Most lopnak vagy nem lopnak?
És kik lopnak, ha lopnak?
A főváros azt mondja: kerüljön 12 milliárdba! Jobban mondva 14,8 milliárdba - ha a Margit híd nettó felújítási költségeihez (a 12-höz) még hozzászámolunk ezt-azt, mint az ideiglenes villamospálya egymilliárdját, aztán a tartalékot (amit a források egy részét, konkrétan 6 milliárdot biztosító unió követel), meg a szobrok felújítását (újabb 1,8 milliárd), ennyi jön ki. A főváros ugyan jobban tenné, ha nem mondana előre összeget, mert ha például szeretnék egy anyakocát venni a piacon, és az anyakocanepper tudja, hogy mennyi pénz van nálam, biztosan annyit kér el, vagy inkább: annyit biztosan elkér. Az anyakoca itt behelyettesíthető egy Duna-híddal, de ne próbáljanak átkelni rajta Pestre.
Csakhogy a főváros sajnos nem tud nem mondani összeget, mert költségvetést kell írnia, és abban benne kell hogy legyen a hídfelújításra szánt összeg is. A legtöbb, amit tehet, hogy behazudik valamit, lehetőleg kisebbet, mint amenynyit tényleg ki bír csengetni a végén, abból az ésszerű megfontolásból, hogy akkor az eladó, esetünkben a hídfelújításra jelentkező ugyan többet fog mondani ennél, mert mindenképpen többet mondana, de ez a több pont annyi lesz, mint amennyibe a hídfelújítás kerülne: és senki nem jár rosszul, de túl jól sem. Ezt hívnák tisztességes üzletnek. Az eljárásnak ugyanakkor vannak buktatói, de erről később.
A főváros pont ezt csinálta: bár a Főmterv, azaz a mérnökárat kalkuláló, a főváros nevében és megbízásából eljáró cég 14,8 milliárdot állapított meg, de a főváros úgy gondolta, ha 17, de mondd, hogy 20 a vége, még elmegy. Fogadjuk el mi is, hogy a Margit híd felújítása ennyi idő alatt körülbelül ennyibe kerülne. Ennyi, azaz ilyen rövid idő - két év - alatt. Azt esetleg felróhatnánk a fővárosnak, hogy miért nem előbb veselkedett neki a felújításnak, mire a főváros azt válaszolná kissé sértett hangon, hogy a Margit híd felújítása nem kezdődhetett el a Szabadság híd felújításának befejezése előtt. A Szabad-ság híd felújítását a főváros előbbre tervezte, de később lett kész. A Szabadság hidat a Hídépítő Zrt. nevű cég újította fel, és ezt a nevet jegyezzük meg legalább a cikk végéig.
A főváros tehát bemondja a 15-öt, elteszi az unió 6-ját (aláírja a szerződést) és szorít a 20-ért: ennyim van, mondogatja magának, majd felveszi ünneplő öltönyét, és kimegy a piacra. Kiírja a közbeszerzési pályázatot. Erre ketten jelentkeznek - hát, jelentkezhettek volna többen is, gondolja a főváros, és kezd melege lenni. Lazítani próbálja a nyakkendőjét. Az agyának az egyik zugában kellemetlen gondolatfoszlány keletkezik: tök jól csináltam, de nem lehet, hogy mégiscsak egy szerencsétlen hülye vagyok? Egy balek?
