Turcsányi Sándor: Egy legenda visszatér

publikálva
1996/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szűk három év telt el azóta, hogy egy magyar költő, kin is, tán az éppen aktuális kurzuson, mely persze sohasem volt aktuális, számon kért valakit. Egy másik, holt magyar költőt. Tán nem is a kurzuson, hanem mindenkin, rajtunk is, a közéleten.

Szűk három év telt el azóta, hogy egy magyar költő, kin is, tán az éppen aktuális kurzuson, mely persze sohasem volt aktuális, számon kért valakit. Egy másik, holt magyar költőt. Tán nem is a kurzuson, hanem mindenkin, rajtunk is, a közéleten.

Petri György Illyés Gyula-felejtés című költői kérdését citálom, a Beszélő 1993. november 25-i számából. "Pusztán viszolygásomnak, szeretnék hangot adni egy olyan nemzeti kultúraképpel szemben, amelyből Illyés Gyula sunyin kiretusálható" - írta.

Az az éra véget ért, dicsszegényen, s mi utána jött, nos, attól épeszű ember alig várhatta, hogy efféle problémákkal fárasztja magát, maximum, kis jóindulattal, annyi nézett ki, nagy dolog: huszadszor is áttemetik József Attilát, erre várunk még.

Ha feladat egyáltalán foglalkoznunk (midennapi, szavamra) Illyéssel, az nyilvánvalóan irodalmi köz-életünkre maradt, marad. Akkor is, ha a költő pályája, mi rászakadt, vagy mit önként, akár morogva, akár dalolva vállalt magára, jóval szélesebb, úgymond, társadalmi, urambocsá! kollektív emlékezetet igényelne.

S most íme, egy hang az ő nevét hozza közibénk. Mint arról folyóiratszemlénkben is beszámolunk, a Hitel című Irodalmi, Művészeti és Társadalmi Folyóirat az első lapjain közli Tornai József versét. Címe: Egy mondat a szabadságról, változat Illyés versére.

Ez hiányzott?

Nekünk, az egykori kérdezőnek, Illyésnek, a Hitel szerkesztőinek? Mielőtt a magunk módján vagy tőlünk várt módon odalöknénk: aligha, érdemes és érdekes körülnézni.

Egy mondat a szabadságról. A cím nem sok jót ígér, Illyés Gyula nagy versének címét, szellemét, tartalmát, formáját, létrejöttének körülményeit, szomorú s dicső pályáját idézi és ígéri. Nem zárható ki rögtön, később megengedőbbek leszünk, a primér megközelítés, melyet ráadásul a címen túl egy csomó leírt sor is megerősít. Miszerint a szabadság, ez a mi mai szabadságunk, akárha zsarnokság lenne, elég rohadt valami, jó rossz benne lenni, cseppet sem különb a Deákné vásznánál. Most vagyunk megengedőbbek: ez sem fenékig tejfel. Dehogynem.

Azt tudjuk jól, tudja Tornai is, Illyés mennyire igazat beszélt. Amiről szólt, ha más nem léteznék is a világon, mint a mű pályája, tudható: zsarnokság volt, éppolyan, mint a versben leírt: rettenetes. Azt is tudjuk, most szabadság van, ami persze ugyancsak lehetne rettenetes, mint ahogy nem az. Ugyanabban a mondatban emlegetni aránytévesztésnek tűnik. Mert miként szólhat?

Mondjuk úgy, hogy szabadság van, de nem mindenki szem a láncban. Ezt ismerjük, vannak szabadabbak, akik olyanokat is mondanak, mondhatnak, hogy: "...ellenzéki, te, kuss!..." E tempó mögött viszont, sajna, és ezt ugyancsak szükséges belátni, a szabadság felhatalmazása áll.

Tételezzük föl, erről van szó. A költő sorolja hosszan, bár az ördög tudja, érvei nem sántítanak-e, amikor angol nyelvű reklámokról és rock-koncert-majmolásról beszél, hogy mi mindent kell elszenvedni azon állapotunkban, melyet oly hőn áhítottunk. Hogy tudniillik nincs mennyország, csak valamivel kevésbé rossz megoldások, állapotok vannak. Hogy a pokolból Pokol-Felsőre vagy -Alsóra érkeztünk.

E felsorolást csak egy hajszál választja el attól a logikai futamtól, amely mindig csak a szlogenostobaságig bír jutni, hogy nem történt meg a rendszerváltozás. Hogy a szabadságot ugyanazok gyakorolják, akik a zsarnokságot, vagy ami még rosszabb, ugyanaz a szellem, ugyanaz a mentalitás gyakorolja, mi több, kényszeríti ránk. Hogy mára a szabadság alattvalói lennénk, de mindenképpen függő viszonyban élnénk ezen, csak álmainkban teljesen átlátott, csak verseinkben névjegyet hagyó nagy üggyel. Ide voltaképp egy vörös farok is illeszthető lenne, arról, hogy olyan szabadságunk leszen, amilyet alakítunk magunknak, amilyet érdemlünk. Tornai ilyet nem mond, még ennél is maximalistább, verse végén arra figyelmeztet, a percnyi szabadság, a foglárhátamögötti szabadság, amit otthon, otthonodban gyakorolsz, házadban töltesz, költesz el, nem egyéb néma rothadásnál.

