Vaníliás karika, tehetetlenség, engedetlenség

  • Böcskei Balázs
  • 2013. március 13.

Publicisztika

Nem Áder és nem a Fidesz felelőssége, hanem az ellenzék saját impotenciája az oka annak, hogy az állampolgárok általuk történő alkotmányvédelme 2010 után sem létezik. Holott az ellenzék a mentelmi jog révén jóval nagyobb védelemben részesül, mint akiknek a szavazataira hajt.

A hétfői nap a rendszerváltás utáni Magyarország jog- és politikatörténetének fekete napja volt. E sorok íróját csak részben az alaptörvény negyedik módosításának tartalma indította írásra, sokkal inkább az ellenzéki és általános tehetetlenség kanyarították kérdőjelek sokaságát a gondolkodások végére.

Nézzük meg a demokrata ellenzéki pártok parlamentbéli reakcióját, azaz hogyan tiltakoztak a módosítása ellen: az MSZP képviselői fekete felkiáltójeleket hagytak a padsorokban, majd egész napra kivonultak az ülésről; a Demokratikus Koalíció politikusai „Önkényuralom” drapériával tiltakoztak Orbán napirend előtti felszólalása alatt, míg a Párbeszéd Magyarországért (PM) képviselői a döntő szavazás alatt próbáltak táblákkal (rajtuk a felirattal: „A néptől félj, ne Viktortól! Szavazz NEMMEL!”) hatni a kormánypártiak lelkiismeretére. Hogy utóbbi lelkiismeret milyen „minőséget” képvisel, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az egyik PM-es képviselő beszámolója, aki miközben tábláját tartotta, egy KDNP-s képviselő asszony szájáról a „Hülye vagy, kislányom” mondatot vélte leolvasni.

Csak emlékeztetőképpen: 2011. december 23-án az LMP képviselői és aktivistái a mostani módosítás töredékéért láncolták le magukat a Kossuth téren, hogy aztán a személyes ellenállás betetőzése Kaufer Virág képviselői lemondása legyen. Ma a képviselők megelégednek egy-két fotóval, amelyek az online hírek frissítési sebességét ismerve 20-30 percet nem érnek meg az adott felület főoldalán.

Amellett, hogy ezek a mediális akciók a közvélemény érdeklődésének felhívása mentén értékelhetők, tulajdonképpen rém gyenge kiállások csupán egy mentelmi joga által védett politikai osztálytól. Természetesen ezzel nem azt állítjuk, hogy állatkertté kell változtatni az Országgyűlést, de az egészen elképesztő, hogy a parlamenti ellenzéknek még csak annyira sem futotta kreatív energiáiból, hogy a szavazást, ha megakadályozni nem is tudja, de tartósan megzavarja, káoszt, átmeneti felfordulást idézzen elő. Nyilvánvaló, hogy ha a demokrata ellenzéki képviselők összefognak, úgy azzal a létszámmal már jelentősebb figyelemfelhívásra is futotta volna.

Ha emlékezünk az akkor még egységes LMP kékcédulás akciójára az előzetes regisztrációról történő szavazás kapcsán, úgy ez a negyedik módosítás jóval erőteljesebb reakciót kívánt volna a táblázásnál.

Miközben nézzük, ahogyan a képviselők tartják a táblát, aközben a tehetetlenségről gondolkodunk. Az ellenzék parlamentáris úton már nem tudja megvédeni az állampolgárokat. Annyira ragaszkodik a házszabályhoz és az illegitim alaptörvényhez, hogy közben azt is elfelejti, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) jogrendszere és jogi kultúrája túl van azon, hogy minden fenntartás nélkül legitimnek tekintsük. Persze a legnehezebb, hogy ebből sem tartalmilag, sem logikailag nem következik az, hogy illegitim lenne. De az ellenzék láthatóan alkalmazkodik a NER jogrendszeréhez.

Kezdetben a NER jogi kultúrájának háttérét még talán lehetett keresni a kormányzat államreformjában: egy ideológiai törésvonalakkal terhelt kormányzást egy ideológiák nélküli/utáni, hatékonyság központú konzervatív kormányzás váltja fel. Aztán az alaptörvény születésének körülményei, a Fidesz történelemolvasatának alkotmányba cipelése mint reszakralizálási kísérlet, a konstitucionális konszenzus hiánya már eleve zárójelezte azt, hogy ezen alapdokumentum tiszteletre méltó legyen. Antal Attila szemléletesen állapítja meg, hogy miközben a kormányzat az aktuálpolitikai kérdéseket közjogi erővel ültette át, a negyedik módosítás tulajdonképpen egy új alaptörvény születése. Az Alkotmánybíróság immáron nem alkalmas sem saját maga, sem az alkotmány megvédésére, az alkotmányosságot maga az alkotmányozó sérti folyamatosan.

