ilyesmiről szóló híreket úgyse olvassák a fontos-európaiak, tehát elhiszik a privatizációs statisztikákat; megszoknak itt, egyszer talán majd nekik se tűnik fel, hogy egy rész izé, egy rész zöldessárga árnyalatot okozó valami és rengeteg rész állott szódavíz, és mégse az az íze van neki, ami pedig nincs is, a természet ajándéka.

Dohányozni rossz dolog: a dohányiparon kívül talán nincs is senki, aki ne állítana fel egyenes összefüggést nikotinfüggőség és halál között; évente állítólag harmincezer ember hal meg permanens dohányzás következtében. Higgyük ezt el az orvosoknak és az egészségvédőknek, és mivel a dohányzás elsősorban magánügy, a dohányzó ember problémája, kétségkívül jót tenne, ha lenne valami jó fej szervezet, amely ötletes és főként erőszakmentes kampányt nyomatna a tévében és a lapokban, hogy nem feltétlenül cool dolog rágyújtani, és amely találna érveket amellett, hogy esetleg érdemes tíz évvel tovább élni.

Horn Gyula hétfőn napirend előtt szót kért a Parlamentben, és három perc ötven másodpercig tartó felszólalásában ígéretet tett az éppen soros korrupciógyanús ügy kormányzati kivizsgálására. Elhangzott valami még a közös felelősségről is, s beszéde végén a miniszterelnök megköszönte az ellenzéknek azt, hogy vigyázó szemét a gondokon tartja. Horn Gyula tehát bókolt az ellenzéknek. Vagyis nagy baj van.

Az, hogy Kabul elesett - bevették a tálibok -, legfeljebb Für Lajost hozhatná még lázba, ma már azonban Kabul eleste nem ráz meg senkit, Kabul az utóbbi évek során annyiszor elesett már, hogy tulajdonképpen feltápászkodnia sem volna érdemes arra a kis időre. Az új törvénykezések ugyan hajmeresztőnek tűnnek első hallásra, logikátlanság is tetten érhető köztük, kivált az, hogy még szinte ki se fújták magukat, már akasztanak, még ha egy ilyen Nadzsibullahot, akkor is. (Nadzsibullah igazi cégéres gazember volt - mint Zahir sahtól Nurmohammed Tarakin, Babrak Karmalon, Gulbuddin Hekmatjaron és a most távozásra ösztönzött Rabbanin át mindenki Afganisztánban -, de a sáriáról, az iszlám törvénykezésről nem sok jót árul el ennek a nyomorult muszkavezetőnek a lámpavasra lógatása.) Nem kevésbé ijesztő az, hogy nőt férfi nem gyógyíthat, nő viszont egyáltalán nem gyógyíthat. Ez, különös tekintettel arra, hogy nőket a továbbiakban, úgy tűnik, szabad bántalmazni - sőt, ha nem visel csadort az illető: illik -, mintha túlnőni látszana a ginekológia szakterületén. A közalkalmazottak számára kötelezővé tett szakáll a fodrászat problémakörén mutat túl, akkor is, ha az érintettek másfél hónapot kaptak, hogy az új utasítás teljesítésére a maguk eszközeivel felkészüljenek, és ha mégsem nőne, fogják Allahra, vagy hogy másra kellett az a kicsi hormontevékenységük. Utóbbi kifogás hihető is lesz, hiszen a törvénykezések minimum halállal sújtanak mindenkit, aki alkoholt vagy kábítószert fogyaszt, sok szórakozási lehetőség úgyse akad majd Afganisztánban.

A nagy zajjal beharangozott millecentenárium egyetlen figyelmet érdemlő eseményt hozott. Augusztus 20-án a katolikus Püspöki Kar körlevelet bocsátott ki a magyar társadalom állapotáról, egyszerre szólítva meg a híveket és a "jóakaratú emberek" összességét.

Svájcról, erről a hercig és tüchtig, továbbá mindenekelőtt semleges kis országról elmondtak már sok rosszat, minden bizonnyal irigységből, mert miért másért leprázna az ember egy ilyen rokonszenves helyet, amely kizárólag a maga erejéből, polgárainak tehetségéből és szorgalmából, továbbá a politikai és gazdasági intézményrendszer rugalmasságából vitte ennyire. Bizonyára ezúttal sem lesz ez másképp, az irigyek sanda célzásaitól visszhangzik majd a világ, holott Svájc nemcsak hogy példát statuálhatna a körülötte bizzegő és fortyongó világnak, de nemhogy gőgösen elzárkózik tőle, még résztvevőnek is bizonyul olykor. Ezúttal épp félmillió svájci frankot - ami nem csekély összeg, osztályvezető alatt ilyet a legnagyobb svájci bankból se visznek haza a svájci munkatársak - szándékszik áldozni egy emlékműre, amit, ha minden igaz, Oswiecimben (Lengyelország, katowicei járás) állítanak majd fel, mindjárt a szupermarket tőszomszédságában. A tervek még nem készültek el, de biztos szép lesz: érdekes megoldás volna például egy férfialak, amint semleges arckifejezéssel, mindazonáltal duzzadó zsebekkel, szájában százezerszám villogó aranyfoggal, hóna alatt akkurátusan összetekercselt Rembrandtokkal diszkréten elinal: félmillió svájci frankból bárminek olyan emlékművet lehet állítani, hogy csak na, az ember szinte irigykedni kezd azokra, akiknek az emlékmű szól.

Az Úszószövetségben az olimpia előtt jegyzőkönyvet hamisítottak. Az ügy egyértelmű bizonyítottsága lehetetlenné tett mindenféle tagadást. A szövetség elnöke lemondott, a főtitkár beismerte vétkességét, a belügyminiszter fejeket követelt, a nemzetközi sportsajtó egyik része kivárt, másik része, főleg a magyar úszósikerek miatt frusztrált németeké, kárörvendett, és majdnem jött, aminek jönnie kellett volna, ha történetesen nem Magyarországon élünk. Ám itt élünk, így hát az Úszószövetség szombati közgyűlésén a lemondott elnököt és a személyes felelősségét elismerő főtitkárt újraválasztották, mondhatni, egyhangúan.

Szabad piac: igen. Jólét, prosperitás: igen. Egyéni szabadság: nem. Sir Ralph Dahrendorf összegezte ilyen velősen az ázsiai modellt a Gazeta Wyborczának adott érdekes interjújában, mely a Magyar Hírlap legutóbbi Közép-Európa mellékletében volt olvasható magyarul. Szabad piac? Növekvő mértékben az egész kelet-ázsiai régióban; még olyan, kommunizmustól vert országok is nyiladoznak, mint Vietnam vagy Kambodzsa. Jólét, prosperitás? Japánban, Szingapúrban, Dél-Koreában, Hongkongban igen, de már Malajziában is (utóbbiba áramlik mostanában a legtöbb külföldi tőkebefektetés; több, mint bármelyik volt szovjet csatlós- vagy utódállamba), és Kínában sem csak a gazdasági növekedés trendje emelkedő, de az életszínvonal is, különösen a déli tartományokban. Egyéni szabadság? Japán McArthur tábornok bevonulása után képviseleti demokrácia lett, többpártrendszer, szabad sajtó, de az autokratikus ázsiai viszonyokat, különösen a munkahelyi és interperszonális kapcsolatokban, nem sikerült kiiktatni. Koreában ugyan halálra ítélik a tömeggyilkos exelnököt, azért ma sem szeretnék ott diák lenni. Hongkongban a brit gyarmati kormányzathoz tartozó cenzúrahivatal már jó ideje a kínai igények szerint cenzúráz.

Szűk három év telt el azóta, hogy egy magyar költő, kin is, tán az éppen aktuális kurzuson, mely persze sohasem volt aktuális, számon kért valakit. Egy másik, holt magyar költőt. Tán nem is a kurzuson, hanem mindenkin, rajtunk is, a közéleten.

Nem sokkal azután, hogy a spanyol király a parlament plenáris ülésén támogatásáról biztosított minket abban, hogy végre részt vegyünk egy "új Európa" felépítésében, vita kezdődött arról, hogy a zsidó is része-e a nemzettestnek, vagy nem, ami csak azért volt európai vita, mert Le Pen és Haider is európai. Ezúttal Torgyán József vetette fel a már megannyi zsidót identitáshoz segítő problematikát, mégpedig abból az alkalomból, hogy ötven év, valamint egy hároméves alkotmánybírósági határozat után akadt magyar kormány, amelyik végrehajtja a párizsi békeszerződés előírását, és visszaadja a nácik által ellopott, a sztálinisták által államosított zsidó közösségi vagyont azoknak, akiket anno éppen azért lehetett kifosztani, majd leölni, mert már akkor is akadt valaki, aki felvetette: a magyarság része-e vajon

Lehetett volna elegánsabban is, például a nagy nap előestéjén suttyomban lefaragni egy kicsit a medence hosszából, esetleg valami jó kis japcsi minimotort (a Zemplényi kölcsönkérhetett volna valamelyik ismerősétől) építeni az úszógumikba, végső esetben olcsó ukrán delfineket álcázni magyar olimpikonoknak, az úszósapi meg a hegesztőszemüveg amúgy is elrejti viselőjét, a sajtótájékoztatóra úgyis vissza lehet őket cserélni úszóra, óg-móg az ember magában, leprázva, akit ér, megfeledkezve arról, hogy maguk az úszók, akiket testületileg belekevertek, tényleg világklasszisok, hogy Atlantában nem magyar mágnások, hanem angol lordok osztják az aranyat.