Õriznünk kéne tehát az oltárt a szabadság gyakorlóitól, az ellenkező szavak elfojtóitól, kik nem is lehetnek mások, mint a hatalom jelenlegi - és véletlenül sem mindenkori - gyakorlói. Bár tévednék.

A versből kitetszik: e csúfak és gonoszok pedig a költő pillanatnyi politikai ellenfelei. Ezért több mint költői túlzás az illyési formát használni. Arányok, nyilvánvaló arányok szándékos figyelmen kívül hagyása. Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versét nem politikai ellenfelei, hanem a zsarnokság ellen írta. És nem is feltétlenül a fönnálló rendszer ellen, noha az véres zsarnokság formájában űzte hatalmát, annál is több ellen, mondom, a zsarnokság ellen.

A zsarnokság ellen emelt szó, különösen ha az a magyar líra egyik legnagyobb teljesítménye, választási kortesbeszédre nem való, vagy ott csak annyit ér, amennyit egy ilyen szöveg környezete, rendszerint üres hazudozás, szavazz rám, majd meglátod, eljő az igazi szabadság, a tőlem való, majd én megadom neked, mert csak én ismerem satöbbi.

Nem Illyés szerepe, helyzete az, amit nekünk s az őt maguknak vallóknak idézgetni kellene. Ugyan a közéleti ember s a költő Illyés nem különválasztható, még akkor sem, ha sokak szerint az árvízi hajós létforma, a rátestált feladat a lírájának rovására ment is. Ment, persze, de mégis megvannak nekünk azok a versei, amelyek őt a magyar irodalom csúcsára emelték, s minket oda, ahol vagyunk.

Szép lenne árvízi hajósnak lenni, menteni a menthetetlennek látszót s a menthetőt egyaránt, csak most ez többedrangú kérdés, ha szentségtörésnek hangzik is: háttérfeladat.

Százszor inkább szükség lenne, ha már illyési szerepet osztanánk magunkra, ide nekem az oroszlánt is, valami másra. Lemenni hídba.

Fölmenni hídba, akár a Cinca két partja között feszül, akár a Hitelt köti össze a Magyar Naranccsal. Nem összeborulni kéne, csupán gesztusokat tenni, ugyanazon rémes teher, a szabadság súlya alatt nyögve.

Egyébként nyög a fene. A szabadság, "egy országnyi aranyzsák / volna, amit mindenki / ezer kézzel zsebel ki, / mert dögig akar lakni / villákkal és kocsikkal, / lefizetett lapokkal, / lopott olajkutakkal..."

A szabadság, melyben még nyavalyogni is felette kellemes, inkább remek, édes, élvezetes dolog.

Mégha nyavalyogni benne oly felette kellemes is.

Íme, akkor itt vagyok. Egyik gyakorlója a szabadságnak, eltelt pár év, máig sem tudom, hogyan teljek be véle. És az is lehet, hogy örömömben néha szabados vagyok, bűnöm persze, de azt hiszem, soha nem keverem össze a két érzetet s gyakorlatot, amit Tornai, aligha véletlenül, a versében többször is megtesz. Szerinte ez a mai szabadság olyan, ami megengedi a szabadosságot, sőt kéz a kézben jár véle. Ilyen szabadság nincsen. Itt ma Magyarországon, s ezt helyesen látja a költő, szabadság van. Nem egy mondattal illethető, hanem olyan, amit megismerni kéne, ha egyszer az ízlelgetésén túljutunk.

"Nem Illyés-apológiát írok, nem szorul rá" - írta Petri. Az Egy mondat a szabadságról című verset olvasva nem olyan biztos. Lehet, hogy rászorul valamire. Arra, hogy magunkban foglalkozzunk vele, olvassuk, emlékezzünk rá, éljünk vele. Mert látható: ha kiskanálban kapjuk, mint orvosságot, nehezen veszi be a gyomrunk.

Mindig azoktól kell félteni valamit, akik a leghangosabban hirdetik közelállóságukat. A magánszorgalmú kutyáktól. Tornai nem az, jaj, dehogy. Csak most téved. Rosszkor, rosszul rángat elő valamit. Hiányzik belőle az alázat. Odamegy az Egy mondathoz, és nincs nála koszorú. Jegyzetfüzetét viszi csupán, benne vélt és jogos sérelmei lajstromával.

Magyarán ő is szabados. Hordja nagy hátizsákkal haza azt, ami nem csak az övé.

Lehet komcsizni, lehet a mai szabadságot a tegnapinál alábbvalónak mondani, lehet a hatalmat visszaigényelni, a szabadságba sok minden belefér.

Hagyjuk Tornait, foglalkozzunk inkább Illyéssel.

publikálva
1996/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk