De nem, ebben az országban - hacsak nem valami apróságról van szó, ahol lehet hazardírozni, mint alapszerződés, energiaprivatizáció vagy bankreform - biztosra mennek, az eleganciához meg annyi közük van, mint egy pannon gyíknak az argentin tangóhoz. Tehát - nyilván mert úgy gondolják, az úszók sem tudnak úszni, az eredményeikhez ők is versenybírák megvásárlása, edzők bérének ki nem fizetése, a medence lenyúlása útján jutottak - úgy, ahogy van, meghamisítják az egészet, ami nem baj, ezt csinálja az egész ország, a bétéjével, a tébéjével, meg amikor adózik.
A baj csak annyi, hogy az egyszerű, bulvársajtóra szakosodott átlagpolgár számára mindez annyit jelent, hogy kellő mennyiségű készpénzért minden, tehát nem csak az országos napilap meg a közszolgálati tévé infrastruktúrája meg a természetvédelmi terület meg a politikai elit eladó, hanem még az a rohadt kis utolsó reménysugár, amikor az ember, még a legszemetebb liberális is akaratlanul a tévével dünnyögi a Himnuszt, és azt képzeli, hogy ez még az ő gyerekével is megtörténhetne egyszer; az olimpia, még az is eladó. Nekik, akiknek futja rá, meg minden másra is, kivéve arra, hogy legalább ne bukjanak meg vele, hülyén, nevetségesen, ahogy a Bosnyák téren szokás a felfordított ládákon, ultiparti közben, de onnan az ember, ha csal, és rajtakapják, a fülében viszi haza a tökét.
Ilyenkor a liberális sajtónak az volna a dolga, hogy higgadtan és racionálisan érvelve megpróbálja leválasztani ezeket az embereket arról, amit a közvélemény előtt, nincs erre jobb szó: bitorolnak. Vállalkozásról, szabad piacról, politikai és gazdasági elit szükségszerű összefonódásáról, ami minden hibája ellenére mégis az eddig ismert leghatásosabb mechanizmus arra, hogy bűnözéstől és korrupciótól mentesen biztosítson gazdasági lehetőségeket és politikai szabadságot minden állampolgár számára. Ezt kéne, de a fenének van kedve hozzá.