A kérdés az, meddig legitim a NER jogrendje, meddig alkalmazkodjon hozzá politikus és állampolgár úgy, mintha az demokratikus lenne. Mert míg az ellenzéki még végigjárja a tévéstúdiókat és közleményeket ad ki, addig az új, utcai ellenzék elfoglal pártházat, nyílt, erőszakmentes, lelkiismeretre hivatkozó politikai cselekedetre szánja el magát, tudatosan, az igazságosság talaján állva szeg meg törvényt. 2011-ben az LMP ezt tette, de most, hogy a helyzet még indokoltabb fellépést kíván, kérdés, miért nem teszi ugyanezt a párt vagy szakadárjai. Az ellenállást felváltotta a táblázás, illetve azon hihetetlenül vicces és figyelemfelkeltő gondolat, hogy az LMP-s Ertsey Katalin – reagálva Selmeczi Gabriella múlt csütörtöki humoroskodására – vaníliás karikát visz Orbán Viktornak a negyedik módosítás végszavazása alatt. Tényleg, de tényleg: ennyit tud hozzátenni egy mentelmi joggal és médiafelülettel bíró politikus? Ilyen „erős” politikusra nehéz lenne nyugodt lelkiismerettel szavazni. (A félreértés elkerülése végett: más még vaníliás karikát sem vitt.)

Ezzel szemben a polgári engedetlenségnek mindinkább ideje van, hiszen olyan, az alkotmányos rendszer alapjait érintő, súlyos erkölcsi probléma lépett fel, amely vaníliás karika „osztogatásával” nem oldható meg. Az ilyen politikai cselekvéseknek az igazságosság azon közös felfogásán kell nyugodnia, amelyen minden demokratikus politikai berendezkedés nyugszik. John Rawls-t hosszabban idézve: „Feltételezzük, hogy egy elfogadhatóan igazságos demokráciában van az igazságosságnak olyan közös felfogása, amire a polgárok közügyekben, valamint az alkotmány értelmezésekor hivatkoznak. Ha a kormányzat huzamosan, ismételten és szántszándékkal megsérti ennek alapelveit, akkor nincs más választás, mint a behódolás vagy a szembeszegülés. Ez különösen nyilvánvaló az egyenlő alapvető szabadságok megnyirbálása esetén. Amikor egy kisebbség polgári engedetlenséget tanúsít, választás elé állítja a többséget: nézzetek szembe cselekedeteitek ilyen értelmű következményeivel, vagy ha nem, úgy a közös igazságérzet alapján ismerjétek el, hogy panaszunk jogos.”

Mi is történt hétfőn a végszavazáson? Súlyos alkotmányos jogsérelem, amelyek az Alkotmánybíróság kilövésével a rendelkezésre álló jogorvoslatok lehetőségét is szűkíti. Alkotmányos jogsérelem? Már ez is kérdéses, hogy mennyiben alkotmányos, utóbbinak milyen definícióját alkalmazzuk arra, ami az alaptörvény maga.

Mindenesetre kevés olyan demokratikus normatív bázis van, ami a hétfői végszavazás után nem a tehetetlenséget meghaladó eszközök után kiáltana. Félreértés ne essék: senki nem az erőszak mellett érvel, e sorok írója elutasítja annak minden formáját. Helyette inkább azt a kérdést teszi fel: meddig cselekszik és táblázik úgy a politikai osztály, ahogyan a NER jogi rendszere bábozik vele. Tóth Gábor Attila, a TASZ elnöke arra a kérdésre, hogy pusztán a hatalom megtartására szolgálnak-e ezek a lépések, így válaszol egy keddi interjúban: „Nem nagyon látok mást, minthogy nem tűrik a kormánypolitikával ellentétes felfogásokat és a túlhatalmat akadályozó fékeket, intézményeket és jogelveket, és ezeket próbálják kiiktatni.”

Persze, az ellenzéknek erre a megállapításra vonatkozó következtetések levonását akár megkönnyítheti Áder János, már amennyiben maga is úgy látja, hogy a köztársasági elnök „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”. Tóth Gábor Attila megerősíti: „Az átmeneti rendelkezésekről és regisztrációról hozott AB-döntés tartalmazza azokat az indokokat, melyekre hivatkozhatna.” Ha Áder nem így lép, úgy a TASZ elnöke szerint egyet tehet még: lemond.

De előtte mi majd itt fogunk állni az ellenzékkel, amely táblákat rak fel: „Áder mondjon le!” Két táblázás közben pedig talán egy baráti, üdvözlő sajtóközleményt is kiad a polgári engedetlenség következményeit elviselni kényszerülő diákok mellett.

Nem Áder és nem a Fidesz felelőssége, hanem az ellenzék saját impotenciája az oka annak, hogy az állampolgárok általuk történő alkotmányvédelme 2010 után sem létezik. A felelős ellenzék nem nagyon mutatja meg, hogyan is kellene azt csinálni, holott a mentelmi jog révén jóval nagyobb védelemben részesül, mint akiknek a szavazataira hajt. A NER épülésének elején a politikusok a polgári engedetlenségtől sem riadtak vissza, azóta az előbbi stabilizálódott, a mentelmi jogon kívüliek kiszolgáltatottsága nőtt, most mégis csak a médiaképes táblázásig és a vaníliás karikáig jutnak. Mintha a politikusok lassan megtanulnának a NER szabályai szerint politizálni. Már ha egyáltalán lehetne aszerint.

Voltak már a jogállamvédők jobb formában is. Már az a kevés, aki van.

A szerző politológus, az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) igazgatója

Neked ajánljuk