Amikor kinyitja a borítékokat, nyomban leizzad. 21 van az egyikbe írva, 22 a másikba: ez az, amire ő 12-őt tervezett. Ennek alapján ítélve a vége, mindennel együtt, szobrostul, ideiglenes villamospályástul, előre nem látható költségestül úgy 30 lesz. Nagyon süt a nap. Megnézi még egyszer, végigszámolja. 30. A főváros áll a tűző napon, és nem tudja, hogy mit csináljon. Az egyik ajánlat - a magasabb - nagy valószínűséggel kamu, csak szívességből adta be az, aki beadta, azért, hogy a másikat elfogadják. Új közbeszerzést kiírni nincs idő - az uniós támogatást ugyanis, azt a 6 milliárdot csak 2011-ig lehet felvenni, és azt is csak akkor, ha kész a híd. Meg értelme sem igen lenne megint pályáztatni: nem jelentkezne rá senki. Erre a melóra nemigen: ha új hidat kellett volna építeni, még csak-csak, de erre nem. Közben a fővárost elkezdik körülállni az emberek. Belenéznek a borítékba, és azt kérdezik tőle, nem túl barátságosan: haaaarmihihinc??? Nem 13-at mondtál, hogy annyi lesz? A főváros hebeg valamit - történetesen Hagyó Miklós szájával, akinek ez a história persze annyira hiányzik, mint szerkezeti lakatosnak a Ganz Acél fővállalkozóként - arról, hogy felment az acél ára, és a bankköltségek, és a válság... miközben az acél ára esik a világpiacon. Már kap is a főváros egy nyaklevest: a tolvaj anyád jóúristenit! Közben az agya lázasan zakatol: halasszam el a felújítást? Nem lehet, mert belerohad a Margit híd a Dunába, és elúszik az uniós 6 milliárd is. Végeztessem el olcsóbban, ideiglenesen? Az is kidobott pénz, öt év múlva lehetne újrakezdeni. Ha nem csináltatom most meg, később még többe kerül. Kunyeráljak a központi költségvetéstől? Nem ad. Megmondta, hogy nem ad. Azt tudom még tenni, hogy elveszem, amit másra raktam félre: az egyes villamosra, utakra, bicikliutakra...
Nem állítjuk persze, hogy ez biztosan így történt. Nem állítjuk, hogy ha végül a közbeszerzés megnyerésére most esélyesnek látszó, a Hídépítő Zrt. nevével fémjelzett konzorcium viszi el ezt az üzletet - ami a fenti logika szerint elkerülhetetlennek tűnik -, egyetlen fillér kenőpénz sem cserélt, cserél majd gazdát. Már csak megszokásból is. Vagy a biztonság kedvéért. De úgy tűnik, hogy szükség nem lenne rá. A főváros kiszolgáltatott helyzetben volt - az időszűke meg a hídfelújítói piac monopoljellege miatt, meg amiatt, mert az ajánlattevő vélhetően tökéletesen tisztában volt avval, hogy mennyit tud a főváros összekaparni e célra, és mennyit vesztene a felújítás elhalasztásával: és ehhez árazhatott. Még akkor is, ha az összes egyéb futó fővárosi projekt (és az erre beígért többmilliárdnyi uniós forrás) bedől.
De azért az sem járja, hogy főváros (meg mi) legfeljebb abban reménykedhetett (reménykedhettünk), hogy az ajánlattevő némi önmérsékletet mutat. Még mindig nem késő. Ha a 30 milliárd sok, mondjanak rá nemet. Ez lenne a felelősségteljes viselkedés. Lássuk, ki bírja tovább: a rothadó Margit híd, vagy a hídépítők munka nélkül. Kerítsenek a föld alól is egy másik hídépítőt, és aztán meséljék el a sztorijukat az uniónak, hátha megértik. Még ha nem is jön be, legalább annyit könnyebb lesz elhinni, hogy nem Demszky vagy Hagyó, vagy a komancsok, vagy a komancsok és a bibsik, vagy a komancsok, a bibsik és a Fidesz lopta el a 30-20=10 milliárdot.
Hiszen most mindenki ezt gondolja: és jól láthatjuk, hogy mindez hova vezet. A strongarm monopolkapitalizmus gátlástalanságának, az állam tehetetlenségének és a fasizmus térnyerésének bonyolult tankönyvi összefüggései, mint valami moralitásjáték színpadán, a szemünk láttára bontakoznak ki. Önmérsékletet és felelősségérzetet írtunk az előbb, pedig hazafias magatartást kellett volna. Nem akarok becstelen módon szemérmetlenül sok pénzt keresni. És nem akarok annyit keresni, mint amennyit kereshetnék. Kezdetnek talán ennyi is elég lenne.
